←Vissza

Kállay Géza "DE VÉGEZZ, NYELV, NÉMULJ, KESERŰ SZÁJ" Athéni Timon és a visszavont jóság (részlet) Akit csak valamennyire is érdekel költői képek és filozófiai fogalmak kapcsolata, nem mehet el közömbösen Shakespeare Athéni Timonja mellett, ahol Apemantus, az "epés bölcselő" ezzel a kihívó mondattal köszönti a Költőt: "No, költő?", és a megszólított azonnal folytatja a kötekedést: "No, filozófus?". Nem állítom, hogy a darab középpontjában éppen a filozófia és a költészet ősi, platonikus ellenségeskedése áll, szembetűnő azonban, Timon tragédiájának kibontakozása során hányszor kerül összeütközésbe figurájának művészi-esztétikai, illetve etikai-filozófiai megítélése. A többi szereplő Timonról szóló, egymással szüntelenül hadakozó esztétikai és etikai vélekedése hűen követi a darab egyik legfőbb - és sokat hangsúlyozott - belső meghasonlottságát: a Timon énjében végbemenő, fokozatokat alig ismerő, szinte teljes szakadást. Az Athéni Timon epikai vonásokban bővelkedő drámai szerkezete éppúgy hasad ketté, mint címszereplőjének tudata, miközben az első fél-tudat el sem tudja képzelni, mi vár rá a másik fél-tudat uralma alatt, a második pedig csak néhány, és igen szelektív emlékképet őriz az elsőről. A darab első két felvonásában a mindenkivel nyájaskodó, dúsgazdag, adakozó városi polgárt látjuk: "Athén díszét" (IV; 3), akit az egész világ magasztal; a negyedik és ötödik felvonásban ez a figura az "emberiség gyűlölőjeként" (IV; 3), nyomorult, mezítelen koldusként, gyökérrágó, szenvedő ősemberként tér vissza, s a harmadik felvonás csupán az - arisztotelészi értelemben vett - váratlan fordulatot és a felismerést, a peripeteiát és az anagnorisziszt tartalmazza; a fordulatot profétikusan vetíti előre az első felvonás első jelenetének a Költő elbeszéléséből megismert képe a dombon trónoló - és nem kerékként ábrázolt - "szeszélyes Szerencséről".    Az úgyszólván teljes skizofrénia csak azért nem áll be, mert az első részben megismert főbb szereplők (Alcibiades, Apemantus, Flavius, a Festő és a Költő) sorra felkeresik Timont a vadonban, de ha ott nem hallgatna régi nevére - komolyan véve, hogy ő már nem athéni Timon többé, vagy hogy ő immár Misanthroposnak nevezi magát (IV. 3) - még az is felmerülhetne az értelmezőben, hogy nem ugyanazt a művet tanulmányozza. G. R. Hibbard, a New Penguin Shakespeare-kiadás szerkesztője megjegyzi, hogy a darab második része az elsőben történtek teljes megfordítása, J. C. Maxwell pedig, aki több összefüggést is kimutat Timon tragédiája és A velencei kalmár között, megállapítja, hogy "a mérleg két serpenyője itt a darab két felévé változik, ahol az egyik teljesen lenyomja a másikat." Az utóbbi észrevétel különösen is érdekes, hiszen az Athéni Timont sokan a felboruló egyensúly drámájaként tartják számon, ahol a tragédia az arisztotelészi etikában is olyan sokat hangoztatott kiegyensúlyozottság és mértéktartás elvesztésében gyökerezik: Timon jóságos bőkezűsége tékozlásba, nagyvonalúsága kártékony pazarlásba fordul; az erényből így a mennyiség mentén, a mérték elvesztése révén lesz bűn. Természetesen maga a darab is tud erről a kettősségről; Apemantus például így leckézteti Timont a negyedik felvonás harmadik jelenetében:      Te sohasem ismerted a középutat az emberi sorsban, csak a két végletet. Míg aranyban és illatban éltél, gúnyoltak, hogy finnyás vagy; most, mikor a rongyaidban semmi finnyásságot nem ismersz, az ellenkezőért vetnek meg. Ugyanakkor úgy tűnik - és elsősorban ez keltette fel érdeklődésemet az Athéni Timon iránt -, hogy az esztétikai értékelés az "első", gazdag Timon számára van fenntartva, és épp az esztétikai burok, az őt körüllengő esztétikai "illat" védi meg a mélyreható etikai ítéletektől. Az első felvonásban Apemantus és Timon alig vált néhány szót, és Apemantus állandó kommentárját a lakomáról, a Timont "faló" athéni urakról, akik "húsukat" Timon "vérébe" mártogatják (I; 1), csupán a közönség hallja, míg a negyedik felvonás harmadik jelentében a címszereplőnek és az "epés bölcselőnek" majdnem kétszáz soros, szenvedélyes, vérbeli dialógus jut. A lakoma-jelenetben Timon úgy mozog, mint valami képben, sőt, mintha maga is festett ábra volna, amit ironikusan húz alá Timon többféleképpen értelmezhető kérdése: "Hogy tetszik ez a kép, Apemantus?" (I; 1). Flavius, a hűséges kulcsár általánosságban beszél, amikor felteszi a retorikai kérdést: "Minek a jólét, a pompa, a rang, / Ha csak festve van, mint a szeretet?" (IV; 2), de a következő sorban található felkiáltás: "Szegény uram!" már egyértelművé teszi, hogy mindez Timonra vonatkozik. Flavius megállapításának szemszögéből. A. D. Nuttall észrevétele, miszerint a Költő és a Festő a nyitójelenetben "nem annyira drámai szereplők, mint inkább sétáló szövegek, beszélő képek", Timonra is jól illik. A darab második felében Timont éppen azért veheti bonckés alá a filozófia, mert kilépett abból a keretből, amibe belefestették, hogy végül sírkőfelirat váljék belőle; mintha a filozófia csak akkor juthatna szóhoz, csupán akkor kerülhetne a képbe, amikor az esztétikum halotti maszkját már valaki lefaragta, a gödröt megásta és a síremléket felállította.    Hadd kezdjem a fenti kettősség értelmezését néhány olyan közhellyel, amelyet a Shakespeare-kritika lépten-nyomon hangoztat. Samuel Johnson óta minden szerkesztő arról panaszkodik, hogy az egyetlen változat, az 1623-as ún. Első Fólió szövege súlyos textológiai és dramaturgiai problémákat vet fel; már az is gyanús, hogy a szerkesztők, John Heminge és Henry Condell miért iktatták a Troilus és Cressida helyére, amikor ettől a Timon előtt álló Romeo és Júlia és az utána következő Julius Ceasar lapszámozása egyaránt összezavarodott. Úgy tűnik, Heminget és Condellt az sem foglalkoztatta, miért bővelkedik a szöveg elvarratlan szálakban (például sohasem derül ki, a harmadik felvonás ötödik jelenetében Alcibiades kit akar megmenteni a halálos ítélettől; a kegyelmi kérvény elutasítása mindenesetre őt is szembe állítja Athénnel); Apemantus a negyedik felvonás harmadik színének közepén bejelenti, hogy "Amott jön egy költő és egy festő", de helyettük hamarosan három tolvaj, majd Flavius érkezik, s a Festő és a Költő csupán az ötödik felvonás első jelenetében bukkan fel. Teljes a káosz a nevek írása és a személyek azonosíthatósága körül is: például Apemantus neve egyszer mint "Appemantus", és többször mint "Apermantus" jelenik meg; a "Lucius" hol egy athéni polgárnak, hol egy szolgának a neve, és csak sejthetjük, hogy akit Timon az első felvonás második jelenetében Flaviusnak hív, azonos azzal, akit a Fólió hosszú időn keresztül egyszerűen "Kulcsár"-ként (Stewart) emleget, ugyanakkor még abban a jelenetben, amelyben elhangzik a "Flavius" név és a Kulcsár változatlanul a színen van, Timon két szolgához fordul, az egyiket épp "Flavius"-nak nevezi, majd egy "Flaminius" nevű szolgát küld a harmadik felvonás első jelenetében Lucullushoz. De nemcsak a nevek között nem csinált senki rendet; mint H. J. Oliver megállapítja, egyetlen shakespeare-i dráma sem annyira szabálytalan verselésű, mint a Timon.