←Vissza

 
Horgas Judit - Levendel Júlia - Horgas Béla
LÓ FORMÁJÚ KUTYA ÜGET

(részlet)

H. J: Írjunk olyat, mint még soha: egy hatkezest - javasoltam valamikor tavasszal, és nem is a téma: a forma izgatott, a háromszöggé bővített dialógus. Akkor még nem sejtettem, hogy a forma magában hordozza legszemélyesebb örökségemet: a párbeszéd megteremtésének kényszeres vágyát, az írás magányának feloldását. A kihívót illeti a kezdés joga - állította L. J. és H. B. - én meg csak magamban morogtam, hogy szép kis jog, és mi az, hogy kihívó, nem párbajra készülünk, mégcsak nem is szellemi viadalra, hanem valamiféle gondolati kánonra, hiszen más-más regiszteren, mégis ugyanazt fújjuk. Így morfondíroztam, de a kezdés alól nem bújhattam ki, és az írás közben növekvő szorongásom sem tudtam elfojtani: hogyan szólhatnék az örökségemről, amikor az még napról napra nő és formálódik - például a hatkezezéssel is?
     Inkább sarokházat hagytál volna rám - dünnyögöm olykor szemrehányóan
L. J.-nek, amikor a vállam pontosan ugyanott lüktet görcsös csomókba gyűrődve, ahol neki, és aggodalmasan méregetem nagylányom egyre hosszabbodó nyakát: úgy tűnik, ő sem ússza meg. Belemagyarázás-e, ha néha azt hiszem: a csomók kialakulásához is egy út vezet, ugyanaz az értetlen düh rántja össze az idegeket, amikor újra és újra az arcunkba dörgölik, hogy ez az örökség egyáltalán nem e világra való (nem mintha a túl-, esetleg al-világhoz több köze volna). Nem volt gyerekszobája - mondjuk az elemi udvariassági formulákat semmibe vevőkre lekicsinylő sajnálkozással - de mi a teendő azzal, akinek volt, olyannyira volt, hogy a szobából kilépve döbbenten látja, milyen keveseknek adatik meg ez a védettség?
     Védettség, de kötelesség is; hiába nyögte kamaszkorában, a pályaválasztás gyötrelmei közt kétségbeesetten a bátyám: És ha én nem vagyok zseni? Akkor mi van?, anyám csak gyanakodva ingatta a fejét: Nem vagy te egyszerűen lusta? Szociális érzékenységgel súlyosbított kiválasztottság-tudat: komoly pszichés zavar is lehetne, amitől csak a humorérzék ment meg, és a gyakorlati tennivalók. Ez a kettő is az örökség fontos része, a túlélés alapvető elemei: ezt a bori munkatáborban gennyes sebeket kezelő nagyapámtól is tudom, megírta a Ligetben, ami az egyre terebélyesedő örökség-gombolyag egyik vezérfonala, sőt, fonata. De vajon mutatja-e a labirintusból kivezető utat?

L. J.: Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy már nyolc napja náthás és köhögős és lázas és hasfájós kilencéves kislány - így kezdődik pontosan húsz esztendővel ezelőtt írt első és mindezidáig egyetlen mesém. Akkor a mesebeli kislány - hát persze, hogy Judit a neve! -, aki a betegségtől nem keseredett el túlságosan, és kicsit még élvezte is, hogy olvashat egész nap, mintha szünidő volna, olyan határozottan meg-, sőt felszólított, pontosan meghatározva, miről szeretne olvasni, hogy ámulatomban áthágtam a saját, félig-meddig öntudatlan, nyilván egészséges kisebbrendűségi érzésből eredő tartózkodásomat (H. B. mellett versírással sem próbálkoztam), és ripsz-ropsz kerekítettem egy mesét. A nyolcadik napja betegeskedő Judit ugyanis éppen becsukott egy könyvet, úgy nyújtotta felém, hogy mozdulata egyszerre volt diadalmas és előkelően hanyag; elolvastam, mondta, és most olyat kérek... amiben a Rossz legyőzi a Jót!, hökkenetemre pedig félreérthetetlenül megismételte: olyat akarok, amiben a Rossz legyőzi a Jót. Unom már a sok Jót! Aztán még hozzátette: olyat akarok, amiben a Rossz győz - és vicces. A kultúra történetében aligha akad megrendelő, aki érzékenyebben tapintott az alkotó különösség-igényére - és persze a tapasztalataira. Nekem mindenesetre úgy tűnt, Judit tőlem várja a vicces mesét a Rossz győzelméről. Mintha csakugyan felszólítana. Akkor így hallottam; most inkább a helyzetek, kellékek, fordulatok aktualitása lep meg: húsz év alatt ilyen kevéssé változott a Rossz eszköztára és a Jó esélytelensége?
     Az én Tulipán manómat az elbeszélés idején már hosszú-hosszú évek óta afféle háziőrizetben tartja a Rossz. Miután se fegyverrel, se éheztetéssel, se csábítással nem bírhatja le, elrendeli, hogy ne engedjék senkihez, aki segítséget kér, tanácsot vár, akinek éppen a manó bölcsessége hiányzik. A Rossz végül úgy győzedelmeskedik, hogy - legalábbis részben - megfosztja a manót életfunkciójától: ücsörögjön csak ott az erdőben, bámulja a piros és sárga és zöld és lila leveleket, bogyókat, az aranyhátú bogarakat és a fekete tollú madarakat, simogassa a szakállát és tűnődjön azon: miféle manó az olyan manó, aki se tanácsot, se segítséget, se bölcsességet nem adhat. Hogy a vicces - könnyfakasztóan nevetséges - kalandok során szegény így summázzon: "Mindenesetre én most is Tulipán vagyok". 1983-ban jó pár betiltáson, szilenciumon, munkaviszony-megszüntetésen túl voltam, hogy aktuális munkahelyemről, a Képzőművészeti Főiskoláról is hamarosan és minden korábbinál brutálisabban fognak eltávolítani, az még éppen csak derengett - a manó-mesébe a középiskolák negyedik osztályosainak írt tankönyvünk betiltásának következményeit építettem, meglehetős közvetlenséggel. A miniszterhelyettes asszonynál (elvtársnő titulus járta még) tett - részéről barátira tervezett - látogatásom elemeit például: a párnázott ajtókat, bőrfoteleket, nyájaskodást - s hogy én is, mint Tulipán, megráztam a fejemet, de csak lassan, és azt feleltem: ü-ü, ami bizony nagy-nagy tagadás volt, nagyobb, mintha fölpattanok és kiabálni kezdek, hogy nem és nem és nem. Csóváltam szép nyugodtan a kobakomat, és addig dünnyögtem, hogy ü-ü, amíg a Rossz paprikavörös lett. Beépítettem persze a fenyegetésre váltó hangot, s a sokkal fájdalmasabb tündér-kétkedést-kritikát. Furcsa most hallani-olvasni a szociológus megállapítását, hogy a "puha diktatúra" idején sem létezett igazi szolidaritás, mert az értelmiség túlnyomó többsége nemcsak közömbös volt az ellenzékkel szemben, hanem egyfajta ellenségnek is tekintette, mondván, ti vagytok az okai annak, hogy nem tudunk a reformokkal tovább menni, mert ürügyet adtok a kemény kéz politikájára. Furcsa, mondom, s leginkább azért, mert az akkori mesetársak között mégiscsak többen akadtak, akik valami szolidaritási gesztust küldtek felém: szerkesztők, a Rádióban és könyvkiadókban, akik munkalehetőséget kínáltak, könyvtárosok és tanárok, akik felkértek előadónak, és illegálisan sokszorosították a betiltott tankönyvet, hogy szamizdatként forogjon Békéscsaba és Csurgó, Nagykálló és Marcali iskoláiban. Sokkal többen voltak, mint manapság, akik gesztusukkal a saját értelmiségi funkciójukat is őrizték és kifejezték - mert számukra ennek még volt értéke -, és még az a vad indulat is, amellyel egy magyart tanító gimnáziumi igazgatónő felhívott és gúnyosan kérdezte, vajh, gondoltam-e a tankönyv nélkül maradt sok száz tanárra és sok ezer diákra, amikor vízszintesen ingattam a fejemet (persze nem ilyen mesésen fogalmazott), vagy csak és kizárólag a magam erkölcsi tisztasága érdekel - még ez a csakugyan ellenséget megillető hang is emberibbnek tetszik, mint a mai totális közöny és részvétlenség. Közöny nemcsak a másik ember iránt, hanem a saját érvényesülésen kívül minden iránt. Hányszor látom döbbenten, hogy alkotók esetében még a maguk műveinek megformálása iránt is. Eszme, erkölcs vagy esztétikum hogyan is érinthetne-rezzenthetne, mikor a társadalom immár minden rétegét áthatja (hisz ez, csakis ez demokratizált és egyenlősített) a vasbetonnál is keményebb közöny!?
     A mesehős persze, akárcsak a valamikor világűrbe lőtt műhold, akkor is "kering" (vakon, értelmetlenül?), ha elveszíti funkcióját, méghozzá nemcsak úgy, hogy erőszakosan megfosztják mesebeli hősiességétől, a Jó képviseletétől, hogy az Igazság bajnoka, bölcsességgel és gyöngédséggel segítő lehessen - engem nyugtalanít, hogy talán akkor is van (sőt, lesz), ha látszólag nincs rá szükség, mert állítólag senki sem kiálthatja ki magát (még egy erdei manó sem) a Jó képviselőjének, még csak meg sem mondhatja, mi a Jó és a Rossz, és egyáltalán: senki sem kíváncsi az ilyen bonyolult kalandokba keveredő, tépelődő figurák történeteire (lehetnek azok akármilyen viccesek). Nyugtalanít, hogy én magam, mint teremtett hőseim, nem tűnök el majd (sem hirtelen, sem lassan) vadnyomként - a perspektíva ennél is riasztóbb: kozmikus szemét leszek. Józanul mérlegelve persze nagyon is komoly ellenérv, hogy az egykori kilencéves meserendelő most nyolcéves kislánya ugyanolyan kíváncsi könyvfaló, és a szeme kísértetiesen úgy csillog, mintha igényelné és elbírná azt az örökséget, amelyben magától értetődő, hogy van Jó és Rossz, s amely bizonyára támpontokat is ad, hogyan kell viselkedni a Rosszal szemben - ha fegyverrel támad, vagy ha pénzzel-pozícióval kecsegtet. Csakhogy éppen a mérlegelés juttat a legnehezebb tűnődéshez: segít-e ebben a közegben élni ez az örökség, vagy csak arra jó, hogy fájjon, mint a nyaki izomcsomók.
     A Krúdy utcai diszkont előtt múltkoriban hajléktalan kolduspár kéregetett. Az üzletből kijövőket sorra megállította a férfi, és karját előre nyújtva, semmi esetlegességet nem hagyva felszólította az öregembert és a fiatal lányt, a középkorú nőt és a tetovált, zselézett hajú, testőr-forma fiút, hogy száz forintot adjanak neki. Voltak, akik adtak. A szó és mozdulat nélkül továbbhaladni szándékozók azonban számíthattak rá, hogy a szétesett arcú, mocskos cafatokat viselő, részegen hörgő, kortalan koldusnő közelebb lép, és köp. Ritkán tudott akkorát köpni, hogy a nyála a megszólított arcát vagy ruháját érje, de olykor sikerült. Ilyenkor mit csináljon a diszkontból szatyorral, vagy csak egy palack üdítővel kijövő - rendőrt hívjon a hajléktalanok ellen? Mit csináljon? Mit csinál, ha ráadásul Tulipán meséin nevelkedett?

H. B.: Igazán megható, hogy harmadikként megszólalva ebben az örökségi, most már valóban hatkezes szövedékben, a két lényegre törő és egyaránt kiúttalansággal záruló beszéd után a dramaturgiai helyzet arra szorít, hogy valamiféle feloldást, legalább enyhítést (kín-finomítást) keressek. Nem mintha nem törekednék erre, mióta az eszemet tudom, magamtól is, próbálnám a csomók kisimítását - az előttem szólók nyakát illetően testies konkrétsággal. És csekély hatásfokkal. Föltehetőleg itt és most sem jutok többre, ha ezt a személyes, kereső-próbálkozó, s ahogy Judit írja, most is alakuló, örökül hagyandó attitűdömet, a rárakódott kétségekkel együtt pár vonással közelebb hozom. Megoldásként nem, de elviselést segítő motívumként talán ajánlhatom a Krúdy utcai diszkont előtt sűrűsödő világállapot labirintusához. Kamaszkorom egyik kedvenc Ady-versét idézve: ...az élet nem nagy vigalom / Sehol. De ámulni lehet.
     Ámulok. S nem is Ady-módra. Egyre gyakrabban gondolok irodalmi-társadalmi kapcsolataim szétszakadásának, eldermedésének hosszú sorára, és kérdezem: nem téves-e az a kép, amit magam is erősítgettem (magamban), hogy megegyezésre, összehangolásra képes, türelmes és kedves figura vagyok, ha indulatos is (egyre hirtelenebb), mindig kész a belátásra. Született jóindulatúúú... Ifjú koromban ez a másokra figyelő attitűd talán kényszeres volt, merev; aggályosan számon tartottam például, hogy válaszoljak, minden kapott jót viszonozzak - nem hálával, attól viszolyogtam, hanem a tőlem telhető ténnyel vagy figyelemmel, értelemmel. Később aztán, humorérzékem, öniróniám fölszabadulásával (ez a szerelem és az apai szerep spontán örömeivel együtt erősödött), érzékelésem szerint kinyíltam, vállalkozó kedvem megnőtt - így jött el '68 tavasza, az Eszmélet folyóirat kezdeményezésének ideje, amelyben Tulipánként a Pártközpontba is elmentem, és nem volt semmi félelmem, hogy erkölcsileg sérülhetek, és kész voltam ezer kompromisszumra, mert pontosan tapintottam azt a vonalat, amely a mese velejét adta, hogy szabad folyóirat lesz az Eszmélet, amelyben csak az jelenik meg, ami J.-nek és nekem tetszik. Nem a személyesség hisztériás vagy hiú érvényesítésének vágya szülte ezt, hanem az irodalom, a gondolkodás elemi létformájának, törvényének, a benne megnyíló jó lehetőségének világos érzékelése, amelynek betartása mellett (keresése közben) még ezer tévedésbe bukhat az ember, de becstelen nem lesz.
     Mentalitásom összetevőit tovább szálazva még elmondom itt, hogy évtizedek óta tudom, ott kattog a kedvesség tetején egy nem is jelentéktelen elhárító mechanizmus, elzáró fedél, ami gőgnek talán nem nevezhető, de mindenképpen negatív jelenség. A többi réteg, azt hiszem, csupa adottságaimra épülő önmegvalósítás, amelynek értéke csakis a fölismerésben és a fölhasználásban mutatkozik meg, hogy mit kezdtél és mire jutottál az örökségként kapottakkal, nekifeszültél-e a legtöbb, a legnehezebb elérésének. Az önértékelő kezdet, hogy milyen jellegű, mire való a tehetséged (bármilyen mértékű is), bizonyára fontos mozzanat, pályaválasztásnak is hívják konkrétizált formáját: ez nálam elég homályosan alakult, mert a társadalmi kényszer az iparba sodort előbb, de késésem végül is csak fölgyorsított, plusz feszültséggel látott el, mikor a kultúra, az irodalom, a költészet területére, a nekem való konkrétság terepére jutottam, s mindjárt (hamar) szervező szerepbe is léptem. Tévedtem volna? Nem állom meg, hogy ne említsem Nemes Nagy Ágnes egyik baráti levelét, mely a neki ajánlott prózaversem megjelenése után született; azt írta, hogy J.-nek és nekem meghatározó vonásunk az értelmes kedvesség, mely dolgok és emberek összetartására képes. Ezt az Eszmélet körüli két év a kudarcokkal együtt is látványosan szemléltette, bár a kudarcok a diktatúrából adódtak, és hát az együttműködést is az általános társadalmi-közérzeti nyomás tartotta össze: volt mivel szembe fordulni. N. N. Á. levele egyébként (a teljes szöveg és kapcsolatunk teljes története is) ugyancsak felemás, de levele akkor érdemi válasz volt. Hány hasonló odafordulásom, közeledésem, megszólításom talált süket fülekre azóta, maradt válasz
- formális válasz - nélkül; később szerkesztőként is mennyi személyekhez forduló kezdeményezésem szorult félbe-szerbe, hamvadt el a másik (mások) érdektelensége miatt. Lehet, persze, hogy én szóltam rosszul. Vagy nem elég jól. Mindenesetre viszonzatlan kezdeményezéseimmel, úgynevezett közérdekű, csúfosan megbuktatott ötleteimmel tele van a padlás. Lassan, az időben előrehaladva, a visszautasításokat elunva, le is szoktam az ilyesféle erőlködésről, de nem hiszem, hogy ebben a visszaszorulásban az öregedés lényeges szerepet játszana, ellenkezőleg. A tapasztalatok átadása, a rutinból adódó ismeretek elrendezése ezer új lehetőséget kínálna az együttműködésre, ha szükség volna tudásomra, ha fölismernék a társadalomépítés irányítói vagy akár egyedek, hogy szükség van rá.
     Mindez persze nem ilyen vigasztalan, hiszen íme, írhatok erről, érzéseim és gondolataim világot alkotnak - itt mindjárt három személy működik, "történik" a maximális figyelem áramában, s bármilyen pesszimistán ítélem is meg a lap hatásfokát, bizonyos lehetek, hogy a családilag kapcsolódó személyeken és a szűk szerzői körön túl is lesznek olvasói. Ez a téma különben is egyetemes: mindenki kapott, és adni is fog örökséget, az is, akinek nincs gyereke. Te mit kaptál és hagysz majd örökül, Olvasó?
     S én mit? Ezt a kezdeményező, jóindulatra alapozott, a kölcsönösség reményére épített módit? Juditnak és testvéreinek, unokáimnak, s mindenkinek (bárkinek), aki ezt vagy azt olvas tőlem?
     Hogy mást nem tudok adni, az rendben van - de hogy nem is akarok? Kétséges. Jól tudom ugyanis, tapasztaltam újra és újra, hogy ez az együttjátszásra és a lehetőségek szabad összekapcsolására bazírozott kezelési mód nem elég hatásos, a kornak nem felel meg, és a kezdeményezések többségében már az első, de a második lépés után biztosan megtorpan, hatalmi erő és módszer híján passzivitásba, még jó, ha kifordulva és eltorzulva nem gyűlölségbe, újabb hasadásba fordul. Vagyis a jó megvalósításának nem ez a szelíd, egyenrangú részvételre, végül is a demokratikus megbeszélés, az önszerveződés illúziójára hagyatkozó módszere a leghatásosabb. Sőt. Alig használható. Világviszonylatban életképtelen. Ezer tényszerű tapasztalatomból jelzek itt egyet '90-ből, mikor a Magyar Írószövetség magam kreálta pozíciójában értékvédő titkár voltam, mert botor módon elfogadtam Göncz Árpád hívását, aki aztán a biztató kezdet után elhagyott, elment köztársasági elnöknek.
     Az Írószövetség, mint minden más intézmény, az átalakulás lázában és kényszerében vergődve akkori vezetője akkori vonzódása szerint meg akart szabadulni a két hetente megjelenő Magyar Naplótól és a havi Kortárstól. Ekkor álltam elő a nagy demokratikus ötlettel, hogy a szövetségnek legyen kiadási programja, amely a két lap és egy irodalmi kultúrát terjesztő könyvkiadó együttműködéséből állna. Az egész vállalkozás szerény alapítványi keretben működne, nem állásokat tartana fenn, hanem a szövetség tárgyi és erkölcsi lehetőségeit fölhasználva a kiadványokra koncentrálna. Mindennek megszervezését értékvédő titkárként végezném, de a konkrét szerkesztési munkában csupán a könyvkiadási harmadot vezetném, összhangban a két lappal. K. S., a főtitkár óva intett ettől a marhaságtól. "Nem - csóválta amúgy dekoratív, ősz fejét -, nem jó ez, édes szívem. Legyél te csak ennek a programnak a menedzserigazgatója, és akinek nem tetszik valami, azt nyomban rúgd ki. Ne játszál egyenlősdit ezekkel, édes szívem!" Nem mondom, hogy igaza lett, de tervemmel csúfosan megbuktam, az első megbeszélésen visszavonták korábbi lelkes szavukat társaim, tojtak az új lehetőségekre és az irodalmi kultúrára, és csakis a saját karrierjük, anyagi jólétük érdekelte őket.
Végül is vereség hátán vereség az együttjátszásban, és mégsem tudom, akarom azt mondani, hogy kár volt, tévedés volt, és ha újra csinálhatnám, más módit választanék - nem. Ennek sok oka van, s most nem is térek ki arra az elemi diadalra, hogy nekem L. J.-vel sikerült együttműködni, hogy sok-sok csalódás, kiábrándulás, elfordulás, elidegenedés mellett nem jelentéktelen a velünk rokonszenvezők, hozzánk hasonlóan gondolkodók száma sem, továbbá hogy sikerült megcsinálni lényeges dolgainkat minden területen, létre hozni (remélhetőleg eztán is szaporítani) műveinket, köztük az öntörvényű, sajátos Ligetet, ami élő, eleven lehetőség máig a társulásra - legalább az írások társítására. Mondom, nem ezekre hivatkozom, amikor a kín-finomítás, labirintus-derítés közelébe araszolok, hanem a sorsszerűségre, amely meghatározhatatlan ugyan, de létező valami, és nekem úgy tűnik, az elviselhetőségére akkor van esély, ha az ember megkísérli fölismerni, és amennyire lehetséges, gondolkodása, cselekedetei, képzetei, egész valója, dramaturgiája mélyáramaival összejátszatni, hogy így keresse léte mértékét (vagy mijét), így tákolva funkciót a megfoghatatlannak. Ha így van, akkor örökül csak általánosságokat kaphat (és adhat), s nem tanulságot, hanem elemi tömböket, amit az örökösnek magának kell konkretizálni, történetté tenni. A jóhiszeműségre alapozott életvitelt így hiába is ajánlaná valaki pozitív receptként vagy rettentene el tőle; csak a saját, megélt tartam számít.