←Vissza

 

MESÉK AZ ERKÖLCSI LÉTMINIMUMRÓL

(részlet)

Keresztül-kasul meséim útvonalait fürkészve az erkölcsi létminimum körül kutakodtam éppen, hogy mi is az és hol bukkanhatnék rá, szerezhetném meg magamnak és adhatnám át másoknak, milyen tartalom- és forma-világban, konkrétumban ragadhatnám meg, írhatnám le a szembefordulás és ellenállás mai esélyeit, amikor az autó rádióján, a Bartók adón, délelőtt tizenegykor megszólalt a Fehér Rózsa - vagyis a Hannah Arendt Egyesület Goethe Intézetben rendezett programjából készült műsor, s én az első mondatoktól éreztem, hogy a véletlen ezúttal (is) kezemre játszott, mert aktuális nyüglődéseim, belső fortyogásaim anyagához kínál kapaszkodót. Kapaszkodom hát, vagyis idézem az alábbiakban a négy tudóst (Ungváry Krisztián és Varga László történészt, Bence György filozófust, Kovács András szociológust) és a beszélgetést vezető Kovács Mónikát, de nemcsak azért, hogy odatoldhassam mondataikhoz a magaméit is (belső jegyzetekként, amit minden olvasott vagy hallott szövegnél megtesz az ember: fölvillannak benne tények, ötletek, kérdések), hanem a rögzítés miatt. Legyenek ilyen módon is hozzáférhetőek a személyes diskurzus eleven áramában, tehát viszonylag szélesebb befogadói réteg hullámhosszán megfogalmazott érvelések, gyakran alapfogalmak meghatározásai. Szabadon idézek, részleteket, de fülemen a számítógép hallgatójával és a kordivattal szembeni ellenállás első gesztusaként aggályosan törekszem, hogy pontos legyek, csupán az írás elemi gördülékenységét segítem összevonással és tagolással, az élő beszédből adódó elemi pongyolaságokat hagyom el, amit külön nem jelzek; a beszélgetők szavait dőlt szedéssel idézem.
     A Fehér Rózsa ellenállási csoport egyetemista tagjai 1942-ben, Münchenben a nemzeti szocialista rendszerrel szembeni ellenállásra szólították fel az embereket, indítja a beszélgetést Kovács Mónika, és idéz a röplapokból: "Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb, mint hogy ellenállás nélkül eltűri a felelőtlen, sötét hajlamokkal terhelt kormányzást. Ezért most, ebben az utolsó órában, minden egyes embernek mint a keresztény és a nyugati kultúra hordozójának felelőssége teljes tudatában küzdenie kell, úgy, ahogy tud. Dolgoznia kell az emberiség ostora, a fasizmus és az abszolút állam mindennemű hasonló rendszere ellen... Nemcsak jogotok, hanem kötelességetek is ezt a rendszert megdönteni." A csoport tagjait kivégezték, folytatódik az ismertetés, csak néhányan élték túl, s jellemző adalék, hogy nálunk a csoportról szóló könyvet a hatvanas-hetvenes években nem, csak a rendszerváltás után lehetett megjelentetni, akkor is a fordító saját kiadásában. Az a kérdés, hogy mit és hogyan tanítsunk a következő nemzedékeknek a be nem avatkozó többségről, az ellenállásról, az ellenállás lehetőségéről és szükségességéről a diktatúrákban.* Sokan mondják, hogy a többség passzivitása tette lehetővé a huszadik századi diktatúrák tombolását; ha ezt elfogadjuk, akkor a be nem avatkozás erkölcsi vétek. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy minden diktatúrában csak egy kisebbség vett részt az ellenállásban, és még arra sem voltak hajlandók sokan, hogy a kollaborációval járó apró előnyökről lemondjanak, nemhogy az életüket kockáztassák. Magyarországon, mint Németország keleti részében is, két diktatúra emlékével-terhével kell megbirkóznunk, ráadásul a demokrácia most kezd csak berendezkedni.
     Tudjuk, hogy a náci és a kommunista pártba még a legnagyobb terror idején sem lépett be a többség, ami a passzív, be nem avatkozó emberekből állt. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy aktív ellenállásban igen kevesen vettek részt, talán ötvenhat ősze a kivétel. Ha az úgynevezett negyven évre gondolunk, elmondhatjuk, hogy a többség alkalmazkodott, igyekezett nem észrevenni, hogy mi történik körülötte, igyekezett önmaga is észrevétlen maradni.
     
K. A.: El kell rugaszkodnunk attól az összefüggéstől, amelyben ezt a kérdést az egzisztencialista tandrámák vagy más művészi alkotások fogalmazzák meg, olyan szélsőséges határhelyzeteket ábrázolva, amelyekben a passzivitás a gyilkossággal egyenlő, és végső morális döntéseket kell hozni. Biztos, hogy a diktatúrák hétköznapi embere nagyon ritkán, de inkább soha nem állt szemben ilyesfajta döntésekkel. Azt tartom az erről szóló viták egyik legnagyobb problémájának, hogy úgy próbálják a hétköznapi ember helyzeteit és döntéseit elemezni, mintha egy egzisztencialista dráma szereplőinek döntéseiről lenne szó.
     
B. GY.: Hasznosnak, termékenynek és jónak tartom a náci és a kommunista diktatúra összehasonlítását; ezzel szemben persze rengeteg ellenvélemény létezik. Egyfelől sokan úgy vélik, durván azt mondhatnánk, baloldalról, hogy nem szabad ezt a kettőt összehasonlítani, mert a kommunista diktatúra azért, bármilyen szörnyű volt is, valamiféle magasztos célok érdekében jött létre, aztán eltorzult, elferdült, degradálódott. A másik oldalról, vagy egy másik oldalról azok szólnak, akik a holokauszt egyedül álló volta mellett érvelnek mély meggyőződéssel, és ezért nem szeretik ezt az összehasonlítást. Én azt gondolom, hogy ez termékeny összehasonlítás (nem az egyetlen megközelítési lehetőség), de hangsúlyozni kell, hogy csak összehasonlítás; azért szükséges, mert két különböző dologról van szó; ha egyformák lennének, nem volna probléma. Az analógia olyan összefüggésekre hívhatja föl figyelmünket, amit különben nem látnánk. Az egyik különbség, hogy a náci diktatúra rövid ideig tartott a kommunizmushoz képest, és a tetőfokán, a legvéresebb, legborzalmasabb őrjöngésében ért véget; míg a másik idővel enyhült, és felpuhulását, hosszú agóniáját élhettük meg - szerencsére, egyébként. Emiatt az emberek élményei, akik elég öregek ahhoz, hogy mindkettőt megérték, eltérőek. Tulajdonképpen a kommunista diktatúrának ebben az agóniájában igazából a probléma nem az volt, hogy harciasan kell ellenállni - életünket kockáztatva - a gyilkos rezsimnek, hanem az, hogy megtegyük-e azokat az egyre üresebb, ritualisztikusabb lépéseket, amelyek szükségesek, hogy az életünket kellemesebben rendezzük be, karriert csináljunk...
     
V. L.: Én is híve vagyok az összehasonlításnak, s azt gondolom, az igazi cezúra nem fasizmus és kommunizmus között van, hanem diktatúra és demokrácia között. Tehát szakmailag, történészként szükségesnek tartom az összehasonlítást; nem tudjuk a különbségeket sem, ha ezt megkerüljük...Egy konkrét példával kezdeném; nem tudom, ki emlékszik Dénes Jánosra...ő a kilencvenben megválasztott parlamentnek MDF-es képviselője volt, majd kilépett az MDF-ből, egy ideig a MIÉP környékén tűnt föl, de sok tekintetben radikálisabb volt...Dénes Jánossal '86-ban készítettem életút-interjút. Ő 1956-ban a Kőbányai Gyógyszergyár Munkástanácsának Elnöke volt, soha fegyveres harcban nem vett részt; tény az, hogy a Nagy-Budapesti Munkástanács utolsó, később illegálisnak minősített összejövetelén nagyon határozottan követelte az utolsó nagy sztrájkot; azt mondta, totális sztrájk kell, tehát álljon le nemcsak a közlekedés, hanem a víz- és áram-szolgáltatás is; ezt a felszólalását a Kádár-rendszer elég súlyosan honorálta, mert az ügyész halált kért rá; végül megúszta életfogytiglanival és '63-ban jött ki a nagy amnesztiával a börtönből. Követtem aztán tovább Dénes János életútját, ahogy '89-ben hihetetlen felszabadultsággal próbálta negatív élményeit a társadalommal kisebb vagy nagyobb körben megosztani, és folyamatosan szembesült azzal, hogy amikor próbálja elmondani, mit érzett a gyűjtőfogházban, a börtönben, az ítélet kihirdetésekor, a legjellegzetesebb válasz, hogy, jó, tudom, János, neked is nehéz volt, de engem is üldöztek, a lányomat vagy a fiamat csak harmadszorra vették fel az egyetemre, tudod azért, mert a nagypapa... Akkor döbbentem meg aztán igazán, mikor a holokauszt utóhatásaival foglalkozva észrevettem, hogy ugyanez történt Magyarországon '45 után is: visszajönnek a deportálásból vagy munkaszolgálatból a zsidók, és próbálják elmondani a társadalomnak, milyen élményeik voltak, s akkor a válasz az, hogy igen, tudom, de az én fiam is elesett a Donnál, és így tovább, jöttek ezek az önigazoló beszédek, hogy neked is nehéz volt, nekem is, ugyanúgy megszenvedtük ezt a diktatúrát, mint te. Megfigyeltem, hogy mindkét időszakban, úgy '45 mint '89 után bekövetkezett, hogy az elbeszélő fölemelte a hangját, egyre radikálisabban próbálta mondani, mint Dénes János is: de velem más történt, mellőlem vitték el a bajtársaimat kivégzésre, veletek ez nem történt meg. Mindenki értetlenül nézett rá, aztán lehetett inteni, ugyan, ez egy őrült radikális, nem kell komolyan venni. Ebben a történetben benne van, hogy miként viszonyult a nagy többség a diktatúrához. Nem lehet három kategóriát felállítani, hogy itt voltak az áldozatok, itt a tettesek, és a harmadik a nagy massza, amiről ma beszélni akarunk. A szerepek változtak és cserélődtek, nagyon bonyolult kérdésekről van szó, történészként zavarban is vagyok, hiszen nincsenek forrásaink; létezhetnek olyan naplók, amelyek valóban visszaadják, ahogy Bence György nevezte, a hétköznapi ember gondolkodását, de ezek még csak most kerülnek elő a negyvenes évekből, egy-kettő az ötvenes évekből, de a nyolcvanasokból persze egyetlenegy sem került a felszínre.
     
Az ellenállás és a csendes többség viszonyát szerintem a mozgástér és a kényszerpálya összefüggésében érdemes nézni, indítja érvelését Ungváry Krisztián, s két történelmi példára utal. Az első példa: Berlinben egy külön utcába csoportosították azokat a zsidókat, akik kereszténnyel éltek házasságban, s ezeket el akarták hurcolni 1943-ban megsemmisítő táborba. A keresztény házastársak akkor ott ülősztrájkba kezdtek, mintegy ötezer ember, s ettől a Gestapo annyira megrémült - és nemcsak attól, hogy ötezer ember kiült az utcára, hanem a berliniek szimpatizálása miatt -, hogy nem vitték el őket...Nézzük meg Budapestet. Tegnap adtam egy fényképet a Goethe Intézetnek, amelyen deportálás látható, feltartott kezű embereket hajtanak SS-ruhás és magyar katonák, a kép hátterében pedig járókelők...A harminc-negyven járókelő nyilván nem reprezentálja Budapest lakosságát, de azt lehet látni, hogy ezek a véletlenül ott járók: röhögnek. Röhögnek, hogy azokat, akik sárga csillagot hordanak, végre a megfelelő helyre küldik. Magyarországon nem volt tüntetés a keresztény házastársak részéről a vegyes házasságban élő zsidókért; nem azért, mert ők gyávábbak lettek volna, hanem mert pontosan érezték, hogy a magyar társadalom kevésbé lesz velük szolidáris, mint a német társadalom volt a saját zsidóival, és ezért nem tüntettek. Volt egy kísérlet; gróf Bethlen Margit - és ez a második példa -, amikor a sárga csillag viselését elrendelő törvény megszületett, próbált mozgalmat szervezni, hogy a keresztény középosztálybeli hölgyek sárga falevelet tűzzenek a blúzukra. Ez a kezdeményezés elhalt, semmi nem történt, pedig nem lehetett megbüntetni, aki feltűzött egy sárga falevelet a blúzára. Ilyen szempontból tartom érdekesnek magát a kérdésfeltevést és magyar szempontból különösen elgondolkoztatónak, mert ha itt Németországgal hasonlítjuk össze a magyar társadalom teljesítményét, elég szomorúan tapasztalhatjuk az eredményt.
     
A beszélgetést vezető Kovács Mónika közbeveti, hogy a német keresztény házastársak tüntetése speciális, szinte hihetetlen, hogy megeshetett, ugyanakkor minden országban mentettek emberek, Magyarországon is, majd megkérdezi, hogy végül is az ellenállás tekinthető-e mércének.
     K. A.: Krisztián talált egy fogódzót: nem az ellenállás a mérce, hanem a szolidaritás az ellenállókkal, illetve az üldözöttekkel. Ezt tudjuk vizsgálni, hogy milyen volt negyvennégyben vagy nyolcvankettőben. Nyilván más az üldöztetés, más az ellenállás; különféle formák, szankciók léteztek; mindenesetre az megragadható, hogy a társadalom többsége hogyan reagált, egyáltalán tudomásul vette-e, hogy vannak ellenállók, akik vagy nem álltak be a sorba, vagy kiálltak onnan. A többség reakciója sokrétű, voltak, akik nevettek, mások lehúzták a redőnyt, hogy ne kelljen látni, amikor viszik a zsidókat, sőt, tudok olyanokról, akik könnyeket ejtettek. Mindezzel együtt azt hiszem, hogy igaza van Krisztiánnak: a magyar társadalom túlnyomó többsége abszolút közönyösen viselkedett. Izraelben megkérdezték a túlélők gyerekei: hogyan hagyhattátok magatokat birkaként vinni a vágóhídra. Magyarországon az volt a kérdés, hogy ha a két nyilas gyerek által hajtott sorból ki is lehetett volna lépni, de hova mentek volna? Nem volt hova menni. Ugyanez elmondható, átváltva a másik diktatúrára, nyolcvankettőről (hogy ne a kemény időszakot említsem), amikor az értelmiség túlnyomó többsége nemcsak közömbös volt, hanem egyfajta ellenségnek fogta föl az ellenzéket, mondván, ti vagytok az okai annak, hogy nem tudunk a reformokkal tovább menni, mert ürügyet adtok a kemény kéz politikájára. Nem létezett igazi szolidaritás ekkor sem.
     
U. K.: Az ötvenes években érdekes módon sokkal nagyobb volt a szolidaritás, mindenki szenvedett, még az ávósok is, hiszen őket is bármikor lecsukhatták. Ezzel szemben mondjuk egy csendőrtisztnek negyvennégyben nem kellett rettegnie attól, hogy nem rabolt elég sok aranyat a saját szakállára, ezért nem csukta le a főnöke. Ha az ötvenes években a nagy amnesztiák után valaki fölszállt kopaszon a vonatra, a szolidaritás rengeteg jelét tapasztalhatta azoktól, akikkel együtt utazott. Sokkal inkább volt közös pontja a társadalomnak, hogy ugyanattól szenvedünk, míg negyvennégyben nem ugyanattól szenvedett mindenki, mert voltak, akik szenvedtek a származásuk miatt, hogy elviszik és megsemmisítik őket, és voltak, akik meg esetleg attól, hogy bombák hullanak a házra, de ez nem ugyanaz.
     
Bence György szerint az országok, népek összevetése nehéz; engem mindig zavart, jegyzi meg, és ezt nem pusztán valamiféle hazafias lelkesedésből mondom, hogy a téma irodalmában, a szépirodalomban és az erről szóló személyes beszélgetésekben is van egy fura tendencia, hogy a legkevésbé a németeket utálják a holokauszt miatt, és a legjobban a lengyeleket; a magyarok valahol középen helyezkednek el. Ezzel nagyon egyszerű tényt szeretnék szembeállítani: rengeteg szörnyűséget csináltak a lengyelek és a magyarok is, de hát mégiscsak a németek csinálták az egészet. Ezt nem lehet elfelejteni. Hogy Magyarországon ez ilyen csúnyán alakult, mert tényleg csúnyán alakult, ebben sok mindennek szerepe volt, egyrészt - leegyszerűsítve - azoknak a negatív dolgoknak, melyek a magyar társadalmat jellemezték, másrészt, hogy az utolsó pillanatig aránylag elviselhető volt a zsidók helyzete; kivéve persze azokét, akiké nem, mondjuk a munkaszolgálatosoké, és ez tulajdonképpen az emberek éberségét, beleértve a zsidókét is, elvette. Magyarországon a holokauszt akkor kezdődött, amikor már mindenki meg volt győződve, hogy vége van a háborúnak, és Németh László például már azon elmélkedett, hogy fognak a zsidók rajta bosszút állni; negyvenháromban, a híres szárszói találkozón benne az merült föl, hogy a zsidók fogják őt elgázosítani, és nem gondolta, hogy itt még más gázosítási forduló is előttünk áll.
     
Bence György eztán a beszélgetést vezető Kovács Mónikának válaszol: Politikai kötelességeink normál helyzetben is, tehát amikor nincs diktatúra, terror meg mindenféle borzalom, nem olyan természetűek, mint erkölcsi kötelességeink, akár pozitív, akár negatív dolgokról van szó. Nem kötelező valakinek normál helyzetben, ha amúgy szereti a demokráciát, harcosan föllépni a demokrácia érdekében, nem kötelező szavazni sem, se jogilag, se erkölcsileg - míg az kötelező, hogy ha valaki a vízben fuldoklik, és saját életünk kockáztatása nélkül ki tudjuk huzigálni - kihuzigáljuk.
     
U. K.: Az ember mint olyan, bűnös lény és én nem azt mondom, hogy a magyarok bűnösebbek úgy általában, mint a németek, ez föl nem merült; én egy konkrét dolgot és az ahhoz való viszonyt vettem elő. Azt gondolom, hogy ez mérhető. Például abban is mérhető, hogy antiszemita lapokat a lakosság hány százaléka járat, illetve hogy ki lehet-e rakni nyilvános helyeken antiszemita lapokat vagy sem. A zsidók helyzetével kapcsolatban pedig, persze hogy nálunk jobb volt a zsidók helyzete - '33-tól, addig viszont Németországban volt sokkal jobb, a későbbi Nobel-díjasok innen oda mentek tanulni, mert itt nem tehették, s nálunk például az állami tisztviselői karban numerus clausus nélkül is volt numerus nullusz vagy majdnem nullusz, mert majdnem mindenkit kirúgtak, míg Németországban ez nem történt így meg, ott '33-ig sokkal enyhébben működött az antiszemitizmus. 1920-ban Magyarország volt a fajvédelem úttörője, ott meg polgári demokrácia működött (mindenféle szépséghibával). De ha egy másik viszonyt néznénk, például hogy a diktatúrában mennyire engedelmeskednek az emberek a központi akaratnak, akkor a magyar társadalom bizonyára sokkal több érettségről tenne tanúságot, mivel a magyarok rendszeretete más minőségű, mint a németeké; ha a magyar állapotokat az NDK-val hasonlítjuk össze, a magyar társadalom paradicsomnak fog tűnni. Tehát ha témánk a csendes többség és a diktatúra, a kettő viszonya, akkor erről csak példákkal, hasonlítás révén beszélhetünk érthetően. Nem tudnánk mondani semmit a holokausztról, ha nem hasonlítanánk máshoz - az összehasonlíthatatlanság is csak hasonlításból derül ki. Az a baj, hogy sokan összekeverik a hasonlítást a megfeleltetéssel.
     
K. A.: Nem szabad kollektívumokkal szemben erkölcsi kategóriákat használni, hogy ki a bűnösebb, a németek, a magyarok, a lengyelek - ez áldatlan, parttalan vita. Az erkölcsi kategóriákat csak egyénekre és konkrét helyzetekre lehetne alkalmazni. Ezen túl történelmi kérdéseket tudunk megfogalmazni, valóban olyan tényeket, hogy hány tagja volt a nyilas pártnak, hányan olvasták a jobboldali sajtót, s hogy vajon ennek következménye volt-e, ahogy viselkedtek emberek meghatározott csoportjai bizonyos történelmi helyzetekben.
     V. L.: Kertész Imre Nobel-díja kapcsán merült fel a korábbinál jóval erőteljesebben a szembenézés szükségessége, maga a fogalom is. Ha megnézzük, jóval kevesebb fogalmunk van erre, mint a németeknek, akik a múlt-politikától a történelem feldolgozásáig sok mindennel próbálják körülírni, amire mi azt mondjuk, hogy szembenézés. Érdekes volt egy alkalommal például, hogy Babarczy Eszter, aki tüneményesen okos hölgy, elég ingerülten reagált erre a többek által felvetett igényre, hogy szembe kellene nézni a múltunkkal. Miért érezzek, mondja ő, aki harmincegynéhány éves, bűntudatot; és akkor érzékelteti, hogy a családja egyik ága révén akár áldozatnak, a másik révén bűnösnek is érezhetné felmenőit - engem meglepett, hogy mennyire nincs meg a befogadó képesség. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a szembenézésnek azt kell eredményeznie: bűnös a magyar nemzet. De hogy milyen bűnök történtek 1944-ben, 1949-ben, 1956-ban, 1957-ben - ennek a feldolgozása megkerülhetetlen...Illetve, megkerülhető, hiszen eddig is folyamatosan kerülgettük, de ez mindig vissza fog ütni. A politikusok (mindegy, hogy milyen párt) hajlanak arra, hogy most már hagyjuk a múltat, építsük a jövőt. És akkor meglepődnek, hogy a jövőben a múlt visszatér, és jóval keményebben, mint az első alkalommal. Eltelt hat évtized, és ez a probléma sokkal virulensebb, mint Németországban - Nyugat-Németországban '68 óta társadalmi vita folyik erről, ami természetesen az értelmiség dolga.
     Mit jelent ez a mi számunkra? -
kérdezi a vitavezető. Mit kellene feldolgozni, miről is kellene vitatkozni? Úgy érzem, hogy ez így általánosságban marad. Hogy "nézne ki" ez a mai szembenézés?
     V. L.: Nagyon leegyszerűsítve: a mai köz-személet képviselője (ha elképzelünk egy ilyen lényt) így éli meg a történelmet: 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, a németek elvitték a zsidókat, sok csúnya dolgot csináltak, megakadályozták Horthy kiugrási kísérletét; majd 1945-ben megszálltak bennünket az oroszok vagy szovjetek (kinek mi az ízlése), s tulajdonképpen magakadályozták az ellenállást. Természetesen egyetértek Bence Györggyel, hogy ha nincs német bevonulás, nincs holokauszt, ugyanígy, ha nem felejtődnek itt a felszabadító szovjet csapatok, ötvenhat sincs, szóval ez valahol igaz, de ez abszolút hárítás, elfojtása a valódi történelemnek, hogy mindenért a külső erők a felelősek.
     Akkor kinek kellene felelősséget vállalni?
- kérdez tovább a vitavezető.
HORGAS BÉLA