 |
 |
|
Báthori Csaba ÚGY TŰNNEK, TELNEK Reggel, amikor a kakas a régit újra mondja, szótlan fellapozom érzelmeimet: gyarapodik a feltöltött terület. Lenn, az iszapban, a viszolygás és felejtés közötti sávban jeges meddőhányók lapulnak. Anyám tűárnya örökre kifejlik a férfiként elszenvedett szenvedélyek falfirkái alól. Ez a megálló mindenkor rebbenő szeszélyem metszéspontja. Arrébb zsúfolt harag rönkjei hűsölnek sír-mozdulatlan a napszítta, porlepte partokon: nem súgnak sem bosszút, sem megbocsátást. A harag holt teher, majd csak a nemlét savai oldják szét, a másvilági össztűz. A fázékony, vattacukor szösz ködök, a lomhán gomolyodó örömök egymást takarva vacognak: még a derű, még ő sem adhat választ hosszú kérdéseinkre. A boldogság falanszter-pillanat. Csak virághagyma és hidegfűtés az emlékezetnek, - a mámor böjtje és bosszúja a remény. Zúzalékok, forgácsok, illó törmelékek: mellőzés ellenanyagai és árulás ostyába rejtett pora és egyéb lesben álló tűz tekintet - egy merő élet fordítva vetíti fekete-fehérjét eszméletedre, hogy egy helyben futásra bírjon és elkeverje sejtjeiddel a rideg bizakodást a bontatlan napokban. Elveszti vegyjelét minden érzés, mire a nagy gázlókhoz érsz: önpusztításod csak a büszkeségnek tápláléka, és már álmaid is bosszút állnak a végső torkolatban. A törzs nem ott hasad, ahova ütsz, s épp ahogy tűnnek, úgy telnek az évek. |