←Vissza
 
Méhes Károly
GYŐZZÖN A JOBBIK

(részlet)

Már szólt a rituális beköszöntő: Jó estét, jó szurkolást kívánok, nagyon nagy derbinek néz ki ez az Európa Bajnoki Döntő, a címvédő világbajnok Franciaország csap össze a háromszoros világbajnok olaszokkal. Egy Del Piero egy Zidane ellen, egy Inzaghi (kettő, te!) egy Dugarry ellen.
     Flóris atya kitámasztotta a zsalugátert, a nyitott ablakon csak úgy ömlött be a kora júliusi este melege, méze és máza. A plébániakert csöndbe burkolózott, mindenki otthon ült a képernyők előtt. Az atya kicsit előrébb vonszolta a szekrénykét, amin békebeli Szupercolor tévéje állt, úgy, hogy az ablak előtti íróasztal mögül is jól lássa az eseményeket.
     A himnuszokat játszották, arra gondolt, Isten látja lelkét, szereti a hazáját, de mennyivel könnyebb annak az országnak, amelyiknek himnusza forradalmi csatába küld, vagy lakodalmi táncra hasonlít. Egy temetésimenet-himnusszal nehéz, kutya nehéz, hiába hogy jó kedvet, bőséget esedezünk benne.
     Zidane teljes Máris szomszédi mivoltában üvöltötte, hogy vérben áztatja rút zászlaját.
     Flóris atya a sarokból felemelte a nagy diszperzites vödröt, amiben a mai négy szentmise adománya és perselypénze gyűlt össze. Azon volt, hogy míg az aranylábú fiúk kergetik a bőrt, ő szépen szortírozza a pénzt, elvégre rend a lelke mindennek. És, hála az égnek, ilyenkor nyáron igyekeznek errefelé a drága turisták is, csurran-cseppen a márka, a schilling, a líra, ezeket, nincs mese, el kell választani a forinttól - jön majd az euro, vége lesz akkor a válogatásnak.
     A két válogatott felállt a zöld gyepen.
     Ma is milyen sokan kerültek erre. Vonzza az embereket ez a hely. Ősi templomát se tatár, se török nem tudta megkaparintani, a falak ma is úgy állnak, ahogy a kőfaragó mesterek egymásra rakosgatták az évtizedek, évszázadok során. Ha valami gyönge lábakon áll, akkor szokás mondani, hogy csak az imádság tartja össze, de Flóris atya erősen hiszi: temploma köveit is az imádság tartotta egyben a nagy veszedelmek közepette.
     A demizsonból félig töltött egy maratott mintájú üvegpoharat, majd a vödröt maga mellé helyezve leült a karosszékébe.
     - Hát akkor, gyertek aranyoskáim - mondta egy sóhajjal, és belemarkolt a pénzbe: óvatosan az asztalra szórta az érméket, azokat, amik el akartak gurulni, mintha valami huncut kölkök után nyúlna, fürge mozdulatokkal visszaterelgette, mielőtt elérték volna az asztal szélét.
     - Dino Baggio...és mellé! - erre felkapta a fejét. A kék mezes csatár szemét az ég felé meresztve mondta a magáét, majd kiköpött.
     Az érmékből - származási helyüknek és értéküknek megfelelően - kis tornyokat építgetett. Sok volt az 50 és 100 forintos, de akadt 1 és 2 márkás, 10 schillinges, 25 centes is néhány. Nem beszélve a papírbankókról, amiket külön, az asztal bal felső sarkában helyezett el, miután kisimította őket.
     - Még hogy Dino Baggio...cöcöcö. Deák Bamba, édesapám, ő tudott gólt rúgni. Mi az, hogy mellé? Gól, apukám. Egyszerűen szokása volt bevarrni a labdát. Mellé bikázni minden falábú tud - mormogta, miközben a tévé lilás fénye felé tartva szemlélte az 1 fontoson a vízjelet. A bankjegy takarásában ádáz küzdelem folyt - ahogy a riporter ez alkalommal nevezte - a "játékszerért".
     A háta mögött neszezést hallott. Ahogy hátrasandított, látta, hogy az ablak előtt magasodó tuja árnyékában az a férfi áll, aki csak néhány hete lakott közöttük, a sükebóka Eszelán néni valami távoli retyerutyája. Állítólag a férfi börtönből szabadult, és a famíliájából senki nem volt hajlandó befogadni, csak az öregasszony. Misén még egyszer sem látta, az szentigaz.
     - Dicsértessék... - hallotta ebben a pillanatban, de a tuja tövéből nem mozdult előrébb az idegen.
     - Mindörökké - felelte Flóris atya, és székét kissé hátrébb tolva megemelkedett.
     - Mellé ment? - kérdezte rögvest a férfi.
     - Tessék?
     - A Baggio lövése.
     Az atya egy pillanatra a tévé felé kapta szemét (épp francia bedobás zajlott), majd visszafordult.
     - Mellé - mondta aztán. Épp a nyelve hegyén volt a kérdés, miben segíthetne, amikor a férfi tett feléje egy lépést.
     - Az öreglánynak nincs tévéje. Kicsit zizi, szegény. Nyolckor lefekszik aludni. Azt szajkózza, az életben az álom ér még valamit. Nekem meg mindenem a foci.
     Az atya most már egész testével az ablak felé fordult, de ahogy a kezét emelte, két szépen felépített pénztornyocskát is felborított. Az ujjait úgy kapta a magasba, mintha tűzhöz ért volna.
     A férfi most csak annyit mondott:
     - Elnézést.
     - Semmi, semmi - felelte egyszerre zavartan a pap. - Illetve, mit is akarok mondani: mért nem jön be? Nézhetnénk együtt a meccset. Ha akad egy kis társaság, még a mérgelődés is édesebb, nem igaz.
     - Ha nem zavarom.
     - Ugyan. Tessék, az első ajtó.
     A férfi benyitott, az atya pedig elébe sietett.
     - Puskás - ennyit mondott bemutatkozásképpen.
     - Így már értem, hogy nem hagyja hidegen a foci - mosolyodott el az atya.
     - Ha csak az ezredrésze szorult volna belém, most nem itt lennék - mondta komolyan a férfi, akit Puskásnak hívtak.
     - Elhiszem - bólintott a pap. - De azért nem olyan rossz ám itt sem - tette hozzá inkább hamiskásan, mint vigasztalón, és a sarokból egy széket emelt elő, a tévé elé állította, ügyelve arra, hogy ha ő majd visszaül a helyére, a férfi ne lógjon a képbe.
     - Tessék, foglaljon helyet. Egy pohárka cserszegi fűszerest?
     A férfi vad fejrázással tiltakozott. Csak utána mondta ki:
     - Sose iszom. Ha megbocsát.
     - Értem - eresztette vissza a demizsont a padlóra az atya. - Akkor hát lássuk, mire mennek ezek a jóemberek egymással.
     Flóris atya a helyére telepedett, és az eddiginél óvatosabban, mintha félne felverni egy szentély csöndjét, kezdte szétválogatni a leborult érmehegyek darabjait. Ezen a vasárnapon különösen sok, főkötős leánykafejet ábrázoló tíz schillingest lelt az adomány között.
     - A franciák nyernek - jelentette ki e pillanatban a férfi, miközben tekintetét mereven a képernyőre szegezte.
     - Csak azért, mert ők a világbajnokok, még nem biztos - felelte lassan Flóris atya.
     - Nem az számít. Nem látta az előbb a Petit meg a Blanche szemét, amikor a sorfalban álltak?
     - Mért, valami különöset vett rajtuk észre?
     - Ahogy néztek - mondta a férfi, aki Puskásként mutatkozott be, a fogai közül préselve a szót.
     - Hogyan néztek? Elszántan? Netán vadul? Szerintem most mind a huszonkettő így néz. De még a cserepadosak is.
     - Nem igaz. Ha megbocsát. Így azok néznek, akik tudják, hogy övék a végső győzelem.
     - Az arcukra van írva?
     - Ahogy mondani tetszik.
     Flóris atya abbahagyta a válogatást. Maga is csodálkozott: mintha kissé felfortyant volna a lelke. Létezik, hogy drukkol? Az olaszoknak? Róma miatt? Hiszen mikor volt az már, több mint negyven éve. Igaz, tán a legszebb néhány hónap az életében.
     - Tessék, itt az olasz kapus - mutatott a képernyő felé. - Látja, hogy néz? A fogát csikorgatja, minden idegszála megfeszül. Csak így tud nézni.
     - Tisztában van vele, hogy vége. Minden hiába - mondta a Puskás nevű, moccanatlanul.
     - Hiszen nulla-nulla az állás.
     - Annál inkább. Hitegetni próbálja magát, hogy még minden lehetséges, ám annál cefetebbül mardossa a vereség tudata.
     - Ezt tudja vagy képzeli?
     - Ahány arcot én már láttam, s tudtam meg, miféle sors tartozik hozzájuk, higgye el, tudom.
     - Árulja el: akkor minek nézi?
     - A végeredmény...nem biztos, hogy az a legfontosabb. Hanem hogy miképp jutunk el odáig.
     - Végül is...
     A férfi most félrefordította a fejét, de a tekintetük így sem találkozott még.
     - Mert hiszen minden ember meghal úgyis, nem?
     - De, a legjobb tudomásom szerint, igen.
     - Na. Tehát a végeredmény ismeretes. A lényeg azon van, mi történik addig, amíg ez a bizonyos halál el nem jön. Nehogy már én akarjam ezt elmagyarázni magának...