←Vissza

Szvetelszky Zsuzsanna PADERBORN Hurcolkodunk hazafelé lassan, komótosan. Öt év után nem kapkodjuk el a dolgokat. Ha az ember öt évig él Németországban, és évente háromszor hazalátogat Budapestre, akkor a dolgok is jönnek-mennek közben: a könyveket kicseréltük, a kinőtt gyerekruhákat visszaadtuk, ha újat kaptunk, azt magunkkal hoztuk. Nem sok mindent nyűttünk el, nem is gyűjtögettünk.      A kupac tetején A kis hableány hever. Meseelemzés, Drewermann doktor dolgozata. Idén januárban kaptam tőle, amikor elkísértem hozzá Emesét, a négy hétig itt vendégeskedő egyetemistát, aki Csipkerózsikából írta diplomamunkáját. Négy és fél évig éltem Eugen Drewermann városában, voltam néhány előadásán, béketüntetésen, ahol szónokolt, hallottam és olvastam a világhírű pszichoanalitikus papról jót és rosszat - annyit, hogy álmomban se veszem a bátorságot, hogy odalépjek hozzá, és megkérdezzem, volna egy szabad órája Csipkerózsikára. Emese egy másik generáció bátorságával kér tőle időpontot az egyetemi evangélium-elemzés után, aztán felhív: péntek, négy óra, ugye, elkísérem? A puritán belvárosi lakásban surrog a diktafon, a puritán drewermanni logika lehántja a freudi szimbólumokról a köréjük szerveződött Grimm-mesét, és új, lehetséges láncra fűzi azokat. A kérdéseinkre elragadó irodalmi németséggel rögtönző férfi ugyanabban a szürke szvetterben van, mint nyilvános szereplésein, és végre megértem: nem mint publicista vagy társadalomkutató ülök vele szemben, hanem mint paderborni.      Az eső, a pára, a köd és a katolikus egyház városát hagyom oda nemsoká. Mellesleg: úgy alszik itt az ember, mint a mormota - mások is mondják, szállóvendégeink, átutazók. A földig érő szürke felhők mintha a közeli Kassel városának (a Lonely Planet szerint: építészeti bűncselekmény) Grimm-múzeumában olvastak volna Holle anyó meteorológiai profiljáról. Betakar és a földre nyom ez az állandó párásság, mialatt a trópusi növények hálásan virulnak a kertekben. Paderbornban nincs értelme nyári és téli ruhatárról beszélni: volt úgy október végén, hogy a gyerekek rövid nadrágban, szoknyában mentek iskolába, és volt úgy július elején, hogy elkeseredve bújtunk télikabátba. Csak mi, persze: vérbeli paderborni általában kardigánt hord, esőkabátot, húsvétig tart a karácsony.      Paderbornban vagy esik, vagy harangoznak, tartja a mondás. Áprilistól szeptemberig olyan dús és nedves a zöld, hogy a Haxterberg város fölé emelkedő dombjáról a fák koronája miatt nem is látszik, hogy a lábam alatt elterülő városban százezernél is többen laknak. Schlangen, a közeli falucska unalmas lapálya erőteljesen zöld, nem látszik a föld, sem az ágak, gallyak: állítólag ott égették meg Európában az utolsó boszorkányt. Mint eszkimó a havat és arab a tevét, úgy értelmezi a paderborni ember az esőt. A szürke, folyékony tűhegyekben érkező novemberi esőt, a csont alá porlasztott jeges decemberit, a hideg februárit, a bőséges áprilisit, a vad, legnagyobb cseppű májusit, a kibírhatatlannak tűnő júliusit, amelyről azt hinné az ember, hogy odafent millió elromlott csap csöpög egyszerre.      Maradunk a dombtetőn. Félfordulat balra: Schloss Hamborn kastélya az erdő sötétzöld mélyén bújik meg, szeptember elejétől azonban rőten virít, mert a vadszőlő szinte teljesen benőtte. Németország egyik legfontosabb antropozófiai centruma: a huszadik század legnagyobb interfész-dizájnerének (copyright: Heise), az eszme-olvasztár Rudolf Steinernek a hagyományát ápoló iskola, óvoda, valamint líceum a leendő tanároknak, szanatórium időseknek. És egy sajátos intézmény: a Demeter-majorság, ahol a biodinamikus gazdálkodás minden mozzanatát filozófia diktálja.      Maradjunk a dombon, negyed fordulat vissza. Detmold: zeneiskolák, hangszerkészítők, koncerttermek városa, szombatonként héthatárra szóló fűszerpiac, de nem kell elmenni addig, alig húszperces autóút az Externsteine titokzatos völgye. A világháború előtt idáig járt ki a paderborni villamos. A Walpurgis-éj gyerekekkel is egyeztethető kezdetét az Externsteine két hatalmas sziklájának tövében töltjük. A tó mellett égnek meredő kövekbe vágott évezredes lépcső így estefelé nem csábít, az emlékműveket sem nézzük meg, odahallgatunk csak, ahogy két rasta-hajú, hippi-ruhás lány beledalol a sírkamrákba: a visszhang megerősíti, hogy a hely mindig is szakrális célokat szolgált. Noha a Walpurgis-éj nem hivatalosan meghirdetett rendezvény, mégis mindenhol tudnak róla, ki is vonult a műszak, a tűzoltóság, rendőrség. Nyugodtan támasztják a teherautók oldalát az egyenruhások meg az önkéntesek, miközben a mezőn szétszórtan fellobbanó máglyák mellett szól a dob, egyre többen táncolnak, és zeng a sziklák üregeiben megszólaltatott didzseridú, a "Föld hangja". Járunk egyet az erdőben, inkább csak botorkálva a nyúlós ködben, de hamar visszafordít a borzongás: valami tényleg történik ilyenkor.      Napfényben, Szent Iván-éjkor aztán kiderül - vagy hát: nem árt bevallani magunknak -, hogy műbalhé ez is, és nem azért, mert kocsival jön több ezer ember a szent helyre, és ládaszám hozza a sört. Sokan összegyűlnek, mert sokan várnak valamit az ünneptől, de mindenki mást akar (én is, igen). Terítve a sok földi jó, technika és látvány, hangerő és kényelem, csupán az hiányzik, ami annak idején a Johannisfest-re mágnesként rántotta ide a népeket messze földről. Ha tudnánk, mi volt az, tán el se jövünk.      A fogékonyság ettől még nem múlik el. Nem lehet feladata senkinek szakrális helyek kisugárzását mérni-értékelni, de óhatatlanul kialakul a borzongás-sorrend: Istenberg háromszázötven-millió esztendős kövei - a másik irányból, Brilon felől néznek Paderbornra - formátlanabbak és rendetlenebbek az Externsteine esküre emelt ujjakat formázó szent oszlopainál, mégis gyorsabban, nagyobbat akad a lélegzet, ahogy feltűnnek a grófi birtok első kanyarulatában. Életemben először itt rándult ökölbe a kezem múzeumi tárló mellett: a felirat először azon hezitál, hogy a hegytetőn álló négy gigantikus kődarab vajon vulkanikus vagy vallási-rituális tevékenység műve-e, majd így fejezi be: Ön mit gondol? A felelőtlenség nem ismer határokat, sem térben, sem időben.      Ennyi misztérium-opció után magától értetődik, hogy Paderbornban könnyen elérhetők a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek is, a figyelmes szemlélő előbb-utóbb beleakad valamelyikbe. Az "árnyékbarátba" remélhetőleg nem: a legenda szerint a Schattenmönch - a németalföldi háborúkból itt maradt kísértet, kincses ládikó és minden egyéb kellék a történetben - lépte nyomán vér buggyan a földből.      Máshol is buggyant: Wewelsburg háromszögletű vára - délre nézünk a dombtetőről - a náci mitológia-elképzelések székhelye lett volna. A nyugati torony nagytermét díszítő szvasztika mintája a márványon másképpen tekereg, mint a dokumentumfilmek lobogóin, karszalagain. Anya, tátogsz! - a gyerek húz ki a teremből. Menetrendszerű borzongás (később erősödik, amikor Lena, orosz barátnőm, a wewelsburgi forrásdokumentumok egyik fordítója mesél az anyagairól), itt is meg a sívóvárosban is.      A sívóváros a másik irányban van, nem több, mint könnyed vasárnapi túra az erdőben, de micsoda erdőben! Huplikba botlik az ember lába, oda nem illő dombokba, vonulatokba: Stadt Brakelrode ugyanaz Észak-Európában, mint Kiplingnél a Hideg Tanya. Fenyőerdővel benőtt városmaradék. A kincskeresők ma is előszeretettel látogatják, széttúrva a régészek munkáját, pedig ott, ahol kétszázhatvan évi virágzó városlét után feladták, nemigen akad zsákmány.      Pihenj, aztán jobbra át: Oerlinghausen vaskort imitáló skanzene a sívóváros inverze: a jelenben élteti a múltat. Szakértő kezekkel ácsolt gerendavityillókban lehet magokat kövek közt őrölni, nemezelni potom négy euróért. Élesben zajlik a "survival experience" szoft műfaja: három óra alatt sem tudtam tüzet csiholni, pedig a végén a turnusvezető megszánt, első osztályú taplót adott, és a legjobb kovaköveket. Négy euróért megéri szembesülni a ténnyel, hogy annak idején - élesben - megfagytam volna.      Paderbornt fekete városnak csúfolják országszerte, német földön a katolikusság szinonimája. A szerdai és szombati piac nemhogy a dómtéren van, de templomok, kápolnák ölelik körbe szinte az egész teret. És bármerre indul innen az ember, vagy teológiai fakultás kerül a szeme elé (több is), vagy kolostor-gimnáziumok, jezsuita középiskola, vagy egyházi öltözékeket árusító boltok, a városháza mellett a katolikus bank. Valamint számos egyházügyi hivatal, amelyet templomnak vagy kolostornak nézek: hiába iroda, ha négy-ötszáz éves. A vakok evangélikus iskolája kivétel, de a rendi kórházak, klinikák nagy része megint csak katolikus. Ha nem templom, hát anyaotthon vagy öregek otthona, a feszület mindenütt a homlokzat mellett.      Nem értem a gúnyt egyébként: katolikusnak a legpuritánabb, amellyel valaha találkoztam. A dísztelenséget azzal magyarázzák a gúnyolódók, hogy a csillogást lebombázták negyvenöt végére: ez azonban nem magyarázat a kiterjedt ökumenikus mozgalmakra. Kórusok, alapítványok, civil szervezetek vegyítik a felekezeteket, és se attól nem kérik a keresztlevelet, akinek adnak, se attól, akitől kapnak. Az óvodánk és az iskolánk is a katolikus egyházhoz tartozik, jócskán kivettem a részem a megmozdulásokból mindkét oldalon, és lassan kialakult az a meggyőződésem, hogy kétféle létállapot van: mások segítségére szorulunk, vagy segíteni tudunk másoknak. A rászorultság és az adakozás mértékét, mikéntjét pedig ugyancsak másoktól tanuljuk.      A németek fekete városának a közepe vízrajzi tréfa: kétszáz forrásból ered itt az ország legrövidebb, három kilométeres folyója. Emiatt aztán gyakran megesik, hogy napsütéses hétvégeken a városperemek népe berajzik a kacsáktól és vízimalmoktól hangos centrumba, plédet terít a patakpartokra és piknikel. A Paderborn közepén eredő Pader nevű folyócska a város szélén duzzadó Pader nevű tavacskába ömlik: a kör ezzel bezárult.      Az elmúlt öt évben itt is változott a világ: mind több sárga postaláda helyén áll a sárga ügyfél-értesítő tábla, mely a kihasználatlanságra hivatkozva siratja el a műfajt. A három tradicionális skatulya-mozi helyét (a pesti Art-mozi hálózatra emlékeztető kicsi Programmkinók, de asztalkával a székek előtt, az asztalkán sejtelmesített fényű lámpa, gombnyomásra jött a pincér, mint a század eleji Berlin első mozijaiban) két multiplex vette át. Az egyetemen rövid időre felbukkan egy hirdetmény, mely a gazdaságosságra hivatkozva óvatosan firtatja a fizika és a filozófia tanszékek létjogosultságát, miközben a gazdasági informatika nevű tudományág alig bír a tolongó diákokkal. A cukrászatok kirakataiban megjelenik a gumimaci-torta, a háztetőkön megszaporodnak a napelemek. A strandról eltűnt a zsémbes jegyszedő néni, műanyag belépőkártyánkat az automata érvényesíti, csipogva emeli a sorompót, közben sorra nyílnak a szafari-parkok a város közelében.      Nem járok szafarizni, Fest-ekre járok. A Fest műfaját (mi ez?: ünnep, buli, búcsú, fesztivál? jut Fest minden évszakra és ünnepre, országos hírű a hajdani Liborius püspök emlékét idéző) régebben lesajnáltam, untam, sokalltam. Sör és virsli, esetleg parázson sült gomba fehér mustárral, néhány ringlispíl, a cukormázba mártott gyümölcsöt kínáló árusok, sramlizene a padok mellett - minek is? A padok jelentik a lényeget, pár éve jöttem rá, hogy erről szól a Fest, a hosszú deszkaasztalokról, deszkapadokról, ahová nem azok kedvéért ülök oda, akikkel a Fest-re jöttem, hanem csak úgy. Tizenöt-húsz ember közé telepedve kiteszi magát az ember mindenféle diskurálgatásnak olyanokkal, akiket csak a péktől vagy a hentestől ismer, esetleg magával a pékkel, a hentessel beszél. Máskor nem jövünk össze így nem-hivatalosan, de a Fest-en lecsúszik pár sör, amit együtt rendeltünk.      Most éppen nincs semmilyen Fest: törzskocsmánkban ülünk. A derék, megtermett Maria szó nélkül teszi elénk a búzasört, egy pillanatra megáll, ránk néz: hiányozni fogtok. Nekem is, kiabál ki a lánya a söntésből, a hátsó kártyaasztal vendégei felénk pillantanak. Javasolnám, hogy fogjuk a kriglit és üljünk ki inkább a kertbe, de nem lehet. Már megint esik.