 |
 |
|
Tandori Dezső EGY MELLŐZÖTT ÖRÖKSÉGRŐL (részlet) "Milyen egyszerű és nyugtot nem enged" (Szép Ernő) Hadd elemezzek itt majdnem mindent a leghidegebb fővel, a legelfogulatlanabbul, meg ha van olyan, mondhassam ki a magam végszavát. Sajnos, ez utóbbi még csak óhaj, míg jövő tavaszra (most 2003-at írunk) Kosztolányi rímrétegeit és József Attila tételes evidenciáit erőm szerint átvilágítani, illetve körüljárni meg nem próbálhatom. Hanem addig is... Kellér Andor kicsit elhanyagolt (kis)regénye, a Zöld gyep, zöld asztal, e száz-valahány oldalas, inkább vékony könyv, melyet mégis az utolsó teljes érvényű magyar nyelvű történelmi regénynek merészeltem nevezni nemrég, semmiképp sem a mulatságos(an szomorú?) örökösödési történet miatt különleges. Miért az, itt nem mondhatom el, említhessek csak annyit, hogy a furán liberális, állítólagos ős-főnemes-féle, Szemere Miklós, aki a századforduló környéki Magyarország megannyi hibáját érintette ugyan, egyben meg is haladta (jóra), történelmi személyek között (meghatározottan? kevésbé meghatározóan) forgott, semmiképp sem hagyhatta ránk örökül, hogy ne értsünk ugyan a lovakhoz, a kártyához se (Noszty-motívum, engem hidegen hagy), aztán mégis, tessék, műveljük azt is, emezt is (hidegen hagy), s nyerjünk ostoba mód kártyajátékon korona milliókat, amikor pedig egy jómódú polgárleányt, mint Szemere életírója, Kellér Andor megjegyzi, 300 koronából (!) (-val?) házasítottak ki (nem vagyok jártas e kifejezésvilágban), majd a milliókat gyarapítsuk, ég tudja, százezreket költsünk belőlük lójátékra, lótenyésztésre - ez nem örökségünk, sem tanulságként, sem (közönyösen hagy) elrettentésként. Furcsaságnak sem elegendőképp furcsa. A mégis épp bizarr témájánál fogva könnyű kézzel jól megírt - s kulisszásan és kicsit még jobban is történelmies - regényke tartalmaz azonban egy záradék-félét. Mi lett az I. világháború után az igen jól átmentett Szemere-vagyonnal. Bárgyú nagybácsiként hagyta a báró ezt az irdatlan dollár-, ingatlan- és részvénytömeget egy teljesen kispolgárivá felnövekvő gyermekre, aki aztán naivsága, baleksége, tehetségtelensége révén "brókerek" etc. (ma már értem!) jóvoltából mindent úgy elkutyált-kótyált, hogy némi segítséggel keveredhetett ki csak Amerikába, ahol New Yorkban egy gazdag úr kertésze lett, s családjával együtt boldogan élt, míg meg nem halt. Ennyit arról, amit apám így fogalmazott meg (csacska úriassággal): "Jövedelem kell a magyarnak, nem vagyon." Megjegyzem, ezt a nézetet valami mód magam is osztom. Orvosi beavatkozásokra kell pénz, nem vitás... és a többi... de ha az emelkedő árakkal "párhuzamban" a jövedelem is nőne, a legfőbb szempont az maradna, hogy időben, megalázkodások nélkül kapjuk meg, ami jár... Nem kapjuk meg az eseteknek legalább a fele részében. Áldjuk is azokat, akiktől igen. Ennyit a magam véleményéről anyagi örökségek dolgában. Valamint. Annál inkább felértékelődnek a szellemi örökségek. S nem tréfáltam. A civilizációs örökséget hagyjuk. A lefolyónak állítólag működnie kellene. A csövet nem lenne szabad kontárul a te borítékleragasztó-szalagoddal szigetelnie a segédmunkásnak. Jó. A kulturális örökség... átmenet a civilizáció és a... ...művészeti örökség között. A kulturális (sajnos, sok zeneféleségben csak civilizációs) örökség (meg benne, hogy a műemlék épületek lefolyóit is kell olykor... etc.), bizony, megérdemli azt a gúnyviccet, hogy melyik évben jelenik meg eredetiként a teljesen klónozott nóta stb.? Nincs messze az idő. Persze, az ily zene (és pár egyéb) védelmezői, gyakorlói nekünk, például költőknek, szemünkre vethetik, hogy örökségünk a szonett, bizonyos rímforma stb. (a franciák nem is tartják meg a fordításkor a versek rímeit, nem mindig tartják be e követelményt, netán saját felező 12-es, 13-as örökségük szellemében fordítják Shakespeare 10-es, 10 és feles jambusait etc.), és miért lenne baj az, ha egy dal egészen mást mond, nem a mexikói karnevál zeng benne, hanem a lisszaboni piacon vadulunk, aztán mégis sorokon át majdnem ugyanúgy szól az új mű; nehéz itt védekezni. A kulturális (és jó esetben a művészeti) örökség a spanyolviasz örök-új feltalálása ellen jó. A professzorok s lentebbek, minden hibájuk ellenére, oly őrzők, kiknek vigyázniok kell(ene) e strázsán. Ám mind e szélesebb köröket visszavonom, abszurd mód, kis kavicsomhoz, mely a vizet így megzavarta; nyugodjék. |