 |
 |
|
"VALÓSABB VALÓSÁGSHOW" Beszélgetés Elbert Mártával (részlet) - Hogyan keletkezett a Fekete Doboz? - Jávor Istvánnal még a Cséplő Gyuri-filmben dolgoztunk együtt. Párizsban élő nővérétől kapott egy videokamerát és megkeresett, hogy kezdjünk vele valamit. Akkor láttam életemben először videót. A kamerához egy hat-nyolc kilós rögzítőegység is tartozott, így amikor a tüntetéseken ő a tömegben futott, és én a kamerájához madzaggal odakötött felvevővel rohantam utána, vicces látvány lehettünk, de persze ez már későbbi történet. Lányi András, Ember Judit és a fiatalon meghalt Vági Gábor szociológus is csatlakozott hozzánk, és a lakásomon 87-ben megalapítottuk a Fekete Dobozt. Különféle tabu témákkal akartunk foglalkozni: Erdéllyel, környezetszennyezéssel, szegénységgel, mentális sérültekkel, a cigányság helyzetével. Mostani eszemmel őrültségnek tűnik: az Astoria Szálló halljába összehívtuk a rendszerrel szembenálló fiatal tudósokat. Még mindig megvan a jegyzőkönyv, amit akkor írtam: feljegyeztem, ki milyen témát javasolt. A Történeti Hivataltól a rendszerváltás után megkaptam a Fekete Dobozzal kapcsolatos III/III-as anyagokat, ekkor tudtam meg, hogy persze az Astoriában tartott összejövetelről is készült egy bájos jelentés. - Ezeket az ötleteket mind azzal az egy darab videokamerával akartátok megvalósítani? - Igen, ráadásul Magyarországon akkor még nem lehetett videónyersanyagot kapni. 88-ban, amikor világútlevelet kaptunk, kijártunk külföldre kazettát venni, de mindig csak annyi pénzünk volt, hogy tíz darabot vásároljunk. Később Franciaországból és Svájcból kaptunk segítséget: két újabb típusú SVHS kamerát. - Végül melyik ötletből lett film? - Az eredeti témákból csak később lett film, mert 88 márciusában megalakult a Fidesz, elkezdődtek a Bős elleni tüntetések és más megmozdulások is történtek. Az első filmjeinket ezekről készítettük. A sors iróniája, hogy a Rendőrtiszti Főiskola VHS editálóján vágtuk első filmjeinket. - Hogy kerültetek oda? - Már nem emlékszem. Azt hiszem, akkoriban csak ott volt VHS videós technika. - Legális tevékenységnek számított a filmezés? - Nem. Sokat küzdöttünk, hogy elfogadják filmes tevékenységünket. Az akkori filmfőigazgatót, Kőhalmi Ferencet felkerestük Lányi Andrással, hogy vállaljanak el minket mint Fekete Doboz videófolyóiratot, mert szeretnénk úgynevezett videóperiodikákat készíteni, és mi nem akarunk szamizdat lenni, ezért jobban teszi, ha befogad. Páros lábbal rúgott ki minket. Elmentünk a pécsi egyetemre is, mert kellett valamilyen intézmény, amely befogad, hogy legálisan adhassuk ki a filmeket. A Soros Alapítvány már támogatott volna, ha van hivatalos szervezetünk. Addig a saját pénzünkből finanszíroztunk mindent, a szó szoros értelmében nyomorogtunk, de a kazettákat meg kellett venni, a sokszorosítást ki kellett fizetni. Végül 1989-ben a Pénzügykutató Részvénytársaság lett a felelős kiadónk. - Milyen anyagokat rögzítettetek? - Mindent. Ott voltunk az összes megmozduláson, tüntetésen, Bős- Nagymarosnál, az egyetemi sztrájkoknál, a Hálózat ülésein, az új pártok megalakulásainál, de ez már a magyar történelem: a rendszerváltást megelőző két év. A Magyar Televízió rendkívüli politikai nyomás alatt állt, a stábjaik ki sem mehettek forgatni tüntetésekre, ezért van meg szinte csak nekünk e korszak minden fontos mozzanata. A másik nagy anyagot 89 márciustól novemberig vettük fel: az Ellenzéki Kerekasztal majdnem minden ülését rögzítettük. - Mi történt ezzel az anyaggal? - A Fekete Doboz stúdiójában őrizzük. - Senki nem kíváncsi rá? - Arra sem sikerül pénzt szereznem, hogy digitalizáljuk, és megmentsük a pusztulástól. - Mi lehet ennek az oka? - Kellemetlenek a képsorok, amelyek felidézik például, honnan indult a Fidesz. De a mai baloldali politikusok sem szívesen látnák a tizennégy esztendővel ezelőtti önmagukat. - Nincs olyan független fórum, ami segíthetne? - A Soros Alapítvány az egyetlen, ők adtak pénzt arra, hogy a 88-89-es események legfontosabb felvételei digitalizálásra kerüljenek. De ez nem a teljes anyag. Nem régen kaptam egy minimális összeget fejlesztésre a Mozgókép Alapítványtól. - A televíziós csatornákat sem érdekelné az anyag? - Egy minapi esetem jól példázza helyzetünket. Felhívott egy szerkesztő az egyik televíziótól, hogy régebbi közös tervünket most megcsinálhatjuk, mivel új tulajdonos és új vezetés került a tévé élére. E terv egy 52 részes, egyenként 25 perces sorozat, amely a Fekete Doboz korabeli felvételeiből, filmjeiből készülő, elsősorban rendszerváltás előtti, alatti és utáni összeállítás lenne. Fogadott az új, harminc év körüli vezérigazgató, akit nyilván addig már beavattak a sorozat ötletébe. A fiatalember első kérdése az volt, mikor kezdjük forgatni az 52 részt. Miután tisztáztuk a fontosabb dolgokat és minden részletben megállapodtunk, azt mondja a fiatal úr, 250 ezer plusz áfa adásonként. Hm, mondom én egy picivel többre számítottam. Mire az ifjú vezér tágra nyílt szemekkel: Miért? Maga még ennél is többet akar nekünk fizetni az adásidőért? Felálltam és otthagytam. - Mi történt a korábbi ötletekkel? - Amikor 92-ben kissé konszolidálódott a politikai helyzet, úgy éreztük, elővehetjük régi terveinket a cigányságról, a fogyatékosokról, a hajléktalanokról. Legutolsó filmünket, az Utcaképest másfél éven át forgattuk: száz hajléktalan életéről szól, akik közül több mint hatvan gyerek. A film elkészítése komoly fizikai, lelki és szellemi megterhelést jelentett, mert a 140 órányi felvett anyagot további másfél évig vágtuk. Egy négyszer 40 perces televíziós sorozatot és egy 93 perces mozifilmet készítettünk. A film vágója Révész Márta, az operatőr egy régi tanítványom, Rostás Mária volt. - Hol látható a film? - Sehol. Biztos kellene mellém egy menedzser, mert vagy csinálom a filmet, vagy menedzselem. A tanítványaim filmjeit például sikerül sok helyre eljuttatnom, de a saját munkáimnál erre képtelen vagyok. Egyszerűen erre nem vagyok alkalmas. Ebben a filmben három év munkája és sok pénz van, rengeteg anyag- és rezsiköltség, mégis rejtve maradt a közönség elől. Ha bemutatnák a televízióban, az emberek olyasmit látnának, amitől egyébként elfordítják a fejüket. Igaz, aki egy hajléktalan láttán elfordítja a fejét, az nem nézi meg ezt a filmet sem. Annyiban mégis különbözik a többi hasonló témájú filmtől, hogy szinte mindig a gyerekek szemszögéből látjuk az eseményeket. - Lelkileg hogyan viselted a forgatást? - Rosszul, de a vágás még nehezebb volt, mert ha a forgatás közben valaki elájult, kihívtam a mentőt, ha nem volt mit enniük, vagy nem tudták kiváltani a gyógyszerüket, adtam pénzt. - Valahol mégis meg kellett húznotok a határt. - Igen, mert több mint száz embert nem tudtunk eltartani. Csak azonnal fogyasztható élelmiszert adhattunk, mert az olcsó, laktató, tartós élelmiszerekkel, mint a liszt, olaj, rizs, nem tudtak volna mit kezdeni, hiszen nem volt hol főzniük. Néhányszor nagy bevásárlást csináltunk: iskolaszert, fogkefét, zoknit, bugyit vettünk a gyerekeknek. De ha semmi nincs, mivel kezdje az ember? A filmet alapítványi támogatásból készítettük, és hosszas könyörgéssel sikerült elérnünk, hogy százötvenezer forintért vásárolhassunk fogyasztási cikkeket számukra. Amikor a TV2-ben elindult a Big Brother valóságshow, írtam a műsorigazgatónak, aki szintén Fekete Doboz-os filmeken nevelkedett, hogy tudnék ennél valósabb valóságshow-t, húszperces adagokban, mert éppen összegyűlt "egy kis anyagom" a budapesti hajléktalanokról. Nem is válaszolt. - Azok az állami intézmények, amelyek hivatalból foglalkoznak a hajléktalanokkal, tudnak a filmről? - Igen. Az Egészségügyi Minisztérium hajléktalanügyi biztosa szervezte az Uránia moziban a film bemutatóját, és a szakmában dolgozók használják is, vetítik például az Üdvhadsereg konferenciáján, amelynek az Utcaképes nevet adták, és számos szociális gondozó, hajléktalanokkal foglalkozó központ rendelt VHS kópiát. - Akkor mégsem volt hiábavaló? - Persze, hogy nem. Már csak azért sem, mert ez olyan látlelet Magyarország alsó régióiról, ami akkor is meglesz, ha én már régen nem élek. A tanításban is az a csodás, hogy az átadott tudás révén megváltozik a fiatalok élete, szemlélete. - Mikor kezdtél tanítani? - Először 89-ben éreztük, nekünk már annyira jól megy a videózás, hogy másoknak is megtaníthatjuk. Ez persze naivitás volt, mégis belevágtunk. Egy zsidó felekezeti középiskola diákjainak tartottunk foglalkozásokat, de nem engedtek be az iskolába, ezért egy magánhelyiségben folytak az órák. Aztán a Magyar Hírlap Oktatási Stúdiójában tanítottunk újságírókat videózásra, ami forradalmian újnak számított, mert csak a Színművészetin lehetett akkor még filmezést tanulni. 97-ben az ELTE Szociológiai Intézetével közösen indítottunk el egy dokumentumfilmes iskolát. Bizonyos tárgyakat együtt tanultak az első- és másodéves szociológushallgatókkal, és ha sikeresen felvételiztek, ezeket a tárgyakat beszámították. A kétéves képzésért fizetni kellett, de csak egy évfolyam végzett, mert beláttam, hogy ez a fizetős dolog nem nekem való. 96-tól már belevágtunk úgynevezett közösségi televíziós iskolák létrehozásába. Különféle alapítványoktól összeszedtünk valamennyi pénzt, megtaláltuk régiónként azokat a tehetséges cigány fiatalokat, akik operatőri, rendezői, műsorvezetői feladatokra alkalmasak voltak. Megtanítottuk őket videózni és adtunk nekik kamerát, mikrofont, statívot. Az volt a feladatuk, hogy a helyi kábeltévék számára készítsenek filmeket, magazinműsorokat. Rengeteg fontos anyag született, de ki kellett volna alakítanunk egy hálózatot, hogy mindig követni és segíteni tudjuk a munkájukat. Négy-öt év alatt az ország számos pontján elindítottunk egy-egy kis stábot, de végül lehetetlenné vált, hogy mindenütt ott legyünk. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ezek a roma gyerekek megtanultak felelősen gondolkozni saját magukról és a környezetükről. A kis közösségek feloszlottak ugyan, de több diák ma már különböző helyi vagy országos médiában dolgozik. 2001-ben sikerült beindítani a Roma Média Iskolát. Egy nagy PHARE-pályázatot nyertem, és több mint hatvan jelentkezőből tizenkét tehetséges fiatalt vettünk fel az első évfolyamba. A Színművészetin minden diákra jut legalább egy tanár, és én is ezt vettem alapul, mert így minden diák a legjobb szaktanártól tanulhat. Filmkészítést, dramaturgiát, szerkesztést, újságírást, riportkészítést, beszédtechnikát, operatőri ismereteket, vágást, filmtörténetet, politológiát és szociológiát tanulnak. Az első félévben mindegyiküknek saját filmetűdöt kell készíteni, év végén pedig egy tíz és húsz perc közötti dokumentumfilmet. Úgy látom, van eredménye a munkánknak, mert szinte minden évben fődíjat kapnak a Diákfilm Szemlén, és például az MTV Provokátor című műsorát is három volt tanítványunk készíti. - Az első évfolyamot 2002-ben követte a második? - Nem, most indulhat el az új évfolyam, mert nagyon nehezen szedtem össze a szükséges pénzt. Amikor az ELTE-n unatkozó milliomoscsemetéket tanítottam, arra gondoltam, ezek a fiatalok - tisztelet a kivételnek - nem érdemlik meg, amit kapnak: nincs arányban a befizetett tandíj a tanárok erőfeszítésével. A nálunk tanuló roma diákok sokkal, de sokkal tehetségesebbek náluk, viszont nincs annyi pénzük, hogy ilyen képzést megfizessenek. Ők a tehetségükkel, a tanulni vágyásukkal fizetnek. - Mennyi pénzre van szüksége az iskolának? - Húszmillió forint körül van egy iskolai év. Ebből ösztöndíjat adunk, lakást bérelünk a vidékieknek, kifizetjük az útiköltségeket, a húsz vizsgafilmet, és minden mást. Az iskolával azt is elérjük, hogy a tudás és a siker ezeket a fiatalokat kívül-belül egyenrangúvá teszi a nem romákkal. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy feloldódnak a kisebbségi görcseik, hiszen attól tartanak, a hiányos előképzettségük miatt nem képesek jól teljesíteni. Előfordul, hogy valaki nem számol vagy olvas tökéletesen, de nagyon tud valami mást, például kiváló operatőr, ügyes szerkesztő. És nekünk ezt kell észrevenni bennük. - Hogyan találjátok meg az új évfolyam résztvevőit? - Több mint ezer kisebbségi önkormányzathoz küldtünk felhívást, hogy ha ismernek a saját közegükben a média iránt érdeklődő fiatalt, küldjék el a felvételire. Rádióban, televízióban, újságokban, interneten hirdetünk. - Hogyan zajlik a felvételi? - Pokoli a felelősség, mert az előző évfolyamon végzettek nem kerülhettek volna a média közelébe, ha nem vesszük fel őket, tehát a felvétellel és a képzéssel az életüket változtattuk meg. Ennek a felelősségét úgy próbálom enyhíteni, hogy szinte a teljes tanári és oktatói kar, hét-kilenc ember, vesz részt a szóbeli vizsgán. Az írásbeli 25-30 kérdésből álló tesztsor, ami a politikai tájékozottságot, a művészeti és társadalmi érdeklődést vizsgálja. - Előfordulhat, hogy egy tökéletesen tájékozatlan gyerek mégis tehetségesnek bizonyul? - Igen. Ezért ülünk ott kilencen, hogy a szubjektív elemek kioltsák egymást. Mindenkit szóbeliztetünk, mert én sem tudnám, ki az ENSZ főtitkára, ha a pécsi mésztelepen élnék, és bár az írásbelit úgy állítjuk össze, hogy különféle területekre vonatkozzanak a kérdések, a szóbelin dől el minden. Reméljük, sikerül az előző osztályhoz hasonló tehetségeket találnunk és tanítanunk ebben az évben is. Persze jó volna, ha rendes iskolaként működhetnénk, azaz minden évben lennének új elsősök. HORGAS JUDIT |