←Vissza

Poszler György ESENDŐ ÖRÖKSÉG Eleinte könnyűnek tűnt. De sokkal nehezebb. Közhelyek rendelkezésre állnak. Ám kerülném őket. Könnyűséget ezek ígértek. Humánus hagyományról, antik emlékekről, európai értékekről, nemzeti közösségekről. Sokat írtam ilyesmiről. Most hagyom másoknak. Több minden megrendült körülöttem és bennem. Túl forró is volt a nyár. Egyszer - elejétől végéig - újra kell gondolnom az egészet. Még nem késő! Vagy már igen? Görcsös hajlamom van az elrendezésre. Ehhez - bizony - csontig kell lemezteleníteni. Nem veszélytelen művelet. Olykor a színéről a visszájára fordít. Olyasmikről van szó, amikről el kell számolni. Nem pontot tenni. Azt úgysem lehet. De valami nyugvópontra jutni. Ami a tisztázáshoz kevés. Ami a továbbéléshez elég. Ezzel pedig be kell érni. Hogy is van? Örökség jogi, érzelmi, lelkiállapotbeli, szellemi értelemben? Meg ahogy egybeolvad a négy elem. Megkísérlem. Kicsit elrendezve; csontig meztelenítve; visszájára fordítva; félig elszámolva.   Ballonkabát Szóval: örökség jogi értelemben. Vagyontárgyak, tárgyi értékek átszármaztatása. Persze más is lehet. De elsősorban valami ilyesmi. Egyszerű tudok lenni. Egykori menekült vagyok. Mint e hazában annyian. Apai örökségem egy ballonkabát. Anyai örökségem egy karóra. Apai-anyai örökségem egy tanácsi lakás. Természetesen a jogi örökség elemeibe az érzelmi örökség elemei - messzemenően - bekapcsolódnak. De menjünk sorjában. A ballonkabátot elviseltem. A karórát viselem. A lakást elcseréltem. Vallomásokra most nem kerítek sort. A ballonkabáthoz különösebb érzelmi elemek nem fűződtek. A karóra a tárgy, amihez e világon a legjobban ragaszkodom. Ha meg tudnám írni a történetét, szomorú kelet-közép-európai családregény lehetne. De nem tudom. Mert sejtem, hogy csak nekem olyan különös történet. Mert tudom, hogy végképpen nincs hozzá szépírói tehetségem. A lakást, a Tabán tövében, sajnálom. Talán ezt, a Tabánt és a Vár alatt a Krisztinát szerettem e városban a legjobban. E városban, amit, egyre jobban érzem, nem is olyan nagyon szeretek. De el kellett jönnöm onnan. Ennyi. Mondanám, ha filmrendező lennék. De nem vagyok.   Szülőföld Szóval: örökség érzelmi értelemben. Azt hiszem, kellenek mítoszok. Nem olyanok, amiket csinálnak. Hanem olyanok, amik lesznek. Az előbbiek, a csináltak, lehetnek mélyen embertelenek. Úgy vélem, megtanított erre az elmúlt évszázad. Az utóbbiak, a lettek, többnyire mélyen emberségesek. Úgy vélem, megtanítottak erre az elmúlt évezredek. Vagy pontosabban. A mesterséges mítoszok humanizálhatatlanok. A természetes mítoszok humánusak vagy humanizálhatók vagy legfeljebb visszahumanizálhatók. Szülőföldemnek - amott a Királyhágó és a Keleti Kárpátok között - van mítosza bőségesen. Ezeket nem csinálták, hanem lettek. A táj jellegétől és a történelem minőségétől. És rárakódott illúzióktól. Örököltem őket. Meg egy kicsit alakítottam is. Ahogy apám levetett ruháit a szabó - hajdan - átalakította rám. Szülővárosomra, a "fővárosra" konkretizáltam. Makacs történelmi tényekből, maradandó gyerekkori emlékekből, kifejlesztett felnőttkori nosztalgiákból. Zavar, hogy most e szülőföld sűrű divat lett. Megpróbálok róla sok mindent leválasztani. Divatot, gyűlöletforrást, indulatot, dühöt, modort. Hogy tiszta maradhasson. A maradékot őrzöm magamnak - makacsul.   Háború Szóval: örökség lelkiállapotbeli értelemben. Példabeszéddel tudom érzékeltetni. Május 9-én este szólt a telefonom. Régi, kedves barátom szólt bele. - Tudod, hol voltam ma ötvennyolc éve? - Nem tudom. - Linzben. Sütött a nap. Német katonaruhában voltam. Egy ház tövében ültem a falnak támaszkodva. A nyitott ablakon kihallatszott a rádió. Dönitz admirális jelentette be a feltétel nélküli fegyverletételt. - Egy pillanatra a torkomon akadt a szó. Csak ennyit válaszolhattam: - Tudod, hol voltam ötvennyolc éve április 13-án? - Nem tudta. - Aznap érkeztem szülővárosomba a menekülésből vissza. Az utcán rikkancsok: Meghalt Roosevelt elnök. Ennyi. Nem nagy történetek. Tisztázandó. Nem volt német katona. Németországba hajtott tizenöt éves magyar levente volt. Én pedig ideiglenesen hazaérkezett hontalanná vált tizennégy éves gyerek. Háborús kamasznemzedék nem legszerencsétlenebbjei. Hallottuk a sivító bombákat, utolsó szavakat, géppisztolyok kattogását. Láttuk a halott katonákat, lépkedő menetszázadokat, sárga csillagokat. A második és harmadik nemzedékek sérültségét nem pontosan tudom, nem nagyon hiszem. De nekünk, az első nemzedéknek megadta. A nem feledhető örökséget.   Hagyomány Szóval: örökség szellemi értelemben. Itt kell nagyon vigyázni. A közhelyek rohamára. Mert, lehet, hogy igazak. Lehet, hogy nem. És biztosan sokszor elmondtuk őket. A szerepemet, szerepünket nem heroizálom. A pompeji strázsát nem mitizálom. Lehet, már nem tudott elmenekülni. Ezért csak a legvisszafogottabban. A zsidó-keresztény kultúrán nőttem fel. Amelynek két alapja (Babits Mihálytól és Szerb Antaltól is tudjuk): az antikvitás és a Biblia. Nekem, diákkoromban, mindkettő eleven. A latinórán - kitűnő tanáraim is voltak. A hittanórán - kitűnő tanáraim nem voltak. De az antikvitást tanulni lehetett Berzsenyitől és Babitstól is. A Bibliát tanulni lehetett Pázmánytól és Adytól is. Meg ez olvasó-író, könyvkultúra volt. Ahol az olvasó ember műveltségjelkép; az író ember iránymutató jelkép. Ez tegnap még így volt. A diktatúrában is! Ez ma már nincs így. A demokráciában sem. Az antikvitás múzeumba került. A Biblia divattá lett. Az olvasás kérdésessé vált. Az írás lényegtelenné süllyedt. Lehet, így van jól. A történelemmel nem vitatkozom. Lehet, nem őrzendő. Én mégis őrzöm. Nem tagadom, már nem olyan nagyon hiszek benne. De más kártyáim nincsenek.    Még most sem vagyok filmrendező. De most aztán valóban: ennyi. Adjam össze? A ballonkabátomat, amit elviseltem. A szülőföldmítoszomat, amit építgetek. A háborúkomplexusomat, amit gyógyítgatok. A hagyománydilemmámat, amit felejtgetek. Nem adom össze. Nem lenne sok. Ám nekem elég. Igaz, a karórám megvan. Kicsit késik. Mint én a történelemben. Elviszem kitisztíttatni. Ez lenne az állandó? Amihez mérhető a változó? A relatív mércéjét jelentő abszolút? Na, ne csináljuk! Nem kell az egészet felstilizálni. És ezekhez az általánosításokhoz nem is értek. Az egészen nem sokat rágódom. Csak most - a Liget kérdésére - fanyalogtam vagy gondolkodtam - fanyalogva gondolkodtam? - egy keveset. Nem is az én gondom. Inkább az utánam jövőké. Gyötörjék ők magukat. Kinn süt a nap. Nyitva az ablak. Bejön valami szelíd meleg. Mondják a csinos hölgyek a televízióban: jön a vénasszonyok nyara. Nem mondom, hogy elég. De örülök neki.