←Vissza

 

Peterdi Nagy László

A DÉLNYUGATI ÁTJÁRÓ

(részlet)

"Előfordul néha, hogy elmúlik az augusztus, de a nyár vastag, vén törzse megszokásból még tovább terem, korhadt testéből vadhajtás-napokat, gyom-napokat fakaszt, meddő és hülye napokat vet oda ráadásnak, ingyen, üres és ehetetlen naptorzsákat - fehér, csodálkozó és fölösleges napokat"
Bruno Schulz: A legtitkosabb szezon1

      Bruno Schulz egy lengyel zsidó kereskedő elsőszülött fiaként, Drohobyczban volt gyermek, később a helyi gimnázium rajz- és kézimunka tanáraként kereste kenyerét, és a város szovjet, majd német megszállóinak lett házi festője. Valójában tisztaszívű kamasz maradt a lezüllött Közép-Európában, akinek maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg - aztán lepuffantotta egy unatkozó Gestapo-tiszt; a népi hatalom pedig eltemette őket mind, jó mélyen.
      Tavaly nyáron már írtam Schulzról, s akkor elmondtam, hogy műveinek eddigi legteljesebb magyar nyelvű kiadása a Drohobycz melletti Lemberg (Lviv) egykori szocialista testvérvárosában, Pécsett jelent meg. Mivel pécsi vagyok én is, hát megvettem mindjárt a könyvet. - Nem túl vidám, de nagyon is hasznos olvasmány. Sokat megtudhat belőle a magunk fajta kelet-közép-európai ember - önmagáról. Schulz művészként nálunk sokkal érzékenyebb és érdekesebb. De emberként éppen olyan esendő volt, mint mi. És mégsem igen tudunk most mit kezdeni vele. Igaz, tőlünk egy kicsit keletebbre született. De Kelet és Nyugat, Észak és Dél, valamint a közép-európaiság különböző formái között az évszázadok során sok átjáró és átmenet épült ám itt ki Európában, amiket ismerni illene.


Galícia

A Kárpátok és a Magas-Tátra! - Onnét már Északnak tartanak a folyók. Ezen az oldalon azonban mindenütt mediterrán szelek fújnak. Sokfelé megvannak még a római utak és vízvezetékek, a színházak és a fürdők is. De a barbár birodalmak széthullása után most nem ezekkel foglalkoznak a politikusok, hanem az új birodalmak felépítésével. Az eget jobbára csak a meteoropata írók meg az érzékenyebb szerelmesek fürkészik. Ők szaglásszák az ide tévedő felhőket, és hallgatják ki, mit susognak a szelek.
      A fiatal lengyel írók néha hazai szerzőt is választanak maguknak példaképül. Közülük az egyik legtehetségesebb, Piotr Szewc éppen Drohobycz mellett született, Zamos´c´ban. A krakkói megjelenés után alig egy évvel nálunk is kiadott könyvében2 ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje.
      Ő aztán nem szégyelli ezt az örökséget! - Sőt, rá is tesz még egy-két lapáttal. Mintha Krúdyt olvasna össze az ember Szép Ernővel. Mégis, valami hiányzik. - A levegő. Pontosabban, hogy megrebbenjen kissé a levegő. Nem értjük: hova tűnt a meleg déli áramlás, amely Schulznál még meg-megmozgatta ezt a tespedt világot, és nem engedte, hogy önmagába vakuljon - hogy valóban Galícia legyen.
      "Jöttek a meleg moldovai szelek, beköszöntött a végtelen sárga monotónia, az édes, meddő déli áramlás" - írja azokról a 60-70 év előtti galíciai nyárvégekről, amelyek furcsa nyugtalansággal és baljós sejtésekkel töltötték el. Ezt a Szewc megidézte világot viszont nem borzolják messziről jött áramlatok. Az egyetlen kívülről jövő, erőszakos, erőlködő mozgás a vonaté, amely Nyugat felől araszol keresztül a tájon. Ezt is feloldja, elmaszatolja azonban a mozdony felett "feketén habzó" füst, amely egyre szélesebb spirálokra oszlik, és elborítja a töltés oldalát. "Spirálköröket írt fölöttük a levegő. Közeledtek-távolodtak a körök. Besöpörték a tehenek, az iszap, a fű, a nád és sás szagát."3 Álló és önmagán merengő világ, de minden pontja "spirálkörökben" rendeződik el egymáshoz képest, hogy az embereknek így lehetőségük nyíljon megfigyelni, megismerni, kielégíteni és boldoggá tenni egymást. Már amennyiben ez a boldogság. Ami iránt némi kétséget ébreszt mindenesetre, hogy a könyv - egyáltalán - megszületett. Hogy valakinek kedve támadt lám egy kis céltudatos tevékenységre mégis.
      "A város fölött egy gólya körözött. (...) Egyre följebb lépdelt a levegőben, egyre nagyobb méretet vett a térről, mintha nemcsak a várost, a régi negyedet, meg a keleti külvárost akarná befogni, hanem az egész járást, amelyről senki sem tudta, hol végződik."4
      Ma már persze Zamos´c´ban is más a helyzet. Krakkó pedig Európa egyik legpezsgőbb kulturális központja, tejbárjaiban a legjobban és legolcsóbban lehet étkezni, állíthatom. De akkor miért fáj annyira a szívünk a régi város után? Szewc könyvéből megértjük: éppen a mozdulatlansága miatt. Hogy az emberek ott még mind ismerték, és bár csúnyán kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. És mert most úgy képzeljük: ez volt a boldogság. Hát megteremtjük magunknak amúgy posztmodern módon újra - virtuálisan.