 |
 |
|
Handi Péter ÁTELLENBŐL (DALLAM) A melbourne-i Federation Square ízlésbeli vízválasztó. A Yarra folyóval határolt és a City forgalmának peremén fekvő térség valaha nyitott vasúti remízként rontotta a szemet, sínpárok kuszaságával és rozsdásodó, nyugdíjba küldött szerelvényekkel. Afféle szárazföldi téli kikötő volt, állandósított jelleggel. A kilencvenes évek végén a victoriai kormány pályázatot hirdetett: az Ausztrál Államszövetség megalakulásának századik évfordulójára kívántak építtetni itt egy kulturális komplexumot. A nyertes építészek (Bates, Davidson) terve öt különálló épületből összeillesztett épületcsoportot ábrázolt, a modernitás vitatható, de mindenképpen monumentális és úttörő módján. A három évig tartó építkezés nem volt fennakadások híján. Az építőipari szakszervezetek felhasználták a nagyszabású munkálatokat, hogy bérkövetelésekkel és a munkakörülmények javításával lépjenek fel. A tagállam miniszterelnöke azzal fenyegetőzött, hogy ha a szakszervezetek tovább folytatják a taktikus munkabeszüntetéseket, a területet egyszerűen befüvesítteti és parkká alakíttatja. (A rátermetten kormányzó, de nyers modora miatt népszerűtlen miniszterelnök Liberális Pártja éppen az ő személye miatt vesztette el a következő választást.) A létesítmény végül is tető alá került, igaz, nem a centenárium dátumára (2001), de 2002-ben átadták a nagyközönségnek. Nem fárasztanám az olvasót mindezzel a banalitás határán mozgó leírással, ha a létesítmény nem volna komoly vizuális élmény, az érzékek kihívása - hadüzenet a szokásosnak. De az. Az építészek enyhén hullámosították az egyébként lapos térség talaját, az épületek közti dombosított részeket terméskő-kockákkal burkolták, így a széles terület lágyan emelkedik-süllyed, és egy csendesedő kő-óceán képzetét kelti. Ebbe helyezték az öt épületet (múzeum, kiállítótermek, filmszínház és hangversenyterem otthona). Az épületek anyaga rozsdamentes acél, cink és üveg. Itt aztán a tervezők megvalósították amúgy pszichedélikus álmaikat: a külső falrészek üvegberakása a geometria formáinak látszólag logikátlanul összerakott rekeszeibe szorul, romboidok, háromszögek, átmetszett körök kavalkádjába, s mindez kívülről szemlélve azt az érzést kelti, mintha az épületek dőlnének, hajolnának, úgymond "fittyet hányva a gravitáció törvényének". Amit mi - még Utzon és Ghery után is - elfogadottan ház-formának ismerünk, az a Federation Square-n elveszíti ezt a jelleget. Leginkább öt, rafináltan csiszolt drágakőhöz hasonlítható, melyeket különböző szögben helyeztek el egy ékszerüzlet kirakatában. Az optikai illúziókeltés tovább folytatódik az enteriőrben: a belső falakba vágott ablakok ugyancsak mellőzik a konvencionális formákat. Háromszögek, ferdén dőlő téglalapok, lépcsősorok mögé, fölé helyezve, a fény váratlan helyekről érkezik, kanyarok visznek egy-egy ablakhoz, mintha a folyosórész célja éppen az volna, hogy zsákutcaként mégis elvezessen egy ablakrészhez. Ezek az ablakok aztán újabb meglepetéssel szolgálnak: a természet egyes elemeire hívják fel a figyelmet, kilátást engedve - azaz parancsolva - némely felhőképződésre, máshol egy fa elágazó karjára, folyóvízre. Nagyvárosban vagyunk, de innen nem az autóforgalmat, a reklámok villogását látjuk, hanem a körülöttünk már-már észrevétlenül jelenlévő természetet. Ez az építők mindenképpen megindító, ökológiai testamentuma, az építészeti tűzijáték sziporkái közé csempészett mondanivaló. Olyasmi, mint Karinthy Cirkuszának akrobatája, aki a magasba jutva eljátszhatja a szíve szerinti dallamot. (NAMATJIRA) A Federation Square Ian Potterről elnevezett kiállítótermeibe érkezett meg az 1959-ben elhunyt bennszülött festő, Albert Namatjira művészi hagyatéka. Az Északi Területek vidékeit ábrázoló akvarellek több termet megtöltenek, vízesésként folyik a falakról a lila, halaványzöld, rozsdabarna, az eukaliptuszok mögött párákba olvadó hegyhát, sivatagrész és elnyúló lápterület. Az aborigine férfi jól ismerte a vidéket, mielőtt festeni kezdett: tevehajcsár volt, az Aranda-törzs tagja, akit ifjúkorában annak rendje és módja szerint a törzsi öregek avattak férfivá, fél évi kötelező magányos erdei lét után, amikor már ismerte a törzsi törvényeket és hagyományokat. A fiatalember feleségül vette a szomszédos törzs egyik lányát, Ilkalitát, és a fiatal pár kis kalyibát épített magának egy fehér katolikus misszió közelében. Ekkor a festő neve még nem Albert volt, hanem a szülők által adományozott Elea. A misszió közelében - és hatására - felvette a kereszténységet, s megkapta az Albert nevet. Letelepedése után számos gyereket nemzett, és alkalmi munkákból tartotta fenn családját, többek között a törzsi kézművesség termékeit árusította. 1934-ben két melbourne-i festő érkezett a vidékre és Namatjira odaadóan figyelte munkájukat. Egyiküket, Rex Batterbee-t elvezette a vadregényes vidék kevéssé ismert részeire; "fizetségül" Batterbee megtanította a fiatal bennszülöttet a festés alapvető ismereteire. Albert gyorsan tanult. Érezte a tehetségét. Első kiállításán, 1938-ban Melbourne-ben mindegyik festménye elkelt. Hasonló sikerrel szerepelt az adelaide-i, majd a sydney-i tárlatán. Hamarosan ismert művésszé vált - az "ismert" után ide kívánkozna a "becsült" jelző, de nem visz rá a kezem. A művész ugyanis feketebőrű bennszülött lévén harmadrangú tagja volt a társadalomnak, még csak nem is állampolgára, mert bennszülöttek nem kaphattak ausztrál állampolgárságot. Amikor az angol királynő is elismeréssel nyilatkozott művészetéről, ő hazájában nem bérelhetett saját jogon marhatenyészetet, nem építhetett otthont Alice Springsben, nem vásárolhatott földet, nem tehette be lábát egy ivóba, és nem volt választójoga. A törvények mindezt tiltották az őslakóknak. Nagy társadalmi nyomás hatására a kormány arra kényszerült, hogy 1957-ben megadja Albert Namatjirának az állampolgárságot az ezzel járó összes jogokkal. E sorok írója éppen abban az évben érkezett Ausztráliába, és mint bevándorló, két éven belül automatikusan állampolgár lett, tehát - fehér lévén - azonnal a társadalomi ranglétra felsőbb fokára került, mint az őslakosok. (Megjegyzendő, hogy az őslakosság csak tíz év múlva, 1967-ben kapta meg ezeket az alapvető emberi jogokat!) Életének utolsó két évében Namatjira mint állampolgár került szembe a fehér ember törvényeivel. Azzal vádolták, hogy szeszesitalt vásárol törzsi barátainak, rokonainak, ami ugyancsak tiltva volt az őslakók számára. A festő tagadta a vádat, de a bíróság nem fogadta el vallomását és két hónapi börtönbüntetést kapott. Szabadulása után megtört emberként került ki a börtönből, munka- és életkedvét elvesztette. 57 éves korában meghalt. Az ausztrál piktúrában Namatjirának érdekes helye van. Ő az egyetlen bennszülött művész, aki nem úgy fest, mint a többi ismert aborigine festő, tehát ő nem az ősi szimbólumrendszer ábrázolója, mint például Emily Kingwarrye. Namatjira nem a törzsi hitvilágból, hiedelemvilágból, a "dreamtime"-ból táplálkozik, látszólag messze van tőle a föld ilyetén megjelenítése. Úgy látja az ősi területet, ahogyan az a szemnek megmutatkozik - ahogyan a tanító, Rex Batterbee láttatta. Namatjira aztán átveszi a tájat, s valahonnan, nyilván a tudat mélyéről hozzáadja a mégiscsak az ősöktől örökölt többletet. (SIVATAGVIRÁGZÁS) A Simpson Sivatag - mint hírül adták a helyi lapok - virágzik. Ez a hír egymagában is felkeltheti az érdeklődést, mivel sivatagokra nemigen jellemző a virágzás. Itt azonban különleges természeti jelenségről van (lesz) szó, amely egyedüli a világon. A Simpson Sivatag Ausztrália közepén terül el, három állam: Dél-Ausztrália, az Északi Területek és Queensland tagolásában. Területe kétszázezer négyzetkilométer, legnagyobbrészt vörös homok-fedte síkság amerre a szem ellát, és még azután is. A szárazság és a tűző nap a nyári hónapokban 50 Celsius fok fölé emeli a hőmérsékletet. A természet szeszélye folytán azonban 5-6 évenként egyszer vastag esőfelhők keletkeznek a sivatag fölött és néhány napos esőzéssel árasztják el a vidéket. A sivatag pedig - mint a mesebeli királyleány - feléled, úgyszólván jellegét veszíti. Szinte órákon belül szárak pattannak elő a vörös homokból, és egy nap alatt a szerteszét nyíló virágoktól láthatatlanná lesz a vörös homoktenger. A lélegzetelállító látvány leginkább felülnézetből, repülőgépről élvezhető igazán. Képzeljük el, hogy egy akkora terület, mint Magyarország kétszer, teljességgel virággal borított! Lila, kék, égőpiros, sárga és fehér tarkaság - végeláthatatlanul. Ez a virágzás néhány hétig tart, aztán a vörös sivatag ismét átveszi az uralmat a következő fél évtizedre. |