←Vissza

Dalos Margit DÉLI KÁPRÁZATOK (részlet) Mint egy mitológiai lény, úgy ereszkedett le az Appel bácsi az új, villogó esőcsatornán. Lefolyókat szereltek reggel óta a mély pincekatlanba, nem egészen érthető céllal, mert minek az esővizet a mélybe levezetni, amikor magától is oda megy, s hetekig ül a lefolyástalanságban, ahová csak pontosan déli tizenkét órakor süt be a nap. A merőleges mészkőkatlan csak a merőleges sugarakat tudta befogadni. De azokat nagyon. Ilyenkor kigyúlt, lélegzett a mélység, a ferdén nőtt növények levelei mozogni kezdtek, egyik felüket adták a melegnek, a másikat a mélyből meginduló páragomolygásnak. Ilyenkor sűrítetten éltek. Aztán huszonnégy óráig éltek a déli pillanatok emlékéből.       A déli élet hatványozottságába ereszkedett le az Appel bácsi. Nem volt a csőhöz odaerősítve, se szíjjal, se kötéllel, a fényes bádogra kulcsolt lábakkal és kapaszkodó kezekkel jött lefelé, az írnok iroda ablakai éppen oda nyíltak, s a napsugaras gomolygásban Anna, a pinceírnok azt hitte, hogy csodát lát: valami mellékisten jön le a mélybe. Egy groteszk mellékisten, egy puttó és egy ősz főisten keveréke: Appel bácsi kicsi testét ügyesen hozták a hosszú kezek és hosszú lábak, a púpja fölött ősz dróthaja hosszan hátra göndörödött, majdnem vízszintesen, mint ahogy a víz hullámzik, vagy mintha örökké a szél fújná hátra, de a katlanban ez nem jöhetett szóba. Az Appel bácsi féle félistenség a megmerevedett szélfújást, a megmerevedett vízhullámzást hozta a fején, s a nagy púpja tartotta mindezt vízszintesben. A kegyetlen kinövés, a kegyetlen torzulat erre volt hivatva. Mint a földgyűrődéstől felmagasló hegyek, amik magasan tartják az állandóságba fásult szelet.       Anna, a pinceírnok elhűlve állt az ablaknál: hogy kerül ide az Appel? Miért jött ide a vízfejváros másik végéről? Villamosozott másfél óra hosszat? Vagy ez nem is ő, hanem az őbelőle, Annából életre kelt alakmása, aki lábra kapva fényes csöveken lovagol? Az Appel kétségtelenül Appel, de hogy kerül a fényes esővíz-csatornára? Talán ha a nap odébb megy, az Appel is eltűnik, s elnyugszik minden a párákkal, sugarakkal, levelekkel, káprázásokkal együtt.       Appel Tecával, az Appel bácsi lányával Anna együtt járt iskolába. Az elemi első két osztályába. Anna, az inkább alacsonynak mondható írnok az első iskolaévekben mindig nagyobbnak érezte magát az osztálytársainál, nemcsak azért, mert akkor még nagynövésű volt, hanem mert a négy évfolyammal fölötte járó nővére révén mindenben jártasabbnak, tájékozottabbnak tudta magát: tudta, mi az a szalacsi, hallott olyanról, hogy bordásfal, s arról is értesült, hogy a bordásfalról le lehet esni, s aki leesik, annak eltörhet a háta, a Balla Évike leesett, és többet nem fog tudni nőni, akkora marad, mint most, és a háta olyan lesz, mint az Appel bácsié.       Anna úgy emlékezett vissza önmagára, hogy jó kislány volt, vele küldték le egy ünnepély után a cserepes virágot az új igazgatónak, akit úgy hívtak, hogy zavagyák ciril, s neki eszébe sem jutott, hogy sorakozásnál első akarjon lenni, a Bálint Vica húzta a kezét, hogy menjenek inkább elsőnek, húzta a kialakult sorból, először azt sem tudta, hogy a Vica mit akar. A tanító néni az ő haját kapta el, pontosan a tarkója fölött, s a rövid, kunkori szálaknál fogva húzta vissza a sorba, mind a kettőjüket az ő hajával húzta vissza. Ezt sokáig érezte, de nem mondta el otthon, mert anyjának a feje fájt, s látta, hogy ehhez a fejfájáshoz képest minden semmi, a tarkója fájásától neki nem kellett belekapaszkodnia a szárítókötélbe, s nem kellett a kezét a fejére szorítania.       Hát te ezt mért nem mondtad el itthon, kérdezte az anyja, amikor az utcabeli öreg tanító néni a boltban elújságolta, hogy az iskolában Anna füzetét mutatták meg neki, mint a legszebbet. Elfelejtettem. Mondta, pedig ez nem volt igaz, nem felejtette el, csak valahogy az idő és a szavak sosem voltak egészen jók, s ehhez, hogy az idő és a szavak nem voltak jók, már végleg nem voltak szavak. Kimondható, használatban kipróbált szavak. Másmilyenek lettek volna, de azokkal előhozakodni mindig kockázatos volt.       Anna állt az ablaknál, s nézte, hogy a katlan egyik oldalán másznak kifelé a fények, és arra gondolt, hogy mennyire szorongott, amikor anyja az öreg tanító néni dícséretét mesélte örömmel, mert ha a tanító néni elmond mindent, akkor a Ciptor Eda mamája is elmondhatja, hogy ő az Eda fehér teklagyöngyeiből eltett néhányat, becsukta a tolltartójába, s hiába kérte Eda, ő nem adta vissza, mert úgy érezte, hogy a fehér, fénylő gyöngyök nélkül nem érdemes élni. Eda a mamájával már a kapujukban várta őt, s ő kénytelen volt a tolltartóból a gyöngyöket visszaadni. Érdekes, hogy nem is szégyelltem magam, csak a szívem fájt nagyon és szorongtam, gondolta az írnok.       Aztán arra gondolt, hogy Omikánál elő lehetett volna hozakodni mindenféle szavakkal, lettek volna bejáratott, használatban csiszolt szavak, kifejezések, mondatok, de Omika meghalt, Omikát halálba vitték a német férje miatt, aki már 1905-ben elhagyta, Omikával a megbeszélésekben is csak addig juthattak, mint a horgolásban; az elemista Anna horgolta a hosszú láncszemsorokat, de tovább sokáig nem jutott, mert nem volt, aki megtanítsa.       De ez mégis milyen jó volt, mondja hangosan Anna, aztán hátranéz, hogy valaki nem jött-e be közben, és szinte érzi az ujjain a fonal tekeredését, húzódását, az áthurkolás fizikai boldogságát: mentek az iskolából hazafelé, és ő útközben is horgolt, összehúzható tasakocskát varrt a fonalnak és horgolótűnek, az lógott a bal csuklóján, és mind a két oldalán jöttek, ő volt középen, a Bonet Éva azt mondta, menjen el hozzájuk, és neki eszébe sem jutott, hogy előbb haza kéne menni, ment a Bonet Évával, akiről kiderült, hogy a Hangyatelepen lakik, mentek valami nagyívű kanyarral, hátulról mentek be a Hangyatelepre, amit ő mindig elölről látott, illetve nem látott, csak tudta, hogy ott van a függőleges sziklák tetején a bozótok mögött. Hintáztak, játszottak, arra már nem emlékezett, hogy Éva közben ebédelt-e, ő nem volt éhes, semmi éhséget nem érzett. Aztán Éva elvezette egy olyan helyre, ahonnan látszott a Duna, s egy kicsit arrébb menve az ő utcájuk is, a házaknak a tetejét látta, először nem is tudott azonosítani mindent, aztán kezdett aggasztóvá válni, hogy csak nagyon nagy kerülővel találhat haza, hiába látszik innen minden olyan jól. Úgy tűnt, hogy az ő utcájuk és a Hangyatelep két külön világ. Később, amikor azt énekelték, hogy könnyben úszik két szemem pillája, valahányszor emlékszem reája, amikor ennek a dalnak divatja volt, mindig a Hangyatelep jutott eszébe, ahonnan ő olyan magasról látta a Dunát.