←Vissza

 

VIDOR MIKLÓS

(1923-2003)

Nem ismertem embert, akire jobban talált volna Wordsworth bölcsessége, miszerint a gyermek a felnőtt apja. Érettségiző koromban barátkoztunk össze; ő csak egy évvel volt idősebb, de azt tapasztaltam, hogy otthon olyan féltő, aggályos gonddal veszik körül, mint ami egy cseperedő gyereknek kijár. Ez a tapasztalás legtöbbször jó hatásként befolyásolta személyiségét. Várt és hálásan fogadott minden baráti vagy csak jóakaratú gesztust, hiányukat viszont személyes fájdalomként vette tudomásul.
      Még a háború esztendeiben alakult ki hármas barátságunk Mándy Ivánnal. Hetente egyszer a Ferenciek teréről indulva bebarangoltuk Buda zöldövezeti utcáit. Közben beszélgettünk irodalomról, filmről, labdarúgásról, persze a szebbik nemről is, és sétánk végén valamelyik kisvendéglőben egy pohár borral koccintottunk. Öreg fejjel is mindhárman a honvágy érzésével gondoltunk vissza ezekre a peripatetikus élményekre, Miklós éppenséggel az ifjúság elvesztett édenének tekintette.
      A háború után mint a Művészeti Tanács titkára és irodalmi előadója sokszor és jelentősen járult hozzá, az idős mestereket jóindulatra hangolva, nemzedéktársai publikációjának támogatásához. Amikor állása megszűnt, két-három évre egzisztenciális csődbe került. Bár a Magyar Csillagban, Ezüstkorban, Kassák lapjaiban verseket közölt, ekkor a próza felé fordult. Innen kezdve írásainak is rugója a gyermek- és ifjúkor olykor kápráztató, másszor tragikus pátoszú megélése. Tanulmányozta a kallódó, a szeretetlenül kínlódó gyerekek sorsát, és ebből a témából írta meg a Szökőár című regényét. Kritika és közönség egyaránt kedvező visszhangot adott. Emlékszem a mű ankétjára: a bölcsészkar tanácstermét megtöltő közönség azzal a szellemi kiéhezettséggel fogadta, amelyet a szólamok és termelési témák epikájának időszakában egy főként drámaian emberi, noha élő társadalmi problematikájú regény méltán kiválthatott. Nemzedékünkből elsőként meg is kapta érte a József Attila-díjat.
      Latinos világosságú, változatosan kifejező erejű líráját is a világban hányt-vetett költői én viszontagságai éltették. Költészetének magaslataira ért, amikor a fiúi sorsot, a lángelme árnyékában tengődőt, Goethe gyermekét idézte meg: ki számot magának sem adhatott / hisz arca sincs / neve sem őt jelenti (Sírdomb Rómában), vagy ahogy alapvető emberi-művészi gondját Barcsay Mester egyik alkotásának indíttatására megfogalmazza: Hogy mélyül fut a testvér vonalak / végtelenben találkozó / párhuzamosai alatt / a ki nem mondható / egy ember... (Egy Barcsay-képre). Kitünően ismerte a nyelvet, és alkotó módon, élvezettel használta.
      Szemléltethetném a gyermekkor és ifjúság meghatározó ihletét regények és novellák sorával, lírájában a reprezentatív Szigetvilág kötetig. De a búcsú perceiben egy személyes emlék elevenedik föl és kér szót mind hevesebben. Valamikor életünk delén kávéztunk az akkori Royal cukrászda teraszán, amikor két cigány kisfiú beóvakodott, hogy pár fillért kéregessen. A pincér már kikergette volna őket, de Miklós egy-egy csokoládétortát rendelve nekik, asztalhoz is jogos vendégekké avatta őket. Ha visszaidézem alakját, először ez a filmkocka vetül elém, példázva, hogyan válthatja át egy érzékeny intellektus a maga lelki képletét humanitárius gesztussá.
Rába György