 |
 |
|
Szvetelszky Zsuzsanna SZÖVI, NEM SZÖVI - NEM KAP MÁST! (részlet) A guatemalai Nebaj-fennsík piacán már tízéves lányok is válogatnak a tüzes-élénk színű fonalak között. Anyjuk, nagyanyjuk mellett ülve tanulnak szőni - keveset beszélnek közben: az idősebb sző, az ifjabb utánozza. A guatemalai kultúrában - a világ egyik legszegényebb és legszebb országában a szövés nemcsak kenyérkereset és kézimunka, hanem misztikum is, részvétel a teremtésben: már a színek kiválasztását is kozmovíziójuk határozza meg. Mitológiájukban a holdanya (Ixchel) az első nő, aki az idők kezdetekor szőni kezdett. A háló egyetemes metaforaként is megállja a helyét, miközben ott feszül minden kamra zugában. A hálózat maga is csak egy hálózat rácsán keresztül szemlélhető, máskülönben belegabalyodunk: az emberi tudás is szervezett hálózat, melyben minden ismeret kontextusfüggő. Vagyis ismét a megfigyelő és a megfigyelt klasszikus problémája merül fel. Amikor az emberi tudás egyfajta kumulálódása önmagára mint hálózatra tekint, ugyanahhoz a fogas kérdéshez jut, mint amikor az elme vagy a gondolkodás vizsgálatáról van szó: a vizsgálat tárgya és "eszköze" kvázi ugyanaz. A tudáshálózat próbálja lehalászni, befogni a hálót (nevezhetnénk plexológiának, de ugyan miért tennénk), miközben a hétköznapi tudás és a tudományos értékű tudás közötti viszony új értelmet nyer. Albert-László Barabási, az erdélyi születésű, Budapesten végzett, Amerikában kutató fizikus nagysikerű könyvét (Linked. Perseus, 2002), amely az év Business Book of the Year díját nyerte el, néhány hónapja magyarul is olvashatjuk (Behálózva, Magyar Könyvklub, 2003). A könyv fejezetei megnevezett láncszemek: egymáshoz kapcsolódva vezetik végig az olvasót a különböző láncolatokon át a modern hálókutatás terepén. Barabási leghíresebb eredménye a weboldalak kapcsoltsága során megállapított, az önszerveződő hálózatokra is érvényes törvényszerűség - de a könyvben többről van szó. Rögtön az elején kis tudománytörténet üdíti a magyar olvasót: a hálózatok matematikáját Erdős Pál és Rényi Alfréd kezdte tanulmányozni, és a lengyel mellett ma is a magyar iskola a legismertebb. Leonhard Euler tizennyolcadik századi egzakt matematikai bizonyításaitól Hamilton, Kirchoff és Pólya "érintésével" gyorsan vezet az út Erdős és Rényi véletlenszerű világegyeteméig, a matematikai gondolkodásban többszörösen szemléletváltó gráfelméletükig, és a következő kérdésig: milyenek a valódi hálózatok? Barabási szabatos hivatkozásokkal bizonyítja be, hogy Karinthy Frigyes évtizedekkel a kanonizált szociálpszichológiai eredmények előtt egy novellájában megjósolja az úgynevezett "hatlépésnyi távolságot". Stanley Milgram harvardi professzor 1967-es tétele helyett - ami a kísérleti pszichológia egyik gyakran hivatkozott eredménye - idézzük Barabásival együtt Karinthy szellemes és tömör leírását (a Láncszemek című történetből): "Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek - ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt másik egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen ismeretség alapon..." A novella ezután "bizonyít", majdnem fél évszázaddal megelőzve a "kicsi a világ" fedőnevű tudományos irányzatot: a small world-elméleteket. A szerző meg is kísérli egyébként, hogy Milgram és Karinthy között megtalálja a hat lépést... Ugyanebben a láncszem-fejezetben olvasható - immár ismeretterjesztő formában - Barabásinak és kutatócsoportjának mindmáig leghíresebb munkája, a világháló kapcsolatainak modellezése: a milliárdnál több dokumentumból álló hálón egyik "helyről" a másikra átlagosan tizenkilenc kattintással juthatunk el. Ezt követően összekapcsolódnak a mindennemű "kis világok". Mark Granovetter szociológus gyenge és erős kötései kötődnek a vastaps-kutatáshoz, Duncan Watts és Steven Strogatz matematikusok csoporterősségi együtthatójához, és az egyik legendás kísérlethez: az Erdős-számhoz. "Erdős több mint ezerötszáz cikket publikált ötszázhetven társszerzővel. Páratlan dicsőség a társszerzői közé tartozni. Még az is nagy dolog, ha valaki csak kétkapcsolatnyira van tőle. A matematikusok, hogy követni tudják Erdőstől mért távolságukat, bevezették az Erdős-számot. Erdősnek nulla az Erdős száma. Azoknak, akik írtak vele cikket, az Erdős-száma egy. Akik Erdős egyik társszerzőjével írtak cikket, azok Erdős-száma kettő, és így tovább. Az alacsony Erdős-szám olyan nagy dicsőség, hogy néhányan azt gyanítják, hogy Erdős 1996-ban bekövetkezett halála után egyesek a társszerzőségi kapcsolatokat hamisítják azért, hogy a saját Erdős-számukat csökkentsék." írja Barabási, rámutatva a tudományos közösség sűrűn kapcsolt hálózatára (az ő Erdős-száma négy), az intuitívan is megfigyelhető csoportképződés egyik szép bizonyítékára. (Itt a téma iránt érdeklődő kutatók figyelmét felhívnám arra, hogy napjainkban, Budapesten már készül a N-szám gráfja. N. álmonogram, ismert tudósról van szó. Egy a N-száma minden nőnek, akivel N. valaha is lefeküdt, kettő azoké a férfiaké, akik az egy N-számmal rendelkező nőkkel háltak, három az olyan nőké, akik a kettes N-számmal rendelkező férfiak partnerei voltak, és így tovább...). |