 |
 |
|
Levendel Júlia ÓRAVÁZLAT (részlet) Tengernyi kétséggel viaskodtam, míg tél végén szociografikus mesémet írtam (Az egész ügymenet, Liget 2003/4.), ráadásul furcsa, felemás sejtelem kerülgetett, hogy az egész kavarcsnak ez a fajta kottázása nemcsak egyszerűen ismerős. Az ösztönös haza-tapogatózásban, a stiláris oltalomkeresésben persze van valami menthetetlenül gyerekes is. Mi az, ami otthoni ízekre-szagokra-hangokra emlékeztet? Mintha a saját mondataim mögött hallottam volna a száz évnél régebben írtakat: Egészen más tudni, hogy valahol messze egyes emberek kínozzák embertársaikat, s mindenféle züllesztő befolyásnak, embertelen megalázásnak és szenvedésnek vetik alá őket, és megint más három hónapon át szüntelenül maga előtt látni ezt a züllesztést, megalázást és gyötrelmet...E három hónap folyamán nemegyszer kérdezte magától: "Vajon én vagyok-e őrült, hogy olyasmit látok, amit mások nem látnak, vagy pedig azok őrültek, akik véghezviszik azt, amit látok?" De az emberek (és milyen sokan voltak!) olyan léleknyugalommal vitték véghez azt, ami...megdöbbentette és megrémítette, olyan nyugodtak és biztosak voltak abban, hogy amit csinálnak, hasznos és fontos dolog - hogy nehéz volt őket egytől egyig őrültnek tartani; önmagát pedig nem tarthatta őrültnek, hiszen tisztán, világosan gondolkodott. S mindez csak fokozta állandó megdöbbenését. Dmitrij Ivanovics Nyehljudovról írja ezt Tolsztoj a Feltámadás vége felé (az idézetbe pötyögtetett pontokkal nagy ravaszul a nevét próbáltam kis ideig rejtegetni), amikor a szibériai állomáshelyen egyszer este kap bebocsáttatást a rabokhoz, és távoztában látnia kell a zárkákban priccsen és priccsek alatt, között, a keskeny járatokban alvókat, meg akik a folyosóra szorultak, és egymás hegyén-hátán hevernek, a köntösükkel takarózva; és mikor a süppedős sárban Nyehljudov visszaballag a fogadóba, hurcolnia kell magával a fogolyszállás képeit - "az áporodott levegőben fulladozó, a bűzös csöbör levében hempergő szerencsétleneket, s különösen azt az ártatlan arcú kisfiút, aki a fegyenc lábán aludta édes álmát". "Hogyan lehetséges ez?" - kérdezi újra meg újra Tolsztoj-Nyehljudov, hogyan lehetséges és hogyan tűrhető?, s noha pontosan érzi, hogy "ezekre a kérdésekre nincs válasz, nincsen semmi, csak a halál", a fuldokoltató döbbenetet és az értelmetlenül meg talán hiábavalóan is nyomasztó bűntudatot - mintha elhanyagolt, bevégzetlen feladata volna - nem űzheti el semmiféle tisztánlátás: a lehetetlenség, a megoldhatatlanság felismerése végképp nem. Hogyan lehetséges hát, és mit kezdjen az ember a saját kényszerével, hogy mindenek ellenére, az értelemmel ellenőrzött reménytelenségben is neki-nekiveselkedjen - tulajdonképpen minek? Világmegváltásnak? Mintha csakugyan feladata volna? Hogyan lehetséges kezelni, legalább csillapítani az "erkölcsi rosszullét"-et, amely szakadatlanul gyötri hősünket is, s ami csakugyan "olyasféle émelygős érzés, mint a tengeribetegség"? Talán tovább irodalmiasítsam, s így óhatatlanul is finomítsam azt, ami közigazgatási meg jogi beavatkozásért, rendezésért kiált? Amikor ráeszméltem, hogy a Feltámadás hangjába, indulataiba - és hogyan lehetne másképp: a kétségbeesettségébe - kapaszkodom, ugyancsak gyerekesen mindjárt lobogtatni is akartam. Ahogyan Nyehljudov mindig gyors és szélsőséges, de logikával szabályozott rádöbbenéseiben, sőt megvilágosodásaiban történik - egyszeriben nekem is úgy tűnt, hogy a regényben jószerivel minden benne van, amiről most érdemes és szükséges beszélni - s amiről olyan durván nem beszélnek. Rövidke idő volt, talán csak néhány perc, és mint az álomban, kristálytisztán tündököltek külön-külön, és összefüggéseikben is az elemek - még nem kérdeztem: kinek és hol kell vagy szükséges beszélni, és nem kételkedtem az egész értelmességében meg a részletek igazságában. Abban a csöppnyi időben tanárként láttam magamat - hirtelen heves vágyam támadt újra egy hosszú szemináriumi asztal végéhez ülni, s pontról pontra haladva, szigorúan a szöveg mentén rendezni a "mindent": számba venni mai életünk-létünk alapkérdéseit, legelőbb persze, kimondatlanul is tudtam, a fogalom-értelmezésekkel együtt járó eszményekre (vagy az eszménytelenség állapotára) mutatok majd, hogy elmondhassam - mégiscsak hirdessem? -: volt, esetleg még van, nyomokban talán fellelhető (a kollektív emlékezet rejti?) a nem szolgáltató, nem üzlet-diktálta és -kreálta irodalom. Mikor mondhatom, a szeminárium-sorozat elején vagy a végén, hogy a Feltámadás világában ostoba, pöffeteg gonoszsággá lesz a mégoly jóindulatúnak tételezett hárítás is? Nem lehet "naiv"-nak minősíteni Nyehljudov gyötrelmeit, törekvéseit anélkül, hogy a minősítő egyúttal ne csatlakozna a megnyomorítók, az embertársaikat kihasználók, lealázók, akár gyilkolók hadához. Mire azonban ilyen praktikusan kérdeztem magamban - hogy "mikor mondhatom?" -, az álomszerű egyértelműség eltűnt. Helyébe meg nemcsak a szokásos, bár megszokhatatlan tipródás nyomult, hanem valami ámulatféle is, hogy miképpen lehet időről időre ráeszmélni ugyanarra. Hiszen a Feltámadás aktualitására - irodalomszemléletének nyugtalanító aktualitására is, éppen arra, amit könnyed csuklómozdulattal szokás elhessenteni: "naiv" - jó párszor rácsodálkoztam már. Mindez, a majdnem vak haza-tapogatózástól a lobogtatási kényszerig hányszor lepergett - ráadásul semmi jele, hogy mostanra legalább rutinosabban élném meg. A "hogyan lehetséges és hogyan tűrhető"-féle kérdések ma is úgy ragadnak magukkal, hajszolnak kilátástalan hadakozásokba, mint legelőször. Nem tanultam meg normálisan együtt élni az erkölcsi rosszulléttel. Ez is naivitás? |