←Vissza

Győrffy Iván UTÓJÁTÉK ÉLET ÉS HALÁL KÖZÖTT (részlet) Bill és Laurie mindig együtt indultak a vízhez. Gyermekkoruktól összeszoktak, és épp elég időt töltöttek együtt ahhoz, hogy kiismerjék a másik mozdulatait. A ráncok redőzését a szem sarkában. A kézfej ideges rezzenését. Az orrlyukak tágulását, mindig néhány másodperccel azelőtt, hogy valami különös történt. Ismerték egymást jól, talán túlontúl jól. Az út előtt sem beszéltek sokat: megpakolták a tartályt, meghúzták a köteleket, úgy-ahogy betűzték a vásznakat. Elindultak, a nyugati part kanyarulatai sebesen hajladoztak mellettük, megállapodtak az ismerős tisztáson, nem messze a Homokfoktól. Lecihelődtek, és ki a hullámokhoz. Kérges tenyerük lustán pergette az orsót, messzire repült a dülledt szemű apróhal, uszonyát verdesve, mulatságosan tátogva megakadt egy-egy nagyobb jószág. A kis tartály lassan kiürült, a szák alig-alig telt, talán majd holnap. A tisztáson minden elhagyottan árválkodott, a sötétség rájuk borult, sietősre fogták. Félálomban lehettek, amikor kint valami neszezést hallottak. Bill lámpát gyújtott, Laurie feszülten előrehajolt. Nem néztek egymásra, a szem, a kéz, az orr felelgetett. Ezúttal Laurie volt a fürgébb, kikúszott a sátor száján, óvatosan tapogatózott az ág felé. Marokra fogta és lassan közelített a tartályhoz, amelynek tetejét valami vagy valaki kaparva feszegette. Nem tétovázott, egyenesen oda sújtott, ahol a fejet sejtette. Puffanás, reccsenés, zizzent a fű, azután csend lett. Időközben Bill is előmászott, egyenesen odavilágított. Megnyugodtak. Valami vadkutya, fene a fegyencekbe...! Álmuk nyugtalan volt, Bill kezébe mélyen vágott a zsineg, csurgott a vére megállíthatatlan, és hiába szorította oda a kendőt. Laurie a bozótosban futott, lélekszakadva menekült a katonák csaholó ebei elől, s amikor végre, sok-sok mérföld után hátát egy odvas fatörzsnek vetette, elképzelhetetlenül tágra nyitott pofát látott maga előtt, az állat két lábra állt és a nyakába ugrott. Mielőtt vállába tépett a félelmetes fogsor, megérezte a rohadó hús bűzét, a belsőségek szagát. Erre ébredt, a büdösre, Bill pislogva ült mellette, a kézfejére bámult, betakarta, kitárta. A büdös megmaradt. Néhány lépésnyire feküdt a tetem. Egy fiatal állaté. Nem hasonlított kutyára, inkább valami másra, amiről már csak az öregek beszéltek, és ami csak a tévében meg a múzeumban létezett. Múzeum, igen, azokat biztos érdekelni fogja. Egyelőre azonban el kellene takarítani. Félrehúzták, kezüket hosszan mosták a friss vízben, de tekintetüket alig-alig tudták levenni a csíkokról, a vastag fartőről, a hosszú fülekről, az ernyedt állapotban is fenyegető állkapocsról, a kibucskázó nyelvről. Nem úgy telt ez a nap, mint a többi. Laurie észrevette, hogy Bill sokkal bizonytalanabbul forgatja a botot, Bill pedig titokban azt leste, hogy rándul össze Laurie lapockája a kényszertől, hogy hátraforduljon. Hamarabb mentek vissza, mint szoktak, jóval alkony előtt. De a tetemet elvitték. Ellopták. Eltűnt. Feltámadt és elnyargalt. Hiába dörzsölték a szemüket, csak alvadt vért láttak a száraz gallyakon, összetapadt szőrcsomókat. Zacskóba gyűjtötték, csak hogy csináljanak valamit. Majd a leletbúvárok megmondják, mit is láttak. De úgyse fogják elhinni. A genetikai mérnökség eszközei, köztük a génmanipuláció, a klónozás, a biológiai időt igyekeznek becsapni: akár az életciklus felgyorsításával, akár az élő szervezet biológiai halálának halasztásával. A génmanipuláció a növénynemesítés és állattenyésztés évezredes tapasztalatokon nyugvó, de új, gyorsabb sodrású mederbe terelt folyama. Általa egészségesebb, nagyobb, termékenyebb, az embert jobban kiszolgáló lényeket lehet teremteni - a terv szerint legalábbis. A cél az, hogy egy adott élőlény génállományát feldúsítsák, vagy elvegyenek belőle valamely gént a tulajdonságok variálása érdekében. Kanadában a lepényhal hidegtűrésben nagy szerepet játszó génjét ültették át lazacokba, és négyszeres növekedési rátát értek el. Azt is sikerült elintézni, hogy ne vándoroljanak többé az óceánokból az édesvizekbe. De vannak morbidabb kísérletek is: például emberi növekedési hormonokat ültetnek pontyokba. A végcél egyfelől a betegségektől kevésbé érintett, gyorsabban növekvő, kevésbé zsíros disznók, csirkék, birkák, szarvasmarhák termelése emberi fogyasztásra, másfelől új, emberre is alkalmazható gyógyszerek megismerése, vagy sertésben nevelkedett, emberi génekkel megbolondított szervek létrehozása, melyek aztán átültetve nem lökődnek ki az ember szervezetéből - esetleg emberi fehérjéket tartalmazó állati vér és tej készítése. De egyszerű kényelmi szempontok is megjelennek: tollatlan csirkék, vedlő juhok várnak sorukra a gazdaságokban, az allergiára érzékeny gazdák pedig hamarosan antiallergén macskákat ölelgethetnek. Ám torzszülöttekre is bőven van példa: gerincdeformációval, ízületi gyulladással, vaksággal, impotenciával, gyors öregedéssel sújtott állatok. Alig tudta nyitva tartani a szemét. Mióta bevackolta magát a hátsó ülésen, folyton elbóbiskolt, de valahogy nem volt jóízű. Az egész napos barangolás megviselte. Órákig kuksolni egy leshelyen, figyelve a madarak életét, a párkeresést, a násztáncot, a fészekrakást, vagy amit éppen látni enged a természet. Minden adatot gondosan felrótt füzetébe, magnóján rögzítette a hangokat, néha kommentárokat is fűzött. Hans Naarding kissé letekerte az ablakot, mert jócskán befülledt a levegő a fémdobozban, a márciusi eső ózonszagú lehelete az orrába csapott, egy-két csepp is beszánkázott az üvegen. A fél évszak ezzel telt '82-ben. Piszkosnak érezte magát, izzadtnak, álmosnak és mégis nyugtalannak. Az órájára nézett: hajnali kettő volt. Mégiscsak aludhatott valamit. De mire ébredt? Valaki járkált. Előrehajolt, gyakorlott mozdulattal felkapcsolta a reflektort, ide-oda forgatta, amíg rá nem talált. Csak néhány méterre volt tőle, ott állt az erdő szélén. Fejét a kocsira irányította, sárga szeme kifejezéstelenül meredt rá. Nem tűnt kíváncsinak, meg sem lepődött. Rögtön felismerte. Homokszínű, sárgás-barnás bundáján tucatnyi sötét csík feküdt keresztbe, hátul. Kifejlett egyed volt, hím, amennyire látta. Száját kitátotta, nagyra, majd ismét becsukta, mintha mutatni akarna valamit. Naarding sokáig ámulva nézte a 46 éve halott állatot. Aztán észbekapott: bizonyíték nélkül nem megy semmire. A felvevőért nyúlt. A mozdulat kibillentette a farkast szobormerevségéből, ahogy jött, eltűnt. Sem akkor, sem reggel, se később többekkel visszatérve Naarding nem vett észre semmi szokatlant. Nincs szőrszál, se lábnyom, csak esőáztatta levelek, csúszós talaj, porhanyós fatörzs. És a rendíthetetlen - de egyben igazolhatatlan - bizonyosság. Az agrárgazdaságban még messzebb jutottak, a génmanipulált élelmiszerek kiszabadultak a laboratóriumokból, hatalmas arányban vannak jelen az élelmiszerüzletekben. Az emberi szervezetre gyakorolt következményeik alig ismertek (egymástól nagyon távol álló, normális esetben nem kereszteződő géneket nyalábolnak össze), veszélyesek is lehetnek. Közvetettebb, de átfogóbb veszély, hogy némely új életforma bevitele a harmonikusan működő ökoszisztémába - kiirthatja az őshonos életet, felboríthatja a természet viszonylagos összhangját, globális méretekben is. 1803-ban történt, mikor még vad és ismeretlen volt a sziget a civilizációnak. Több csoportban érkeztek a rabok, akiket az óhazából a benépesítve elfeledni vágyott földrészre, sőt még azon is túl, a hűvös, kellemetlen dzsungelbe száműztek. A Derwent-folyónál jártak, ott, ahol elöljáróik érdemesnek tartották megtelepedni, tisztást irtani, robotolni, fenyíteni. Egymásba folytak a napok, válluk fel-le járt, ütemes csattogás vegyítette a természet zajait. Egyikük hirtelen felszisszent, majd kiegyenesedett. A felügyelő korbácsa is felemelkedett, majd erőtlenül lehanyatlott. Meglátta ő is. Egy kutya - vagy mégsem. Messze volt ahhoz, hogy tisztán ki lehessen venni. Feje hosszú, lába rövid, s mintha csíkos lenne itt-ott. A rab és vigyázója kivételesen egyre gondolt: ez az új hely nem lesz az otthonunk, soha. Az Amerikai Egyesült Államokban előrehaladottak a haszonnövényekkel végzett kísérletek, ma már csaknem negyvenmillió, az egész világon összesen hatvanmillió hektáron termesztenek megpiszkált kukoricát, burgonyát, szóját, paradicsomot, repcét, gyapotot, s azzal számolnak, évente kétszeresére nő a felhasznált terület. Ha a manipulált és a békén hagyott növények egymással kapcsolatba lépnek, soha nem látott változás következhet be: a gyomirtószereknek ellenálló haszonnövényekről ez a tulajdonság átkerülhet a gyomokra, s ezeket lehetetlen lesz kipusztítani. Újfajta vírusok is létrejöhetnek, melyek ellen egyelőre nem tudunk védekezni. Az irányított keresztezés ráadásul a biodiverzitás ellen hat, pedig éppen a genetikai sokféleség tartotta fenn az életet, annyi változatos fajon keresztül, napjainkig. Sőt, környezetvédők szerint a mezőgazdaságban is csak így, organikus és nem genetikai módszerekkel biztosítható a "fenntartható fejlődés". Bár az államok vezetése - leginkább a közvélemény nyomására - egyre inkább felismeri a problémákat, és törvénnyel szabályozza a kísérleteket vagy az eladást, Amerikában és a harmadik világban nagy a törekvés az olcsó, könnyen kezelhető élelmiszer-alapanyagok előállítására, s még Európában sem elég jelentős az ellenállás, holott a társadalom többsége elutasítja a manipulációt, és nem kíván ilyen terméket fogyasztani - már ha egyáltalán tudomására hozzák. A nemzetek feletti cégek pedig szabadalmat kapnak eleddig sosem látott lényekre - szabadon rendelkezhetnek egy-egy növénnyel vagy állattal, melyeket a fogyasztók kénytelenek megenni, ha nincs vagy elenyésző a választási lehetőség. A kutyák hajnal óta hevesen ugattak. Az emberek, akiket a kormányzó-helyettes kiküldött, különös hullával tértek vissza a Yorkton Port Dalrymple hegyéről. Mint mondták, nehezen tudták kitépni a kutyák szájából, rászáradt véres nyáluk jól látszott az állat véknyán. Paterson egyszeriben energikus lett, parancsot adott, hogy hozzák elébe a kutyát is, amelyiknek átszakadt a koponyája. Elismerően nézegette a sebet, meg ennek a farkaskutya-szerű, hiéna-alkatú valaminek a szájból kilógó agyarait. Persze, hallott már Harris leírásáról, beszélt olyanokkal, akik látták is, de mind ez ideig nem vehette ilyen közelről szemügyre. Rögtön elrendelte a boncolást, és szorgalmasan jegyeztette, amit mért. Húsevő, ártalmas fajta, gyomra színültig tele kenguruhússal. Különösen nagy és fekete szem, mérete ennyi és ennyi. Orr, fej, állkapocs, végtagok, törzs, farok, satöbbi, satöbbi. Húsz csík a háton, a farkon három, kettő-kettő a combokig fut. Rövid, érdes szőrzet, szürkés színű, a csíkok feketék, a nyakon hosszabb a szőr, a fülön világosbarnás, belül jobban nő. Micsoda kreatúra! Új-Hollandia folyton szolgál valami meglepetéssel, igaz, a parton, folyóvölgyeken kívül nem sokat láttunk a szigetekből, nagyon is az elején vagyunk még a dolgoknak, gondolta, de csak belül sóhajtott. Aláírás, dátum: 1805. március 30-a. A növények, alacsonyabb rendűnek tartott élőszervezetek között sok "természetes" klón van, s ezt az emberek ősidőktől fogva ki is használják: klónnak tekinthető a növényről levágott levélből, ágból, gyökérből fejlődő új hajtás is. Egyes gyümölcsök, diófajták is aszexuális módon teremnek - ez az "önkéntes" génszűkülés okozhatja például a ma ismert banán kipusztulását néhány éven belül. Több ezer nem ivarosan szaporodó, önmaga klónját létrehozó állatfaj is létezik, nem beszélve a baktériumokról, a gombákról. Maga a klón kifejezés csak 1963-ben született meg. A klónozás ma már gyűjtőfogalom: gének és kromoszómarészek másolása megfelelően kutatható nyersanyag gyanánt a génállomány-feltérképezésben, sejtek kitenyésztése és szaporítása a laborokban, illetőleg genetikailag azonos élőlények létrehozása a géngyártásban. Több fajtája is létezik. Az egyik az ikerklónozás, amelynek során a spermium által megtermékenyített petesejtből növekvő embriót közvetlenül a megtermékenyítés után kettéhasítanak, esetleg további kettős részekre választanak. Az egypetéjű ikrek így mindkét nemű szülő DNS-éből részesednek. Néha génklónozásnak nevezik a rekombináns DNS-technikát is, amelynek során két eltérő faj DNS-darabjait egyesítik. A sejtmagátvivő klónozás esetében viszont csak egy szülő DNS-e kerül át az utódba, annak lesz genetikailag azonos mása. Dolly, a nevezetes, elsőként klónozott emlősállat úgy jött létre, hogy egy felnőtt birka tőgyének sejtmagját ültették egy "kimagozott" petesejtbe. Mielőtt a báránykísérlet lezajlott, a tudósok többsége azt gondolta, hogy a specializált testi sejtek belső ideje visszafordíthatatlan, nem lehet előreállítani a biológiai órát arra a pillanatra, amikor a fejlődés, a feladatra koncentráló változás elindul. Ez a kísérlet azonban megmutatta, hogy a felnőtt egyed specializálódott sejtmagja is embrionális állapotba helyezhető, így még bármilyen sejtet létrehozhat. Ezek az ismeretek egyébként a rákos sejtnövekedés felfedésében is segíthetnek. Dolly óta számos más állatot klónoztak (kecskéket, egereket, teheneket, egyéb egzotikus lényeket), és vegyes eredmények születtek arra nézvést, miként befolyásolja ez a teremtmények életesélyeit, egészségi állapotát. Dolly esetében például az idő bosszút állt a fogaskerekei közé éket illesztő emberen: a bárány hihetetlenül gyorsan megöregedett, gondozói vetettek véget életének mindössze hat és fél évesen (a birkák átlagéletkora 11-12 év), amikor az ízületi gyulladás és a tüdejét megtámadó vírus már kezelhetetlen egészségkárosodást idézett elő. Dollyt kitömték és múzeumba került - életével és halálával most már egyidejűleg szemléltetheti a tudomány sikerét és kudarcát. Priscilla Murray kisasszony gyanútlanul mosott bozótos lakhelye előtt, egy padon, nem messze a Scott hegytől. 1900 tele volt, s csak azért nem fázott, mert vastag ruhája, meg a munka felmelegítette tagjait. Hirtelen valaki megragadta a karját. Felsikoltott a váratlan, fájdalmas érintéstől. Egy farkas volt, méghozzá félszemű. Jobb karjába egyre mélyebbre vájtak a fogak. Hiába rángatta, hiába üvöltött eszeveszetten, senki sem segített, a vadállat újabb fogást keresett, és ismét belemart. Priscilla odakapott a másik kezével, ütötte a farkas orrát, fejét, de az állat csak dühösen mordult egyet, máskülönben nem zavartatta magát. Priscilla forgolódott, tépte volna ki magát az agyarak közül, mindhiába. Hirtelen nem találta a talajt, az állat földet seprő farkára lépett, az megremegett, elengedte a karját, és nagy szökkenéssel eltűnt. Miss Murray vízbe mártott néhány rongyot, rácsavarta a 32, erősen vérző sebre, és az ájulás határán azon tűnődött, hogy fog kinézni a karja, ha ezt valaha is túléli. Ian Wilmut és társai a skóciai Roslin Intézetben (egy magán-gyógyszertársaság laboratóriumában) a megváltozott, elöregedett felnőtt testi sejtet gyermekítették vissza. Az emlőmirigy-sejtmagot egy másik felnőtt birka még meg nem termékenyített petesejtjébe helyezték, annak magja nélkül, koncentrálva, hogy a különböző sejtciklusokat összehangolják. Megfosztották a beültetendő sejtet a tápanyagoktól, hogy ne kezdjen osztódni, majd a fogadó sejtben elektromos árammal ösztönözték a citoplazmákat az egyesülésre, a megtermékenyítés erejét imitálva. Az osztódó, embrióvá fejlődő petesejtet másik anyajuhba tették, a bárány azonban az emlősejt hatéves birtokosának genetikai másolata lett. Az 1996-ban végrehajtott kísérletet - biztos, ami biztos alapon - csak az újszülött bárány hét hónapos korában jelentették be. Azóta két alomból négy gyermeke is született Dollynak természetes úton. Egyikük, Bonnie esetében idejekorán megállapították, hogy a kromoszómákat védő DNS-szakaszok jobban néznek ki, mint anyjánál - sejtjei tehát fiatalabbak. Mivel az intézet elsődleges célja a technika gyógyszerészeti felhasználása, mindjárt létrehozták Pollyt is, amelyik minden sejtjében emberi fehérje génjét hordozza. Azóta a világ számos országában folynak kísérletek a házi- és vadállatokkal. Magyarországon is számon tartanak néhány klónozott juhot.