 |
 |
|
Török Endre A TANÁCSTALAN EMBER (részlet) Minden nemzeti történelem ma már világtörténelem. Alá van vetve egyetemes, rejtett és jobbára ésszerűtlen fejleményeknek. Pedig a XIX. századig, sőt nagyjából a második világháborúig még korunk embere is azt hitte, hogy a történelem helytáll az ész előtt, mivel célja is van meg értelme is (Hegel), vagy ha nincs is célja, van értelme, és ez a "rendezett haladás" (Comte), ha pedig nincs értelme, célja van, az élet kimerítése a személyben a "hatalom megragadása" által (Nietzsche), vagy azzal, hogy a magántulajdon megszüntetése révén az ember elsajátítja önmagát, tekintve, hogy ez az elsajátítás "az egzisztencia és a lényeg, a tárgyiasulás és az önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc igazi feloldása" (Marx). A XIX. század történelmi hite a kiszámíthatóság hite, azé a feltevésé, hogy a történelmet az ember kézben tarthatja. Mivel a történelem az ember tette, mindaz, ami az emberiség érdeke ellen szól, helyrehozható az ember által, aki elérkezett az önmagáról való gondolkodás magas fokára, amelyről beláthatja történelmét. Ha pedig képes belátni, önakarata szerint beavatkozhat a menetébe, amely - mint Marx ezt Hegel "kiigazításával" elgondolta - a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába vezet. * Ezzel a magabiztossággal szemben a "véget nem érő" második világháború kifejlesztette a föld lakhatatlanságának közérzetét. E közérzet, minden bizonnyal, az önmagát történelemmé fokozott ember eltévesztett öntudatának következménye, aki a föld tulajdonosaként, éretlen szelleme csábításától vezetve, rosszul tudja, mi az, tulajdonosnak lenni. Nem a rábízottságot tudja, hanem a birtoklást; ismereteit egy öncélú szabadság téveszméje által, az erőszak követeként, az élet helyett mindinkább a halál szolgálatába állítja. A dolgok rendjét, ha egyáltalán lehet valóságos rendről beszélni, legfőképp a civilizált létesítmények rendszerével tartja fenn, amely felkelti az élet feletti rendelkezés képzetét, mégis, a sarokba szorított ember mintha épp e létesítmények áldozatává válna. A "kapott", élő környezet ellenében egy csinált, a saját törvényei szerint elképzelt külön környezettől hiába várja ugyanis szabadsága jóváhagyását. Ellenkezőleg: a téboly vesz rajta erőt, amennyiben - mint Blondel írja - "minden őrültség a környezettel való szakítás eredménye". A természetes környezetét erőszakkal elhagyó és maga alá rendelő ember csapdába került ember, kiesvén a világegészből, amelyhez története során e környezete kötötte. * Amíg a humanizmus boldogtalan embere annyit látott csak a történelemből, hogy az erőszak egy kollektív manipuláció eredménye valamely eszme jegyében, amint ezt a második világháborúig, a népirtások esetében még feltételezte, tulajdonképpen el is gondolhatta a történelmét. De ez az elgondolás ma már csak képzelgés. Bárki, aki azt hiszi, hogy a történelem jelenlegi állása magának a történelemnek az állása, és hogy abból, ami látszik e pillanatban, kivehető, mi fog történni a következő pillanatban, egy üres racionalizmus foglya, minthogy korunk történelme növekvő mértékben irracionális. A tények láncolata mögött ugyanis, amely a közfelfogás szerint maga a történelem, kialakult az összeesküvések történelme, amely az utóbbi évtizedekben világtörténelemmé fejlődött. A titkos történelem, amely valamiképpen persze mindig létezett, úgy látszik, mintha irányított események sora lenne, kitervelt következetességgel, de ez káprázat csupán. A titkos történelem a világgazdaság sok tekintetben illegitim jellegéből következik. A világ jelenlegi gazdasági struktúrájában a kölcsönös egyenlőtlenségek miatt jószerivel nincs semmi, amit ne a törvénytelenség árnyéka kísérne, természetesen nem büntetőjogi, hanem erkölcsi értelemben. A történelem inkognitója tehát egy nála is szövevényesebb titoknak, a világgazdaság inkognitójának van alávetve. E közös inkognitó pedig világneurózisba fut, az ember a legyőzetés érzésével küzd egy megnevezhetetlen erő elleni harcban. |