←Vissza

Levendel Júlia JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL Szép ház, igaz?; kérdezte a nő, és kacéran mosolygott Jánosra, mintha éppen magát kínálná megvételre. Szép, bólintott tárgyilagosan János, és a falakat, az ablakokat, a parkettát méregette - addig se kell néznie az asszony lángvörösre festett, nagy hullámokba fésült haját, fénytelen, zöld szemét, s bizonyára a fogyókúráktól, a különféle tisztító teáktól és a koleszterinszintet szabályozó, sovány ételektől szikkadt, inassá lett nyakát. Talán csak betöltötte a negyvenet, talán még annyi se volt - görcsös karbantartási igyekezete mindenesetre csúnyán visszaütött. Hiába viselt fiatalos, banánszínű nadrágkosztümöt, hiába zsugorította bakfisméretűvé a csípőjét - rejthetetlen maradt, hogy a kondigépek meg a kozmetikumok inkább ártalmára vannak; a férjem itt nőtt fel... jobban mondva, abban a házacskában, amit az apósom épített itt, s amit aztán már együtt varázsoltunk olyanná, amilyennek most látja... hát igen... nagyon is együtt csináltuk... jóformán még hozzá se kezdtünk, s a felújítás, az emeletráépítés... szinte már a tervezés meg az előkészítés felemésztette az én hajdani lakásom árát... ráadásul akkoriban én jobban kerestem, mint a férjem... most is a bankszakmában vagyok... vagyis én ott maradtam... az megbízható alap, szerintem még nagyon sokáig a legmegbízhatóbb... vagyis nekem jó állásom van, az emberek többsége mégis azt hiszi, hogy mióta a férjem parlamenti képviselő... és már a harmadik ciklust tölti... valami furcsa hiedelem lehet ez, hogy a képviselők a világ legtehetősebb emberei... hogy összeharácsolnak maguknak, amit csak tudnak... na jó, hagyjuk... Magának meg kell értenie, hogy ez valamikor... a férjem gyerekkorában még... kicsi, szerény családi ház volt, nekik éppen megfelelt itt Rákosszentimrén... az apósom ugyanis szabó volt, eleinte persze gyárban dolgozott, de kialakult az állandó kuncsaftok köre, és ez a hely... a kerület erre igazán alkalmas... végül önálló lehetett... rendes iparosember... az anyósom meg fodrász, aztán amint tehette, nyugdíjba ment, azt mondta, majd besegít az urának, többre mennek, ha itthon együtt dolgoznak, csakhogy az apósom nagyon hamar meghalt... nem valami vidám történet... igaz?, de meg kell értse, hogy miért kell nekünk gondoskodni az anyósomról... vagyis a... sorsáról... mert ellátja ő magát, a korához képest egészséges... nincs úgy vele semmi teendő... azt egy pillanatig sem állítom, hogy haj, de nagyon kellemes... de sohasem is volt igazán kellemes... néha borzasztó dolgai vannak... hetet-havat összehord, megy egyik szomszédtól a másikig, panaszkodik, ismeri az ilyet, igaz?... mindegy, akkor is a férjem anyja... Megmondtam a férjemnek is, hogy miattam ne szégyenkezzen... én megértem, régóta ismerem... tudom, mi hogy történt... felőlem annyi rosszat fecseghet az anyja, amennyit akar... és mit gondol, kiről fecseg?... naná, hogy rólam... nem számít... minden szava... mindegyik... egytől-egyig hazugság... közben meg élvezi, szegény, hogy csámcsogják a meséit... persze, hogy meghallgatják, mi van mostanában a képviselő úrnál... nyilván tovább is adják... de nem számít... mondom, hogy hazugság... kértem a férjemet is, hogy ugyan tételezzen fel rólam annyi nagyvonalúságot... higgye el, engem nem bánthat az ő anyja... nekem egyik fülemen be, a másikon ki... még harag sincs... és hamarosan itt hagyjuk a környéket... bár ha az anyósom marad, nemigen szakadhatunk el... Nos, ez a fő kérdés: hogy marad-e az anyósom; otthon facsart, jéghidegre hűtött vérnarancs levével kínálta Jánost. Kristálypoharakat vett elő a bárszekrényből, és bordó damasztszalvétát. Miután ivott, ő bele is törülte a száját. Mutatóujja hosszú, csokoládébarnára festett műkörmével kocogtatta a párás üveget; remélem, nem gondolja, hogy mi valahogy... mondjuk úgy: valami trükkel most leráznánk?!; a férje édesanyját?... hogy maguk leráznák?; János a legszerencsétlenebb pillanatban, a legkényesebb ponton és a lehető legidétlenebbül szólalt meg. Bele is vörösödött, s zavarában még ráduplázott; az ön anyósa szívesebben maradna?; a nő inas nyaka megfeszült, olyan volt, mint egy öreg ló. Löttyintett még a saját poharába, és ingerültségét legyűrve lassan, túlságosan is tagoltan magyarázott; az anyósommal egyelőre nem beszéltünk a költözésünkről... nem mintha titkolóznék... ha maga most hirtelen kirohanna ezen az ajtón, lehet, hogy fellökné az anyósomat, mert megeshet, hogy most is hallgatózik... mit tudom én!... lehet; János önkéntelenül is az ajtót figyelte. Sehol senki. Később sem, sohasem látta a képviselő mamáját; legjobb, ha tisztázunk mindent, mert a félreértések... tapasztalom eleget, szörnyű következményekkel járnak. Bennem például fel se merült, hogy ha innen elköltözünk, ne jöjjön velünk az anyósom... én már ebbe réges-rég beletörődtem. Jön, és kész. Különben is... ki nem állhatom a tipikus újgazdag-mentalitást... tudja, milyen az... akik bedugják egyik-másik szülőt valami otthonba vagy elfekvőbe... ilyet egyre többször hallani... ez az, ami tőlünk teljesen idegen... nálunk erről szó sem lehet! Mondom, bennem sokáig csak az volt, hogy az anyósom jön velünk... ha annyira büszke a fiára... mert büszke, azt meg kell hagyni... dicsekszik fűnek-fának... még tanácsokat is osztogat a szomszédoknak meg a postásnak, hogyan neveljék a gyereküket... úgy, ahogyan ő nevelte!... jó, hagyjuk!... szóval úgy gondoltam, elfér abban a házban, amit vettünk... még tervezgettük is a férjemmel, melyik legyen az ő lakrésze... de valamit érezhettünk azért, mert egyikünknek sem akaródzott megmondani, hogy el fogunk költözni... nem bírta kibökni a férjem, hogy barátkozz meg, anyuka, a gondolattal: eztán szebb meg jobb helyen fogunk lakni... halasztottuk a témát... ez az igazság. Még nem mutattuk meg neki az új házat... a Bimbó úton... de az vitathatatlan volt, hogy változtatnunk kell. Ide nem lehet embereket hívni... szép ház ez, de nem az a reprezentatív... igen, az vitathatatlan, hogy ideje már rendesebb környéket választani... ez szinte elkerülhetetlen a mi helyzetünkben... a bútorokat is cserélni kell... és azt hiszem, szerencsésen fogtuk ki azt a Bimbó úti házat, alig kellett valamicskét alakítani... követségi rezidencia volt... gondolhatja, hogy rendben tartották... De visszatérve az anyósom dolgára... tovább nem halogathatjuk a kérdést... bár most már ésszerűbbnek gondoljuk, hogy akkor beszéljünk az anyósommal, amikor már mi magunk pontosan tudjuk, mire van lehetőség... minek zaklatni őt feleslegesen... hát nem?... nézze, mi csak jót akartunk... és most is azt keressük, hogy neki mi a legjobb...a férjemnek esze ágában sincs letagadni vagy elhallgatni... érti?... miért szégyellné, hogy egy szabómester meg egy fodrásznő fia!... és egyáltalán nem akar megszabadulni az édesanyjától!... egyébként az én szüleim se nagyon iskolázottak... és ma sem gazdagok... én pedig megdolgoztam azért, hogy vigyem valamire... de a lényeg az, hogy mi a férjemmel már el is terveztük, hogyan leszünk az anyósommal... csak közben... a legjobb szándékkal együtt... vagy éppen azért, mert nem is képzelhettük másként... én belátom most, hogy nem gondoltunk arra: neki másféle az igénye... máshoz szokott, másféle tetszik neki... Egy barátunk mondta így... egy pszichológus barátunk, mert megkérdezte, nem tartunk-e attól, hogy anyuka majd megsínyli a költözést... először megdöbbentünk, de ő nagyon is lehetségesnek tartja, hogy az anyósom itt maradjon... itt szokott meg... tényleg, fiatalasszony kora óta itt él, ismeri a környéket... azt mondta a barátunk, hogy hetven körüli embernek már veszélyes lehet egy kizökkenés... de mi semmiképpen se rövidítenénk meg... ezt elhiheti... éppen hogy az ő érdekében... azért gondolta a férjem, hogy eleve ezzel a jelentős kedvezménnyel hirdessük a házat, hogy kerül, amibe kerül... az ember ne az anyján spóroljon... érti?!... ez nem jogi kérdés, mert a férjem nevén van az egész... nem is megosztva... az anyósomnak se haszonélvezete, se tulajdonjoga itt nincs bejegyezve... hosszú história, de annak idején így előnyösebb volt... az apósomtól a férjem örökölte... nincs a házon semmiféle tartozás... nincs semmi teher, sejtheti... aki megveszi, az megvásárolja az egészet, az anyósom halála után pedig simán... magától értetődően a vevőé lesz... gyakorlatilag is... és most úgy gondoltuk, amikor eladásra kínáljuk, világosan megmondjuk, mennyit engedünk a vételárból, ha itt maradhat az anyósom... külön bejáratú lakrész az övé... olyan, mintha a ház egy darabját egyelőre... bizonytalan időre kiadnák... mi megpróbáltuk kiszámolni... és gondoljon utána... nem kicsinyeskedtünk... ha tegyük fel, az anyósomnak bérelnénk ezt a helyet, és havi ötvenezret fizetnénk... vagy inkább nyolcvanat... és nyolcvanezernél többet itt, Rákosszentimrén nem kérhetnek... ha tehát nyolcvannal számolunk, az egy esztendő alatt nincs még egymillió forint sem... és mi azt javasoljuk... a harminckétmillióra becsült ház egész tulajdonjogát eladnánk huszonkilencért... magának megsúgom, hogy végső soron a huszonnyolcat is elfogadjuk... és az anyósom nyugodt öregségét nem dúljuk föl... kicsit tölthetek még?    Hogy szóljon a hirdetés? Már a buszon és a metrón is ízlelgette János a lehetséges szövegeket - a legközönségesebb tréfákat, mint a pocsolyákat, igyekezett kikerülni. Nem mondta végig magában sem - hogy szóljon? Az asszonyt másnap a bankban hívta; isten őrizz, hogy erről a hirdetésben... isten őrizz!... maga csak küldje hozzánk az érdeklődőket, én majd elmagyarázom... Ne legyen már naiv!... az emberek mindenben gonoszságot látnak... higgye el nekem... mindenben... még a legjobbat is befeketítenék... lélegezni sem lehet anélkül, hogy meg ne rágalmaznának... higgye el nekem...