←Vissza

Kiss Lajos András AZ EMBERI LÉT MINT KIMÉRIKUS VÁNDORLÁS (részlet) Nagy szürke ég alatt, nagy, poros síkságon, ahol se út, se fű, sem egyetlen bogáncs vagy csalán, férficsapattal találkoztam. Görnyedten meneteltek.      Mindegyik egy-egy rettentő Chiamaerát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése.      Ezzel a kép-leírással kezdődik Baudelaire Fájó Párizsának egyik legtalányosabb mikrovíziója, a Ki-ki a maga agyrémét (Chacun sa Chimère). A Chiamaera eredetileg a görög mitológia egyik monstrumaként vált ismertté; Thüphón és Echidna (Vipera) lánya. Erről a furcsa, isteni eredetű lényről azt tartották, hogy a feje és testének első része oroszlánt formáz, a középső része kecske, míg a hátulsó része kígyóra (ritkábban sárkányra) emlékeztet. A tüzet okádó Chiamaera mindenkit elveszejt, aki szemtől szembe támad neki. Egyetlen esély van a legyőzésére: a rejtekhelye mélyén meglepve és ott sarokba szorítva lehet végezni vele. Állítólag ez Glaukosz fiának, a szépséges Bellerophosznak sikerült is. A reneszánszban az isteni Chiamaera egyszerű köznévvé, kimérává alakult. Az új értelmezés szerint a kiméra üres, hiábavaló képzelgés, amit mégis sokan hajlamosak valóságnak tekinteni. A kiméra értelme stílszerűen maga is kimérikus lett: immáron egyszerre utal az egzaltált képzeletből fakadó számtalan veszélyre, s ugyanakkor a fantázia csábító, ellenállhatatlan lehetőségeire. "Minél inkább a folyamatosan frusztrált vágyak táplálják, annál inkább életképesebb a kiméra."      A szörnyeteg állat azonban nem lomha teher volt; ellenkezőleg: erős és ruganyos izmaival átfonta-szorította gazdáját; két hatalmas karmával belecsimpaszkodott, mint hátasló szügyébe; mesébe illő feje pedig fölébe nyúlt az ember homlokának, mint ama dermesztő sisakok egyike, melyekkel a harcosok valaha növelni akarták ellenfelük rémületét.      Megszólítottam az egyik embert, és érdeklődtem, hová mennek. Azt felelte, hogy nem tud semmit, sem ő, sem a többi társa; de hogy nyilván mennek valahová; miután leküzdhetetlen szükségként hajtja őket a menetelés vágya.      Henri Martin szimbolista festménye (l. Martin-kép), amelyet1891-ben mutattak be a Párizsi Szalonban, bizonyos értelemben a baudelaire-i vízió illusztrációjának is tekinthető. Amint arra Jean Davidoff felhívja a figyelmünket, Martin munkája első megközelítésben az akadémiai hagyományt követi. A Szalon kiállításain nem volt ritka a különféle zarándoklatokat vagy bibliai kivonulás-történéseket ábrázoló alkotás. Henri Martin festménye mégis különleges. A képen allegorikus figurák enyhén indiszkrét csoportja látható. Az alakok jórészt ruhátlanok, de egészében az illendőséget mégsem sértik, ugyanakkor meztelen testük erkölcsi szimbólumok attribútumaival van felöltöztetve. Visszakapcsolódva a baudelaire-i vízióhoz, szinte kínálkozik a kérdés: honnan jön, és hova tart ez a kis csapat? "Nem tudjuk, hogy honnan jön ez a sereg ember. Talán az emberiség maga vonul itt, 'minden lehetséges horizont legmélyéről'."A kis sereg mindegyik tagja viszi a maga kiméráját a vállán. A kompozíció központi alakja daróc ruhába burkolódzó szerzetes, talán Assisi Szent Ferenc, eksztatikus álomba révedve. Válla fölül emelkedik ki a Hit allegorikus alakja, hosszú fehér öltözékben, rózsaszínű szárnnyal; kezét összekulcsolja, mintha buzgó imát mormolna. A sort meztelen fiatal férfi vezeti, szinte hallucináló arckifejezéssel. A dicsőség álomalakjától megszállva, tenyerén a Győzelem bronzszobrát tartja. "Mögötte öreg, szakállas ember jön, egyedüli öltözéke egy zöld színű ágyékkötő, úgy tűnik, mintha írott papírlapot silabizálna: talán bölcs vagy tudós lehet; egy szigorú öltözetű asszony segítségével tud csak járni, aki szinte bizonyosan a Tudás Anyját óhajtja megjeleníteni."A korabeli kritikának nem sikerült egyértelműen megfejteni a mű egészének jelentését - s ez Davidoff szerint mindenképpen érdeme a festménynek. Volt, aki az alkotás "igen emelkedett" jellegét hangsúlyozta. Mások a "kompozíció ritmikus kadenciáját", a "színezés visszafogott harmóniáját" tartották a festmény fő érdemének. A kép valószínűleg különböző művészeti korok, irányzatok kompozituma, ezáltal is fokozva a kimérikus mondanivalót. Ugyanakkor Davidoff képelemzése azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy Martin jelentősen átértelmezi a baudelaire-i mondanivalót. A festményen hiába keressük a "nagy szürke eget"; az alakok többsége pedig megfosztott a baudelaire-i tiszta monstruozitástól: a kimérák többsége női alakká vedlett át, s részben angyali formát öltött. Míg a kompozíció jobb oldalán elátkozott, reménytelen lények vannak, addig a bal oldalon nemes eszmék allegorikus figurái, akikre feltehetően a Paradicsom vár. Baudelaire szikár szövegében nincs meg ez az apriorisztikus kettéosztás.      Érdekes megemlíteni: nyilvánvalóan egyik utast sem ingerelte a nyakán lógó és hátába kapaszkodó kegyetlen állat; valamennyien mintegy a saját kiegészítő részüknek tekintették. A sok fájdalmas és komoly arcon nyoma sem volt kétségbeesésnek; az ég kupolája alatt, mely éppoly kínosan-unott volt, mint a föld, melynek porába belesüppedt a lábuk, tovább haladtak, azoknak lemondó kifejezésével az arcukon, akik örök reménykedésre ítéltettek.      A passzus utolsó félmondata figyelemre méltó igazán, hogy tudniillik "örök reménykedésre ítéltettek", mivel ez a paradox szókapcsolat csak tovább fokozza a fentebb megfogalmazott bizonytalanságunkat. Voltaképpen mi vár erre a vonuló-vonagló cohorsra, együtt és külön-külön? A remény vagy a reménytelenség? Talán a Paradicsom ígérete, a megtalálásához fűzött remények inkább méltók az emberhez, mintsem magának a Paradicsomnak a megtalálása.      És a menet tovavonult mellettem, és, ahol bolygónk gömbfelülete elbúvik a kíváncsi emberi tekintetek elől, beleveszett a láthatár atmoszférájába.      Néhány percig makacson erőltettem e rejtély megfejtését; hamarosan rám szakadt azonban az ellenállhatatlan Közöny, és pedig nyomasztóbb teherként, mint rájuk a maguk nyomasztó Chiamaérája.      A történet utolsó passzusának mondanivalója egyértelmű: a vizionáló Baudelaire, a talány értelme fölötti töprengés helyett, maga is beáll a kimérikus csapatba, s ezzel végképp bezárul a kör: vízió tárgya és a vizionálás alanya kimérikus lénnyé egyesül.