 |
 |
|
DÁNIEL ANNA (1908-2003) Sokan szerettük, és ő is kivételesen sok embert szeretett. Szellemi elevensége, figyelme, érdeklődése olyannyira elragadó volt, kíváncsiságával és ötletességével úgy elkényeztetett bennünket, hogy most életművének méltóságteljes számbavétele elé tolakszik valami fájdalmas düh: még csak az imént fejezte be az előző számban megjelent, esszévé nőtt könyvismertetését Jean Bacon kultúrtörténeti művéről, és tervezte, hogy miről, milyen formában ír az "örökség" hívó szóra. Nemzedékében nem ő volt az egyetlen tudós tanár, de bizonyára nagyon kevesen akadtak, akik nem érezték "méltatlannak", hogy évtizedekig középiskolában tanítsanak - a tanári "robotot" egyeztetni tudta az írással és az irodalomtörténeti kutatással. Angol, német, francia írókról értekezett - mindig bátor, és nem tolakvó személyességgel. Az Európa Könyvkiadó nagyszerű "Írók világa" sorozat egyik legjobb kötete az ő Schillerről szóló monográfiája. Az utóbbi években minden írását a Ligetben publikálta, mert megérezte, hogy itt szellemi otthonra talált - nekünk megtisztelő volt, hogy hónapról hónapra együtt játszhattunk, magától értetődő, hogy részt vett a tematikus összeállításokban - idén a "drámai pillanat" és a "feladat" témához volt emlékezetes mondandója. Fejezetet írt a Pannon ABC című folytatásos történetben, és írásművel kapcsolódott a júniusi számban közölt '53-ból való kamasz-komédiához. Pontos és gondos volt; megesett, hogy szabadkozva telefonált a levonat javítása után: lehetőség van-e még egy árnyaltabb vagy szebben hangzó kifejezésre cserélni néhány szót. Aki nem ismerte a lexikai adatokat, csak olvasta műveit, alig hitte, hogy kilencvenéves is elmúlt - szemlélete és nyelve mindvégig rugalmas maradt. Még az itt-ott használt szleng-fordulattal is természetesen, ízléssel bánt. Érdemes újraolvasni az áprilisi számban, amit a két 18. századi posztmodernről - Diderot-ról és Sterne-ről - írt! Vagy Krimi című tény-novelláját a gyerekbűnözőkről. Szeptember elején, mikor a hirtelen és vadul támadó betegséget (meg az embertelen kórházi bánást) úgy tűnt, legyőzi, nagy örömünkre fogadkozott, hogy bolyongásáról a magyar egészségügyi rendszerben (hisz csakugyan szélsőséges élményeket szerzett: komiszakat és kivételesen humánusakat) feltétlenül tudósít. Mióta nem várhatunk tőle újabb művet - bizonyára vigasztalásul is -, egyik Szigligetről küldött levelét nézegetjük: "Nagyon kedves világnézeti Társaim" - reményeink szerint ez nemcsak a két szerkesztőnek, hanem az egész Ligetnek, íróknak és olvasóknak is szólt. |