 |
 |
|
"ELJUTOTTAM AZ ABLAKIG" Beszélgetés Kováts Alberttel (részlet) - A szüleid tudták, hogy röpcédulákat gyártasz? - Nem. Arnoldék írógépén indigópapírral, nagyon kevés példányszámban tudtuk előállítani, és telefonfülkékben helyeztük el, vagy postaládákba dobáltuk. - A Liget-olvasók számára már ismerős hármas: Arnold Miklós, Szabó Miklós és Kováts Albert vett csak részt a röpcédulagyártásban? - Igen, de többen is terjesztették, például Arnold öccse és más barátaink. - Mi állt a röpcédulákban? - Kádár- és szovjet-ellenesek voltak, egy kifejezésre emlékszem: "a Szovjetunió fasiszta diktatúrája". Ezeket vittem Szegedre, és adtam néhány barátomnak, akiket megbízhatónak tartottam, azzal, hogy nem tanácsos kiragasztani, mert követik az útját. Mégis ezt tették, és lebuktak. A szálak pedig hozzám vezettek. - A barátaid ellened vallottak? - Igen. Mint később megtudtam, őket verték. Másodrendű vádlott lettem az "Arnold Miklós és társai" című bűnügyben. - Téged is vertek? - Nem, az őrnagy bizonyítani akarta, hogy az ÁVO nem olyan, mint hírlik. - Mi történt a szegedi őrizetbe vétel után? - Először februárig a budapesti Fő utcában voltam, aztán a Markóban. Az első ítéletem egy év négy hónap volt, de a Legfelsőbb Bíróság mint törvénytelenül enyhe ítéletet visszadobta első fokra súlyosbításért. Akkor kaptam három évet, de ebből csak két év négy hónapot ültem le, mert az első, 1959-es áprilisi amnesztiával szabadultam. Így nem kellett vizsgáznom csillagászati földrajzból, amitől pedig nagyon tartottam. - Megbántad, amit tettél? - Nem, elég szkeptikus voltam. Aki nem volt börtönben, azt hiszi, összefüggő, monoton szürkeség az egész, és semmi nem történik, míg az ember ki nem szabadul. Ehhez képest roppant változatos az élet, rengeteg embert lehet megismerni, és ez alapvető élményemmé vált. Addig meglehetősen elzártan éltem, itt pedig átvonult az ország teljes keresztmetszete. A II. emelet 18-as zárkában, amibe belecsöppentem 57 februárjában, legalább tizenkét ember volt, de inkább több. Ezt Ferenc József idejében három személyes zárkának szánták. Erről tanúskodott a három lebetonozott vaságy. Este, záráskor az egész padlót szalmazsákokkal terítettük be; a frissen érkezettek aludtak a kübli közelében, és ahogy "öregedtek", kerültek egyre közelebb az ablakhoz. - Mindannyian politikai okok miatt voltak ott? - Igen. - A te büntetésed viszonylag enyhének számított? - Igen. "Kisidős" voltam. Akadt olyan is ott, akit később halálra ítéltek, és ki is végeztek. A miskolci megtorlás rendkívül véres volt, talán mert munkásváros, és példát akartak statuálni. Számtalan embert és életformát ismertem meg, történeteket a forradalomról, és a leveréséről. Amikor úgynevezett "házba" kerültem, és kissé nyugalmasabb lett az élet, politikai viták is kialakultak a zárkában, ami néha rettenetes volt, mert a viták rendszerint nem dőltek el, mégsem mehetett el az ember, nem csaphatta rá a másikra az ajtót. - Voltak köztetek besúgók? - Amikor ilyen tömegesen voltunk, biztos. Az volt a jelszó, amire minden újonnan érkezőt (cuvakszot) megtanítottak, hogy arról ne beszélj, amit az ügyész nem tud. - A beszélgetésen kívül mivel töltötted az időt? - Nem nagyon volt más, bár számos ötlet született, mint például a kenyérbélből gyúrt sakk. De beszélgetni ezer dologról lehetett. Mindenkinek volt kedvenc témája, terület, amihez a legjobban értett. Vagy a sorsok, életek. Közben folyton zajlottak az események, folytak a tárgyalások, ahonnan mindenki fülesekkel jött vissza, beszélőre jártunk, nagy volt a fluktuáció, és a frissen érkezettek is hozták a híreket. - A tárgyalás után az elítéltek már nem kerültek vissza a zárkába? - Még aznap vagy másnap elvitték, mint ahogy engem is, májusban. Két hónap alatt a küblitől eljutottam az ablakig, és bosszankodtam is, hogy éppen akkor visznek el. Egy börtönorvos elé kerültem, aki megvizsgált, és megkérdezte, hova akarok kerülni: házba vagy munkára, a rabgazdaságba. Régi sittesek, akik már Rákosi alatt is ültek, arra tanítottak, hogy minél előbb munkára kell kerülni, mert ott levegő van, jobb a kaja, mozog az ember, és szabadabbnak érzi magát. Így azt mondtam az orvosnak, hogy munkára. Rám nézett, és hangsúlyosan kérdezte: Jó lesz az magának? Maga egyetemista! Furcsállottam, hogy miért szívóskodik, de inkább a rabtársaimra hallgattam, és munkára kértem magam. Nyilván jót akart, és úgy vélte, a fizikai munka megerőltető lesz nekem. Meg aztán a rabgazdaságban már közbűntényesekkel is együtt voltunk. Itt a "kisidősség" volt a kritérium, öt év alatt. - Megerőltető volt? - Néha igen. A pálhalmai rabgazdaságba kerültem, Dunaújváros közelébe. Régen nagybirtok volt, és máshonnan hoztak aratókat, munkásokat ide. Álltak is a vályogból készült, rozoga cselédházak, ezekben laktunk. Csak épp szögesdróttal voltak körülvéve. Egy mezőgazdasági szezont dolgoztam végig, tavasztól késő őszig, mindig az aktuális munkákat. Ami legjobban zavart, hogy időnként új helyre szállítottak, de ez az egész börtönben eltöltött időre igaz: a változtatások viseltek meg leginkább. Mire az ember összebarátkozott az ottaniakkal és megszokta a viszonyokat, máshová helyezték. Ez persze szándékos és tudatos volt, mert attól tartottak, a barátkozásokból valami összeesküvés sülhet ki. Az egyik emlékezetes munka egy szép, barokk kori, kétemeletes magtárban zajott: a maggal teli zsákokat fel kellett hordani az emeletre. A nyolcvankilós zsákokat elbírtam, a százkilósakat nem. A törzsgárda civilben is ezt a munkát végezte, és végül kiutáltak maguk közül. A legalja a gyalogmunka volt, amikor kihajtottak a földekre. A takarmányborsót akkor szedik le, amikor már teljesen száraz, tövestől kell kihúzni, "kinyűni", aztán elcsépelik. Olyan hosszú földekre hajtottak, amiknek a vége a látóhatárral volt azonos, és mindenkit ráállítottak egy vagy két sorra. Az ember először hajlong, aztán guggol, aztán térdel, majd fenéken csúszik. Aki előbb kiért a tábla végére, pihenhetett, amíg a többi be nem érte. Mondanom se kell, én nem az elején voltam. Egy újabb szállítás után rab-összeköttetések révén bejutottam az ottani kultúrbrigádba, aminek a tagjai tulajdonképpen protekciósok, lógósok voltak, nem végeztek fizikai munkát, hanem a következő produkción dolgoztak. Akkor például egy operettet készítettünk és adtunk elő, aminek én a díszletét festettem, de fel is léptem benne. A rabgazdaság nagyon ómódi és rosszul szervezett volt, az aratás után a keresztek hosszú hetekig ott maradtak, rájuk esett az eső, kicsírázott a búza. Mi is szabotáltuk a munkát, amennyire lehetett: a vetőgépen a tartály csövei, amikből kicsorgott a mag, időnként eldugultak, és bottal kellett volna tisztogatni. A tábla közepén, ahol senki nem látta, nem piszkálgattuk, viszont így megmaradt a mag, amit a végén marokszámra szórtunk szét. Furcsa tábla lehetett, amikor kihajtott. - Miért kerültél el a rabgazdaságból? - November környékén dobta vissza a Legfelsőbb Bíróság az ítéletemet, és visszahoztak a Markóba a tárgyalásra, a jogerős ítélet után pedig egyenesen Márianosztrára vittek. Példák az érdekes ismeretségekre: egy győri fiú, aki a forradalom napjaiban bejutott az ottani ÁVO elhagyott irodájába, elsőként látta a besúgók nyilvántartását, és megdöbbenve olvasta ismerősei, tanárai nevét. Egy katolikus pap bácsi, aki napokon át szinte szó szerint mesélte Jókai Aranyemberét. Egy mezőgazdász társam, akivel megbeszéltük pálhalmai élményeimet, és aki az ablakból látható helyi tsz munkáját kommentálta rendkívül szórakoztatóan. Itt csupa K-betűs, kisidős értelmiségivel voltam együtt. Egy folyosón "laktam" például Karátson Gáborral. 58 nyarán ismét országos méretű átrendezést tartottak, akkor kerültem a Gyűjtőbe. Ott az első napokban megkérdezték, ki tud rajzolni. Jelentkeztem, erre beadtak egy darab papírt és egy ceruzavéget, hogy bizonyítsam. Lerajzoltam egy zárkatársam meg egy meztelen nőt - ez biztos siker. Jó, mondták, akkor könyvtáros leszek. Nem volt világos, miért kell a könyvtárosnak rajzolnia. Bevezettek egy tágasabb cellába, ami a könyvtár volt, és megismerkedtem két társammal, akiket szintén kiválogattak, az egyik Darvas Iván volt, ő szintén jól rajzolt, a másik egy légelhárítós főhadnagy, aki korábban dekorációsként dolgozott. Időnként remekül mulattunk hárman, mindenféle játékokat találtunk ki. Darvas Iván ötlete volt például, hogy rajzoljuk meg a Belváros térképét fejből. Rajzoltunk aztán nagyméretű karikatúrákat. Például utcát aprólékos részletekkel, ahol sok minden történik. Mondj egy vicces üzletet!, mondtam Ivánnak. Művégtag - válaszolta, és akkor megrajzoltam a művégtagbolt kirakatát, amiben műseggtől kezdve mindent lehetett kapni. Néhány napon belül kiderült: azért kell a rajztehetség, mert az őrség tagjainak giccseket kell festenünk. Feltaláltuk az ál-olajfestményt: temperával festettük és lelakkoztuk. Más hasznos munkát is végeztünk: a smasszeriskola számára például tablókat készítettünk az új rangjelzésekről. Közben pedig cseréltük a zárkákban a könyveket. - Milyen anyaga volt a börtönkönyvtárnak? - Elég jó, és akik szabadultak, a saját köteteiket otthagyták. A szovjet irodalom mellett az 56 előtti magyar könyvtermés javát is olvashattuk. - A családoddal tartottad a kapcsolatot? - Időnként levelet írhattunk és néha látogathattak, ilyenkor általában apám jött el. - Anyád haragudott? - Igen, úgy érezte, rossz társaságba keveredem, és el fognak rontani. A szabadulásomat követő napokban attól tartott, nem tudok majd viselkedni. - Nem tanulhattál tovább. Mihez kezdtél? - Visszamentem a szakkörbe, ahová érettségi előtt jártam. Addigra megérlelődött bennem az elhatározás, hogy festő akarok lenni. A börtönévek sokat változtattak rajtam: megérleltek és tudatossá tettek. Tudtam már, hogy mit akarok, egyáltalán: akartam valamit. Addig is állást kellett találnom. Volt akkor egy Kiállításokat Kivitelező Vállalat, és ennek a fatelepén álltam munkába. Tulajdonképpen hórukk-munkát végeztem, de legalább függetlenül. A börtönben megélt szolidaritást a nagyon vegyes eredetű melóstársak között is hasznosíthattam: volt ott egykori Horthy-rendőr és szakképzetlen munkásként dolgozó paraszt, de jól kijöttünk egymással. Napközben dolgoztam, este pedig elmentem rajzolni. HORGAS JUDIT |