←Vissza

Peterdi Nagy László KOMPLEXUSOK (részlet) Gimnazistaként persze én is arra vágytam, hogy sikeres író legyek, akiért döglenek a nők. Csak hát nem lehet mindenki - az. Mint rongybabákat szétszedem hát az újra meg újra olvasott és védekezni képtelen klasszikusokat: mi a titkuk? Hogy a konkurencia éberségét elaltassa az ember, tudományos kutatásnak nevezi ezt a szorongásos játékot. Időről időre nyilvános bemutatókat is rendezünk az Akadémia I. emeleti felolvasótermében. Az igazán jó fogásokat persze igyekszünk ilyenkor is titokban tartani. Az első sorokban a tiszteletbeli és rendes tagok ülnek, és a plafonra meredve csendesen szenderegnek. A hátsó sorokból meg hiába is meresztgetik szemüket a többiek, úgysem látnak semmit. De azért még így is bejut mindig néhány szemfüles fickó Trójába (a faló gyomrában), s rohannak a Szép Helénához - már mint kész írók és tapasztalt szeretők. Az orosz szépség és egyéb sikerkönyvek ellenállhatatlan szerzője, Viktor Jerofejev például éppoly szorgos irodalomtörténészként kezdte pályafutását, mint én. Együtt kutattuk Csehov titkait a moszkvai Világirodalmi Intézetben. De a tehetség, a siker és a nők titka az övé lett. Nekem maradt a tudomány. Persze ez is nagy dolog, s most nem is a jelenét, hanem a kamaszkorát irigylem, amelyet - fontos szovjet kiküldött gyermekeként - Párizsban tölthetett. Nehéz elképzelni már, mit jelentett ez megismerkedésünk idején, a '70-es évek Moszkvájában. Különösen nekem, a magyar aspiránsnak, aki a Vörös Október Ruhagyár öltönyében feszengett az akadémiai márványoszlopok között. És most megint ő szabja meg, milyen legyen a férfi és a női divat Kelet- és Közép-Európában! Hát sohasem lesz vége? Jerofejev érdeklődését épp "osztályidegen" származásommal érdemeltem ki. Kevés orosz kollégám közé tartozott, akik meg tudták bocsátani, hogy - valamelyik kisajátított pasaréti villa helyett (ahová aztán meghívhattam volna őket, ha év végi bevásárlásaik alkalmával a mi fővárosunkba vetődnek) egy Duna menti falu oszlopos parókiáján születtem meg. És ezt becsültem benne én is: hogy az én klerikális libapásztori gyermekkoromat a maga párizsi aranyifjúságával egyenértékűnek fogadta, sőt fogadtatta el a demokratikus értelmiség házibulijain, amelyekre kis Zsiguliján elcipelt, hogy színes sáljának charme-ját az én öntudattal viselt konfekcióöltönyöm még jobban kiemelje. Mindez azonban mégsem olyan egyszerű. A Jarry gyerek nagypofájú, ordenáré Übüje egy mandarinra vett lengyel királyt játszott, mégis milyen jól elboldogult vele Párizsban. De azért a környékbeli népek komplexusai csak halmozódnak, halmazódnak. Kelet és Nyugat Méltatlanul szerény visszhangot kiváltott tanulmánykötetében Nagy András hívta fel rá nemrég a figyelmet, hogy Közép- és Nyugat-Európa népei milyen szívesen importáltak művészeti és egyéb forradalmaikhoz puskaport az oroszoktól, akiktől pedig mi oly szorgosan védjük őket. "1905-től kezdődően Európa mind több pontján tűnnek fel - párizsi kávéházakban, bécsi egyetemi menzákon, berlini villamosmegállókban - a forradalom alatt vagy után elűzött oroszok: diákok, fiatal értelmiségiek, teoretikus 'bűnözők'. A fiúk fekete inget hordanak, hajukat hátrafésülik, a cigerettát csonkig szívják, a lányok nem ismerik a körömkefét, a félelmet. És valami ázsiai forróság csap ki belőlük: szegények, mosdatlanok és 'jók', és mélyen lenézik Európát."       Mintha Ady novellájának hősét, az orosz forradalmár lányt látnánk. Már ahogyan a századelő magyar értelmisége elképzelte az orosz forradalmárokat. "(...) Kereste a hivatást, az elfoglaltatást, a célt. Orosz leány volt, s könnyen találta meg: a kiontott vér, a bomlás, a milliók boldogítása."       Voltak, akik ennél mélyebben akarták megérteni az oroszok sajátosságait. Rilke, aki annak idején megtanult dánul, hogy Kierkegaard-t eredetiben olvashassa - ez ekkor még így ment, az egyik Csehov-novella hőse Ibsen kedvéért tanul meg norvégul -, most Oroszországba utazik. Heidelbergbe, Berlinbe és Bécsbe érkeznek az újabb és újabb oroszok. Híres szerdai partijain Max Weber nagy érdeklődéssel fogadja őket, és - Marx meg Rilke nyomán - tanulja a nyelvüket. Lukács György - a jövendő Csehszlovákia jövendő elnökével, Thomas Garrigue Masarykkal egyetemben - az orosz vallásfilozófia tanulmányozásába kezd. Dosztojevszkij-művekkel is ebben a berlini, bécsi és heidelbergi egyetemi és értelmiségi szalonvilágban találkozott először. "Hogy egyszerűt mondjak: olvasson Dosztojevszkijt!" - írja szerelmének, Seidler Irmának, aki - Kirillov példáját követve - egy hónap múlva öngyilkos lesz. Második nagy szerelme és élettársa, Jelena Grabenko mellett megtanulta azonban, hogy a szerelem meg az együttélés olykor egészen más.       A sztyepp nyugatra szakadt vándorai örülnek most, ha semmi nem emlékezteti őket az oroszokra. Csakhogy ettől azok még itt vannak - a hátunkban. Ráadásul maguk is utánunk jönnének Európába. A történelem azt tanítja, hogy éppen ilyenkor a legveszélyesebbek. A felvilágosodás után a türelmetlen orosz kozákok megtanították a párizsi vendéglősöket a "bisztró" szóra. Az európai kirándulás a dekabrista felkeléshez, az viszont a véres kezű I. Miklós uralmához vezetett. Amikor a léte kerül veszélybe, a Birodalom keményen visszavág.       Az annyira európainak gondolt peresztrojkák "korrekcióinak" első áldozatai eddig mindig a lengyelek voltak, de kijutott azért nekünk is. I. Miklós varsói harcálláspontjáról irányította 1849. nyarának magyarországi hadműveleteit. Csupán "korrigálta" elődje, a könnyen befolyásolható I. Sándor reformjait, amelyek a lengyel és a magyar "eseményekhez" vezettek. Ezt beszélték meg kedves osztrák kollégájával, I. Ferenc Józseffel - a fejünk felett. Mint ahogyan - az egy évvel korábbi önmagával szemben - 1956-ban Hruscsov, aztán a Bakuban és a Baltikumban habozás nélkül lövető Gorbacsov, vagy most Putyin elnök.       Nagy András Játsszunk Dosztojevszkijt! című esszéjében tehát így jellemzi az előző századfordulón Európát elözönlő oroszokat: "Titokzatos törvényszerűségeknek alávetett világuk taszító és vonzó, különös, orientális szeretetüket mint járványt szemlélik az európaiak, külsőségeikből divatot csinálnak, nagy művészetüket a művészetnél többre tartják."       A minket most elözönlő üzletemberek és turisták sokkal prózaibbak, de rajtuk is érezni a művészet és az élet tipikusan kelet-európai jellegét, vagy még inkább - ázsiai felfogását. Hogy az irodalom többet jelent önmagánál. Nemrég még nekünk sem volt egyebünk. Most, Nyugat-Európa és a jólét kapujában, egyre távolabb Moszkvától, úgy érezzük a lelkünk mélyén, hogy az irodalomban igenis ott van ez a lehetőség.       Ez a naiv hit volt a legerősebb fegyvere a közép- és kelet-európai rendszerváltás szellemi előkészítésének is! Moszkvától Kaposvárig. Erre döbbenek rá most, hogy Nagy András könyvét Jerofejev egyik, Gogolról szóló fiatalkori tanulmányával együtt lapozgatom. Az utóbbi a régi szép időkből való, amikor a tokajit (aszút és szamorodnit vegyesen) még 1 rubel 30 kopekért árulták Moszkvában. Pontosan 100 palacknyira tellett az ösztöndíjunkból. A pórias vodka helyett ezzel az européer itallal tüntettünk a házibulikon.       Jerofejev dolgozata egyébként igen jó. Kritikusan és meglehetős szókimondón elemzi Gogol és általában a 19. századi nagy orosz írók irigykedő szerelmét (komplexusát) a franciák és általában a Nyugat iránt, amit ők - meg akarván különböztetni tőlünk és maguktól - egyszerűen csak Európának neveznek. Ez tette naggyá őket, de ebből származik minden bajuk is. Nocsak, mondom magamnak, Ezt is tudta Viktor már akkor is?! Tudta, bizony! Segítségére volt azonban, hogy az oroszok jóval Dosztojevszkij előtt is megátalkodottak voltak a komplexusaikban. A Revizor szerzője, a "kisorosz" származású fiatal Gogol (Janovszki) például ahelyett, hogy a később neki tulajdonított "kritikai realizmust" művelte volna, Stendhal és Victor Hugo, meg a német romantika teoretikusának, Jean Paulnak a munkáit tanulmányozgatta. És miután Puskin beajánlotta a pétervári egyetemre óraadónak, ő maga is tudós tanulmányokat írt. Hozzá, akit baráti társaságban Puskin csak a mi hoholunknak nevezett, a német esztéta felfogása állt a legközelebb: a romantikában a franciák - és az oroszok - által oly nagyra tartott forradalmi elemek helyett a komikusnak, a fantasztikusnak és a groteszknek tulajdonított nagyobb jelentőséget. A komikum szerinte a humornak, ennek a kivételes emberi képességnek a terméke. Az a rendeltetése, hogy segítsen összhangba kerülni az egyre érthetetlenebbé és ellenségesebbé váló világgal.