 |
 |
|
Rába György JÉKELY KÖLTŐI ÖRÖKSÉGE (részlet) Verseit kamaszkoromban az Új magyar költők II. kötetéből ismertem meg. Az antológia A tanítás problémái sorozatban jelent meg, és első kötetét, akárcsak a sorozatot Vajthó László szerkesztette. A József Attilával kezdődő folytatást Makkai László válogatta. Jékely Zoltán versei, emlékezetem szerint A marosszentimrei templomban, a Tücsök, Pisztrángbalett, Így jött az éjszaka és, ha memóriám hiteles, ott volt a fenséges Csillagtoronyban is, megigéztek, magukkal ragadtak. A könyv 1937-ben került forgalomba, de az én kezembe csak három-négy év múlva jutott. Zöldfülűként még nem tudtam megnevezni a rendkívüli hatás poétikai okát, bár érett fejjel sem könnyű szétszálazni egy esztétikai élményt. A Jékely-versek hatását jó ideig elsősorban a vallomásos önkifejezés, az elégikus érzések elemi áradásában láttam, noha nem voltam vak arra sem, hogy ez a konfesszionális líra, akárcsak a nagy romantika, a létproblémák egén dörömböl. Aztán elolvashattam Jékelynek a Nyugat 1938. évfolyamában nagyszerű fordítással is nemesített esszéjét Jules Laforgue-ról. Jékely kevés kritikát, még kevesebb tanulmányt írt, ezért a Laforgue-nak szentelt portrét eszményképe előtti főhajtásnak tekinthettem. A költő emberarcú világfájdalmát, félálomi látásmódját, a "ködös tér és időmélységbe" ívelő látomásait méltatta, és a francia Reviczkynek mondta. De Halász Gábor a második Jékely-kötet kritikájában is Reviczky szellemujját észlelte. Tegyük hozzá, pályakezdésében Kosztolányi érzelmesebb verseinek hatására utalt maga Jékely. A Laforgue-portré sem csupán Reviczky rokonaként idézi meg a francia poétát: spleenjének ironikus ellenszeréül nagyítja ki lírájának modernkori motívumait, gyárkéményeket, internátusi hálószobákban fölhangzó hörgőhurutokat, egészségügyi statisztikákat, sőt meghökkentően naturális képként a kitépett, véres mandulához hasonlított, őszvégi napot. Laforgue világfájdalmát csakugyan szervesen ellentételezi szkepszise, ahogy a korabeli élet jelenségeit úgy veszi szemügyre, mint visszatetszést keltő rovarokat. Már kortársa, Remy de Gourmont írta róla: "Két törekvés küzd egymással benne, az élet szeretete és az élet megvetése", majd gondolkodásáról azt vallja, Laforgue szerint az élet semmi és minden, abszurd és nagyszerű, továbbá hangsúlyozza, az ő iróniája éleslátás. Ha Jékely költői énjének arcvonásait tapogatva ifjúkori eszményképe portréjának némely hasonlóságában ismertünk is rá, ki kell emelnünk, az erdélyi költő, lévén erdőjáró, horgászó ember, természetközeli tapasztalatai korántsem egy velejéig kiábrándult lélek ellenszerét jelentik az érzelmek netán túlhabzó hullámaival szemben, hanem a tárgyak, a jelenségek közvetlenségükkel, olykor révületre késztetve, nemegyszer a groteszkre is fogékony alkatának panteizmusáról tanúskodnak. Első kritikusai közül Weöres a halál megbabonázottjának érzékelte, de Szerb Antal már a "valóságnak és enyészetnek olvadó és édes harmóniáját" élvezte soraiban, és mindezt "a tiszta költészetként" dicsőítette. A pályakezdő Jékely költői világa a gyermekkor és az ifjúság beszédes emlékképeinek lírai enciklopédiája. Elbeszélő vénája már most is élteti ezt a múltidézést. A Pisztrángbalett születéséről fölfedi, hogy az élmény 1922 és 1924 közti időszakból, a székelyföldi Erdőfülén töltött nyár élménye. Ott folyt a molnárház előtt a pisztrángokban bővelkedő Kormos patak, ott csodálta meg holdas estéken "a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozását", ezt a tapasztalatát azonban csak 1935-ben, Pesten örökítette meg. Most már csak a pisztráng van ébren, / cuppogó, vad éhségtáncba kezd; / holdas felszínen, kékes vízfenéken / cikázik a sok vérespettyű test. Az emlékezés messzi távolából micsoda hallucinatív erővel varázsolja elénk a pisztrángokat, amint alkalmasint éjjeli lepkék után ugrálnak ki a vízből, és csobbantják meg a habokat. Weöres ezt a múltba révedő poétát sorolhatta a szentimentális, preromantikus költők utódaihoz; nem kevésbé igaz, amit ezekről a sugallatos lírai emlékképekről Szerb Antal úgy fejezett ki, "ez a költő nem szavakat, hanem dolgokat ír." A fiatal Jékelyt mintha bűbáj érte volna, úgy vonzzák jelenéből emlékképei a regés Erdélyben megélt sejtelmes hajdani élethelyzetek, jelenetek felé. Erről a magatartásról joggal írta ugyancsak Szerb: "Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé." |