←Vissza

 

Szvetelszky Zsuzsanna

RENTGETEG-ÉLMÉNY

A fáma szerint Dzsingisz kán országgyűlése hozta a történelem első természetvédelmi törvényét. Amilyen kegyetlen volt a nagy kán, olyan kegyetlen volt a törvény is: halállal büntetett mindenkit, aki - a világ első természetvédelmi területének számító - Bogd-hegy környékén megbontotta az erdő egységét: akár favágással, akár vadászattal, akár egy szál virág letépésével. A természet rendjének legcsekélyebb mértékű megbontása is veszélyeztetheti az erdőben vagy az erdőből élő emberek életét, így Dzsingisz kán törvénye. Ha kellett, hullottak a fejek, virág és kidöntött fa ellenében.
      Persze a nomádok is vágtak ki fát: évente meghatározott mennyiségű, elöregedett példány került sorra - azért is, hogy helyet adjanak a fiatal hajtásoknak. De nem azért, hogy megsemmisüljenek a lángokban: tüzelésre a nomádok lehullott gallyakat, apró ágakat használtak, no meg a jak, a teve trágyáját.
      Tavaly karácsony óta egy másik, korántsem pszeudoegzisztens képsor nevelő hatásában bízhatnak az erdőket féltők: a Tolkien-regény filmadaptációjának második részében nyomatékos szerep jut a Fangorn fáinak. A Fangorn erdeje nem bocsátja meg Szarumán varázslónak, hogy társaikat is felhasználta hatalma aládúcolásához: az erdő megindul, valahogy másképp, mint Shakespeare-nél, és ízekre szaggatja a gonosz birodalmát. A film nézettsége reményt keltő: a tudat alá csempészett üzenet évtized múlva talán megfékezi Pistike kezét, mikor bele akarja karcolni a kéregbe: szeretlek Kati. De vajon ha Pistike egy bútorgyár vagy egy műtrágyaüzem teljesítményhez kötött marketingese lesz, akkor is hat majd az üzenet?
      A német kisvárosban, ahol élek, szomszédunk megint panaszolja, hogy kidőlt kertjében egy fa - elképesztő, csóválja a fejét, már a második gyümölcsfájuk, amelyiknek a gyökerei egyszer csak bemondják az unalmast, elengedik magukat, és a törzs a legközelebbi nagyobb viharnál még passzív ellenállást sem tanúsít. A szomszéd kisfia érdeklődve morzsolgatja a gyökerek közé tapadt kisebb-nagyobb göröngyöket, és egyre kérdi, hogy hát ki vágta ki.
      Az erdőt, a fát bántalmazhatják a nehézfémek, a talajba szivárogva jutnak a gyökerekig a különböző kemikáliák, "fentről" viszont a savas eső és a savas köd támad. A gyökerek, állítólag, a mérgező anyagok hatására pusztulnak el, mások szerint a mezőgazdaságban használt növényeknek szánt tápanyagok, műtrágyák károsak: a fák elkényeztetetten gyöngébb gyökeret eresztenek. Így vagy úgy: civilizálódnak, elsatnyulnak, és lassú, kéjesnek mégsem mondható mozdulattal kidőlnek. Még lassabban: inkább kiomlanak, mintegy kulturáltan kilépnek eredeti helyükről. Ha meglazulnak a gyökerek, számolni kell azzal, hogy kicsi megpróbáltatások is megtépázzák. A meggyöngült gyökerű fák nehezebben állják ki az időjárás próbáit, főleg a szélsőségeseket. A gyökérzet elsorvadását hamarosan követő kidőlés leginkább az egyedülálló fákat fenyegeti, hiszen nincs, ami oldalról tartsa őket, ami elfogja előlük, mellőlük, mögülük a vihar erejét.
      Igazi ökopszichológiai metafora.

      Már csak azért is, mert az erdő mint szimbólum könyvtárnyi irodalommal dicsekedhet. Az erdőtudatosság és az erdőszimbolika egyik legalaposabb kutatója Albrecht Lehmann, a hamburgi egyetem néprajzi intézetének igazgatója. Tacitus Germaniájától (mely nemcsak Jacob Grimm, de sok más romantikus szerint is az első német történelemkönyv) napjaink német erdőesztétikájáig hosszú és alapos tanulmányokat szentel az erdőmetaforák történetének. Lehmann írásai tudományos értelemben véve is lenyűgöző alapossággal tárják fel a Waldvolk, a magát erdei népnek tartó német nemzet évezredes kapcsolatát az erdővel. A mindennapokra és az élet legtöbb területére kiterjedő kapcsolat ez, azokból az időkből ered, amikor az erdő még általános tartózkodási hely volt a legtöbb ember számára. A legősibb időkben szakrális hely is (hol másutt lett volna a szentség, amikor szinte egész Németországot erdő borította?): Wilhelm Mannhardt gyűjtötte össze és adta ki a német erdei és mezei kultuszok leírását, közel százharminc éve. Amikor már ugyancsak izmosodni, egyben szofisztikálódni kezdett a német erdőtudat, mondhatjuk bátran: erdőérzés (mondhatnánk, de csak később fogjuk, hogy erdőélmény). Nem sokkal előbb szakad fel Vörösmartyból is: "Zengj velem, erdőség!" A Mannhardt által bemutatott eredetmítoszok identitás-támogató eszközök is. Az erdő identitás-szimbólum mivoltát kulturális mintaként ugyan a romantikus városi entellektüelek verbalizálták, na és? Tudjuk, hogy Adalbert Stifter bécsi festő és író Hochwald-ja csak fantazmagória: Stifter ízig-vérig urbánus művész volt, még ha romantikus is. Ez azonban nem változtat az erdőtudatra gyakorolt hatásán.

      A Detmold város melletti magaslaton látható szobor, Hermann, a germán egyenes analógiája a New York-i szabadságszobornak, azt példázza, hogy az erdők népe legyőzte a római ellenséget. Az erőset, a számosat, az Örök Városból érkező jól felszerelt légiókat. (Lesben állva, a fák takarásából lenyilazták a szurdokban vonuló katonákat.) A stifteri Hochwald még a műélvezet és az "erdőélvezet" élményének romantikus átfedése, egymásra vetítése, Hermann alakjának a Vilmos császár korára jellemző heroikus-gigantikus ábrázolása már a politikai erdőmitológia része, az erdei létélmény kvázi-morális dimenziója. A romantika erdőélményének szerves része az erdei magány: egy, csak az erdőben átélhető sajátos egyedüllét bemutatása. Heinrich von Salisch erdő-esztétikájában ezzel a toposszal is foglalkozik - az erdő mint múzeum vizsgálata mellett. Von Salisch erdő-múzeum koncepciója az erdei hangokat, színeket, formákat szabályos módszertannal vizsgálja és rendszerezi: a Waldvolk közegében van is erre igény. A "rengeteg-esztétika" megjelenését tíz év múlva követi az erdőérzet és erdőtudat tudományos vizsgálata: Levenstein kérdőívek elemzésével tárta fel, hogy a német embernek az erdőhöz fűződő viszonyát nagyban meghatározzák a romantikus irodalmi klisék, például az átláthatatlan és ellenmondásos nagyváros-kapcsolat. (Mint meseolvasó szülő tapasztalom is, hogy E. T. A. Hoffmann Idegen gyermekének erdei jelenetei - amelyek az akadémikus oktatással szemben az erdő tanító közege mellett törnek lándzsát -, vagy Wilhelm Hauff Hideg szíve, ahol a Tannenbühl rengetege nemcsak színhelye, de szervező elve is Munk Péter és Hollandiás Miska harcának, hogy tehát a német meseirodalom következetesen és elszántan használja az erdő-képet. Salten Bambija is, kvázi-morálisan is. Az amerikai Bambi-feldolgozásokból éppen a lényeg marad ki, például a sudár tölgy és a vézna cserje párbeszéde elnyomásról és egymásrautaltságról, melyhez a kettejüket hallgató moha kínál plebejus indulattal nyitó, de az elmúlást buddhista nyugalommal értelmező szintézist. Hoffmann-nál az erdőben bóklászó gyermek az aranykor áldásait naivan élvező emberiséget is megtestesíti: amikor még mindenki együtt volt, mindenki ártatlan volt.)

      Az erdő mint tanítómester és egyben a "természet osztályterme" bevett eszme, máig hat: a Lessons of the Rainforests tizenhárom éve jelent meg. A németeknél Mammen munkásságában domborodik legdidaktikusabban, már 1934-ben. Eszmékkel és hasonlatokkal óvatosan dobálózunk, mégis elmondható, hogy Heinrich Riehl 1894-es, viszonylag szolid politikai erdőideológiájából a harmincas évekre masszív rasszista erdőszimbolika sarjadzik ki. Valamint itt van Herr Heidegger esete is. Kellő kompetencia híján csak utalhatok a Holzwege metaforáinak lassan negyedszázados hatására. Sokan bólintottak rá azóta: igen, a lét valóban titokzatos erdőhöz hasonlít, az erdőt keresztül-kasul szabdaló ösvények pedig a különböző filozófiai iskolák. Az ösvények más-más kezdőpontokról indulnak, és más-más mélységekben vesznek el az erdő legáthatolhatatlanabb belsejében. Valamit megismerhet ugyan az erdőből - az erdő misztériumából - az, aki rálép egy ilyen ösvényre, de az erdő egésze - a lét misztériuma - rejtve marad.
      A fák (a szóban forgók közül sokan egyedülállók), melyek a talajba szivárgó kemikáliák - tápanyag vagy irtószer kérdése itt elválaszthatatlan - hatására gyöngébb gyökérzetet fejlesztenek ki, lassan - sokkal lassabban, mint a fejsze vagy láncfűrész éle alatt dőlő -, de feltartóztathatatlanul kifordulnak a földből, és attól függően, hány társ van a közelben, s milyen erősek a többiek, a földre zuhannak. A helye is barnás-fekete sebhely - mintha vissza lehetne tenni egy pöccintéssel. Nem lehet. Ha fiatalka, és a dőlés irányában mégis áll egy erősebb fa, akár a legközelebbi szélviharig is megtámaszkodhat. Ilyet is látni: mint aki megpihen, vagy rosszul van, vagy kifejezi a másik iránti ragaszkodását.
      Elfogadva az erdőt az együttlét, egyfajta magasabb rendű lét, a csoportorganizmus metaforájaként - Gibran egyik verse magának e metaforának a "magyarázata" -, tovább kell gondolnunk a kép rétegzettségéből adódó lehetőségeket. A humánetológia ismeri az "egytagú csoport" kifejezést: Csányi Vilmos elmélete foglalkozik ezzel a fogalommal. Az egytagú csoport kialakulása az egyén reakciója arra, hogy a modern társadalmak felépülése során radikálisan csökkent a csoportméret, végül egyetlen személyre redukálódott; a csoporthoz való hűség, az önfeláldozás, a morális támogatás és a közös akciók helyett egyetlen indíték marad: az úgynevezett önmegvalósítás. "A modern társadalmak egytagú csoportok szövetségeiből épülnek fel. Elég megnéznünk például azt, hogy mit ajánlunk a fiataloknak az önálló élet kezdésekor. Nem azt, hogy légy hűséges a csoportodhoz, a családodhoz, az életedet is áldozd fel értük, hidd el, amit az idősek mondanak és rendezd életed a csoport érdeke szerint. Inkább valami ilyesfélét: terveid, céljaid vannak, meg akarod valósítani önmagad. Keresd meg ennek a módját, harcolj és köss jó kompromisszumokat. Párod, ha lesz, ő is önmagát akarja majd megvalósítani, egyezz meg vele, ha nem tartja be az egyezséget, menj a magad útján."
      Az erdő jelképe a szerves és természetes csoportnak, az együtt élők egymásrautaltságának, a gyökerek összegabalyodottságának, a testvériség eszméjének, annak, hogy az egész több, mint a részek összessége. A magányosan álló fa az erdő eszméjének ellentmondva és talán még önmagával is meghasonlottan jelképezi az egytagú csoportot - hogy ez elidegenedett, posztindusztriális vagy egydimenziós, ízlés kérdése. Az erdő kisebb-nagyobb, öregebb-fiatalabb fáinak együttélése pedig a többgenerációs nagycsaládok szimbóluma lett a telepített faültetvényekkel szemben, melyek mintegy az egyívású lakosokkal feltöltött lakóparkoknak, lakótelepeknek feleltethetők meg. Hogy a német erdei (erdőtudatos, lélekben erdő-közeli) nép-e, vagy az erdő-szimbolika iránt különösen fogékony-e, nehéz kérdés. Canetti a Tömeg és hatalomban mindenesetre rámutat az erdő-szimbolika iránti érzékenységükre.
      Az biztos, hogy a szomszédunk rendesen kiakadt. Az is biztos azonban, hogy ma, amikor az erdő a szabadidő egyik lehetséges színtere, másképp dolgozik a néplélekben, mint amikor tartózkodási hely és a lét legtöbb színterére kiterjedő nyersanyag-forrás volt. Nem tudtam nem látni a tavalyi foci-világbajnokság brazil-német döntőjét, hiába nem néztem, hiába mentem aznap az erdőbe: jöttek mások is, hoztak magukkal parabolaantennát, és felállították a tisztáson.
      Az erdőt zúgató szélvihar helyett a civilizáció magnódübörgésére panaszkodó írások új metaforát építenek: a Bambitól a Waldschadensbericht-ig (az erdőpusztulásokról, erdőkárosodásokról kiadott éves jelentésekig) egyenes az út. A múlt század nyolcvanas éveinek újságírói szinte elsiratják az erdőt, a városiak gyakrabban és hangosabban, mint a vidékiek - Németországban ma a lakosság nyolcvan százaléka él városban, és mindössze tizenöt százalék falun. Erst stirbt der Baum, dann stirbt der Mensch - hangzott a szlogen, vagyis: először a fák halnak ki, majd az emberek. Közismert metafora szerint az erdő a Föld tüdeje, gondoskodván az oxigén utánpótlásáról, kiszűrve a szennyező anyagokat. Pedig több mint tüdő. Karakter és egyben atmoszféra: ha alkotóelemeire próbáljuk redukálni, legsajátabb jellege vész el. A környezet minden elemére hat. Télen melegebb van, mint "odakint", az erdőn túl, nyáron pedig hűvösebb. Kisebb a dagonya, mint odakint: a lombozat fékezi a csapadékot, a páratartalom viszont egész évben nagyobb - jó ez bizony, mezo- és mikroklímának egyaránt. Ezen felül fékezi az erdő a szelet és a CO2-koncentrációt is. Természetes tápanyagokkal dúsítja a talajt, betakarva azt mindenféle szerves ezzel-azzal, tehát végső soron a humuszképződéssel. Leveszi a nap erejét, köt a gyökerekkel, kiegyenlít a fák vízfelhasználásával. Vagyis: a cseppek - már amelyiket nem tartóztatja fel a levélnedvesítés nemes feladata - gallyon-törzsön szánkázva jutnak a földre, erős korlátozások között. Erdő nélkül viszont zápor, zivatar, vagy a manapság oly divatos felhőszakadás gátlástalan erővel csap le, mert nincs, ami az erejét rendszerbe ágyazva elvezesse. Ettől pedig, a túlságosan sebes vízlefutástól már egyenes az út a vízmosásos erózióig, szárazság idején a deflációig. Erdő nélkül az avartakaró is eltűnik, ezt megint csak a talaj bánja, illetve a talaj ásványianyag-tartalma - illetve a zörgő vagy puhán süppedő avart oly szívesen tapodó, sétáló ember. Lesz viszont szikesedés, főleg ha az erdőtől kopasztott területeken intenzív legeltetéssel próbálja az ember kifacsarni a tájból, amit csak lehet.
      Fák nélkül nem megy: 1995-ben népszerű könyvecske fogy Németországban, Erdőszeretet címmel. Az erdők kihalása világméretű környezeti katasztrófa szimbóluma, mondják azok, akiknek second-hand erdőtudatossága elsősorban a médiából szerzett ismereteken alapszik, legfeljebb négy-öt fafajtát ismernek fel, és két-három madarat. Ezzel mindaddig semmi baj nincs, amíg nem akarnak kérget gyűjtögetni, bogarat szedni a nagyítós fedelű erdődobozba. Jól fejlett Waldkonsum bontakozik ki az ideológiák mentén, melyből a gyártók mellett az úgynevezett Waldprofik is szüretelnek - én, ha bétének lennék, még erdőterápiát is csinálnék, ha nem is ezoterikusat, de megvilágosodóst vagy megtapasztalóst, vinnék zenét is, Philip Glass volna talán.
      Tagadhatatlan, hogy az erdőtudatosság is európaizálódik. Reinhard Johler folklórkutató viszonylag új állítása (2000), hogy a veretes, de puritán német erdőtudat lassan gyökeret ver az olaszoknál is, leváltva az eddig uralkodó latin-mediterrán hedonizmust. A folyamatot olasz és francia kultúrantropológusok is észlelik: ők egyfajta logica germanica-ról, ember és természet viszonyának "protestánsulásáról" beszélnek. Mindenesetre Európa fa-szimbóluma a tiszafa. Lassan növekszik, sokáig szinte láthatatlanul, de ha egyszer megerősödött, olyan ellenálló, mint kevés másik fajta - a hennersdorfi tiszafa korát ezernégyszáz évre becsülték. 1945-ig ő volt a legöregebb német.