←Vissza

Bíró Gáspár AZ ÚJ TECHNOLÓGIAI CIVILIZÁCIÓ ÉS VILÁGREND (részlet) (Rend és technológiai civilizáció) Ha a rend fogalmát a technológiai civilizációkat jellemző politikai kategóriaként fogjuk föl (pl. államrend, jogrend, közrend, rendvédelem stb. összetételekben), akkor a világrend eszméje a szemünk láttára kibontakozó globális és homogén technológiai civilizációban újra elsőrangú politikai (s nem kevésbé általános strukturális) kérdéssé lép elő.      A technológia ebben az összefüggésben az egyes mesterségek vagy művészetek (a kormányzást vagy a háború művészetét beleértve) rendszeres (tudományos) tanulmányozását, egyben az ehhez kapcsolódó terminológiát jelenti. A technika viszont mindezek gyakorlatba ültetését, megvalósítását. Az állam felfogható tehát úgy is, mint a társadalmi technológia egyik legösszetettebb eszköze. A harmóniaként értelmezett rend így norma, s nem leíró kategória. Arnold Toynbee késői művében a "technológiai forradalmak" első szakaszát Kr. e. 70 000/40 000 és 3000 közé teszi. Toynbee hipotézisében nincs lényeges különbség a technológia és a technika mint egyszerű eszközhasználat között. Tény, hogy a nyugati ember eszmei világa viszonylag korán a természettel szembeni védekezésből és a természet felhasználásának törekvéséből alakult, majd később a természeten való uralkodás vágyából, s ez önmagában is elég lett volna a reflektált eszköz alkotásához és használatához.      A kibontakozó technológiai civilizáció, melyet rövidítve GNR (genetikai, nanotechnológiai és robotikai) civilizációnak is nevezhetünk, véleményem szerint több lényeges aspektusban különbözik elődeitől.      Az első kétségkívül a tömegpusztító fegyverek léte, mindenekelőtt a nukleáris fegyvereké. A másik, hogy az ember képes lemásolni a természetet, s utánozni az élet kifejlődésének és fenntartásának feltételeit. Itt elsősorban a genetikai és egyéb, biotechnológiai kutatások eddigi, valamint várható eredményeire gondolok, amelyeket hihetetlen mértékben felfokozhat a robotika, azaz olyan intelligens eszközök létrehozása, amelyek megkímélnek egyeseket a különböző tevékenységek követelte fizikai interakcióktól, beleértve a háború megvívását. Mind a két aspektusban van valami "földön kívüli", abban az értelemben, ahogyan Hannah Arendt politikafilozófiai töredékeiben az atomfegyver földön, vagy természeten kívüliségéről beszélt: "Itt ugyanis nem természetes folyamatokat enged szabadjára az ember, hanem olyanokat irányít a Földre, amilyenek a földi természetben nem fordulnak elő, hogy világot hozzanak létre, vagy világot semmisítsenek meg. E folyamatok maguk a Földet körülvevő univerzumból származnak, s az ember, aki hatalmába keríti őket, immár nem úgy cselekszik, mint egy természetes élőlény, hanem mint egy olyan lény, amelyik noha csak földi körülmények között, ebben a természetben képes élni, mégis képes arra, hogy az univerzumban is eligazodjék." A rend mint politikai kategória visszamenőleg csak megszorításokkal értelmezhető. Pethő Sándor az újabbkori görög demokrácia-értelmezésekkel kapcsolatban joggal mutat rá, hogy továbbra is számos tisztázatlan kérdés van akörül, hogy a görögök maguk pl. az Kr.e. 5. és 4. századok során mit értettek a nomosz fogalmán, s mindez hogyan ragadható meg a ma emberének ismerős kategóriákkal? A nomosz elsősorban törvényt jelent, de mint Pethő írja, "a nomosz egy másik, adataink szerint meglehetősen széles körben elterjedt jelentése a rend fogalmával kapcsolódott össze. (...) E rend megjelenhet természeti törvény formában éppúgy, mint szakrális rendként, vagy Zeusz által megkívánt magatartásként, a lényeg minden esetben az, hogy mindazok, akik a rend által meghatározott körülmények között élnek, érvényesnek ismerik el önmagukra nézve az azt konstituáló szabályokat. A nomosz tehát ebben az értelemben - meglehet külső forrásból kapott szabályok alapján létrejövő, de belülről legitimált - rend, nem pedig pusztán külső akarat nyomán létrejövő elrendezettség (taxisz)." (Pethő 2001, 43-4. Kiem. az eredetiben) Hannah Arendt idézett munkájában a nomoszt elsődlegesen törvénynek, és kifejezetten a politikai téren kívülinek, ám egyben e tér elengedhetetlen feltételének tekintette.      A római birodalom gyakorlata ebben az összefüggésben, illetve a római birodalmi eszme lényegi eleme, a Pax Romana, a szerződések által szentesített terjeszkedés (hódítás) eredményeként kialakult világrend biztosítása folyamatos politikai és stratégiai feladat volt, s a dolog természetéből fakadóan nem lezárható ügy vagy állapot.      Róma bukása után a béke hosszú időn keresztül nem jelentett többet, mint két háború közötti átmeneti időszakot, míg a rend az egyházi és/vagy állami hierachiákkal volt azonos. Michael Howard értelmezése szerint a béke létrehozására és fenntartására irányuló tudatos törekvés, párhuzamosan a háború természetellenes jellegének és törvénytelenségének hangoztatásával, a 18. századdal kezdődő folyamat.      A 21. század elejére véget ért egy olyan korszak, amelyben a birodalmak rendjét időnként - s csak nagyon rövid időszakokra - megszakította az egyes szuverén entitások (pl. a Kr. e. 5. századi görög városállamok, illetve a vesztfáliai békét követően a nemzetállamok) hatalmi egyensúlyán alapuló rend. Ma már nem vitatható, hogy a haditechnika, különösen a modern kori Európában egyre gyorsuló fejlődési üteme, valamint a hadviselésben bekövetkezett változások miatt egyik modell sem alkalmas a tartós béke megteremtésére. Az említett korszaknak azért is van vége, mert a technológiai fejlődés most ért abba a szakaszba, hogy a Föld légteréből, valamint az űrből a bolygó egész területe ellenőrizhető, s bármely pontjára katonai csapás mérhető. A területiség, mely évezredeken keresztül a politikai terek egymástól való elkülönítésének, illetve a politikai tér és a természeti állapotban lévő régiók elválasztásának materiális alapja volt, e szerepét csak korlátozott mértékben tudja betölteni.      A huszadik század két nagy háborújának tapasztalatai, valamint a hihetetlenül felgyorsult technológiai fejlődés egyre erőteljesebben tűzték napirendre 1945 után a szerződéses jogi keretek között megvalósítandó, kölcsönösen előnyös együttműködés követelményét. Az ENSZ mint világszervezet keretei között létrejövő együttműködési formák a gyakorlatban a hidegháború alatt sajátosan alkalmazkodtak a nukleáris terror egyensúlyára alapozott szuperhatalmi világrendhez. E formák egyedülálló, de nem életképes kombinációi a birodalmi mintákat követő befolyási övezetek, valamint a szuverén államok anarchikus viszonyai közepette létrehozott tökéletlen szükség- és/vagy látszatmegoldások. Ilyen volt például az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány, s a nyomában létrejött konferencia-sorozat.      A Szovjetunió 1991-es megszűnése a nemzetközi viszonyokban az erő diffúzióját eredményezte, ami az adott feltételek között minden szereplő - beleértve az Egyesült Államokat - viszonylagos gyengüléséhez vezetett. E "gyengülés" egyebek mellett az egyes országok hadiköltségvetéseinek folyamatos csökkentésében, illetve a NATO mint a legerősebb katonai szervezet létjogosultságáról szóló vitákban érhető tetten. Az unipolaritásból eredő következményeket az Egyesült Államok nem volt hajlandó vállalni a kilencvenes években, a multipolaritás modellje pedig főként az orosz és kínai vezetők Amerika-ellenes retorikai eszközeként szerepelt, s nem mint komolyan veendő, új világrend kialakítására irányuló törekvés. Az egypólusú világ összes kelléke adva volt, de a politikai akarat és egy sor más körülmény hiányában nem alakult ki világot átfogó stabil hierarchia. Viszont felfokozott várakozás volt a 20. század utolsó évtizedében: hogyan alakul ki a piaci erők és a technológiai fejlődés szabad játékaiból az új rend, létrejön-e olyan világ, amely az emberek és a természet harmónikus együttlétét biztosítja. (Rend és innováció) Hagyományos, azaz a különböző technikai eszközöket reflektálatlanul és korlátozott mértékben (pl. tűzgyújtás kovával, kisebb tárgyak mozgatása) használó társadalmakban a rend többnyire egyenlő a harmóniával, s mint ilyen az isteni kegyelem megnyilvánulása. Isteni eredete következtében megkérdőjelezhetetlen, továbbá elvileg örökkévaló, mert elsősorban az emberek elméjében létezik. Nyom nélkül tűnik el (s nem széthullik, felbomlik stb.), ha az istent (vagy az isteneket) elfelejtik. A kollektív tudattalan a különböző aranykor-mítoszok sugalmazásával értesít erről.      Ezzel szemben a technológiai civilizáció rendje a fejlődés függvénye: az új technikai eszközök új rendet kívánnak, az új rend meg kitermeli az új technológiákat. Minden új felállásban megmaradnak a megelőző struktúrák egyes alapmintái és technikai eszközei. A technológiai civilizáció a par excellence egyensúlytalanság világa: az eszközöket tekintve a már létező technikák, illetve a tervezőasztalon lévők aszimmetriája a meghatározó, az emberi kapcsolatokat pedig az egyenlőtlenségek alakítják, mint például a politika dimenziójában, melyben az alapvető aszimmetria az erősebb és a gyengébb közötti játék számtalan variációját állítja elő, a megfelelő intézményekkel egyetemben. Mindkét területen - s a példákat ki lehetne terjeszteni a kulturális megnyilvánulások egészére, a dolgok dinamikáját az újítás képessége határozza meg.      Az újítás, az innovációs képesség egyszerre lehet rend-teremtő és rend-romboló, attól függ, milyen körülmények vannak jelen - ha technológiai téren radikális újítások, felfedezések és azok gyakorlati megvalósításai jelentkeznek, nagy az esélye a társadalmi-politikai mutációk bekövetkeztének (mint pl. az említett, két-pólusúnak is nevezett világ életképtelen politikai heterogenitása nemzetközi szinten). A mutációk azonban nem szükségszerűen életképtelenek: politikai téren a legtöbb hosszúéletű mutáció vallási eszmékből alakult ki.      A 20. század során egymással sokszor szögesen ellentétes politikai törekvések és ideológiák által hirdetett "új világrend", "új nemzetközi rend", "új nemzetközi gazdasági rend" stb. fogalmai és eszméi rendszerint nem mentek túl a politikai filozófiáknak azon az előfeltevésén, miszerint az adott helyzet nem jó, tehát változások szükségesek. De még a legradikálisabb világrend-eszmék képviselői is többnyire belátták, hogy a social engineering égisze alatt, vagyis az íróasztal mellett kidolgozott javaslataiknak kevés esélyük van a gyakorlati megvalósulásra. A 20. századi totalitarizmusok tapasztalataiból okulva a kilencvenes években az "új világrend" kérdése többnyire a világösszeesküvés-elméletek kedvenc kiindulópontjává vált, s csak kis mértékben a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó irodalomban a jövőbe látási kísérletek egyik leíró kategóriájává.