←Vissza

Péter Ágnes A KÖLTŐ ÉS A SZAVAK Az írás mint önpusztító jelentésadás Shelley költészetében (részlet) A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogy ha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.1 Egyetlen angol romantikus költő életművének megítélésében sem zajlott le olyan radikális fordulat az angol-amerikai kritika és egyetemi oktatás kánonteremtő gesztusainak jóvoltából, mint Percy Bysshe Shelley-ében. Az angol romantika elméleti és költői hagyatékának tárgyalásában tapasztalható hangsúlyeltolódásokat jelzi az egyszerű tény is, hogy nevét immáron keresztnevei feltüntetése nélkül nem szokás leírni, nehogy összetéveszthesse az olvasó a modern civilizáció egyik legnagyobb mítoszának, Frankenstein történetének szerzőjével, Mary Shelley-ével.       A hagyományos Shelley-értelmezés két vonulatot különböztet meg az életműben, s e két vonulat Angliában, majd Amerikában is kijátszhatónak bizonyult egymással szemben, Magyarországon viszont a mai napig éppen hogy segíti Shelley egyöntetűen pozitív megítélését. Shelley egyrészt radikális politikai nézeteivel a közösség szolgálatának elkötelezett költő, másrészt ettől szinte teljesen függetlenül, magányos, befelé forduló lírikus. Ahogy legfontosabb elméleti művében, A költészet védelmében című vitairatában írja, a "költők a világ el nem ismert törvényalkotói," ugyanakkor a költő "csalogány, aki a sötétben ül és dalol, hogy édes hangokkal vidítsa fel saját magányát."2 Radikális politikai elkötelezettsége, a költészet történelemformáló hatásába vetett hite a hagyományos magyarországi elvárásoknak mindig is megfelelt, s neve szinte kivétel nélkül felmerült Petőfi tárgyalásakor. "Az irodalom nemzetszolgáló hivatásának többnyire közmegegyezésként elfogadott gondolata", ahogy Dávidházi Péter határozta meg ezeket az elvárásokat a költészettel kapcsolatban,3 minden korszakban kitüntetett helyet biztosított Petőfinek a magyarországi kánonban, s európai referenciapontként leggyakrabban Shelley merült fel, aki "a legcsekélyebb elnyomás iránti kényes idegszálnak" nevezi önmaga tükörképét, az őrültet Julián és Maddalo című önéletrajzi elbeszélésében. A költészet védelmében írott pamfletjében azt a meggyőződését hangoztatja, hogy a költő képes felismerni és megmutatni a világ rejtett szépségét, vagyis költészete által tökéletesíteni tudja az ember morális természetét. A platonikus-mitikus szóhasználatból kihántva a gondolatot, könnyű belátni, hogy ez pontosan azt jelenti, amit az apostoli szerepet vállaló Petőfiről lehet mondani: "A költő mint apostol, mint próféta Istennel áll folyamatos kommunikációs kapcsolatban."4       Magyarországi recepciója költészetének másik vonását is mindig kitüntetett érdeklődéssel tartotta számon. Shelley magyarra fordításának történetében az első jelentős korszak olyan kritikai környezetben játszódott le, melyet mélyen átjárt az angol századvég esztétizmusának Shelley-értelmezése, a salaktalan és gazdagon áradó képanyag és a szárnyaló zeneiség rajongó tisztelete. Innen fakadhat Babits Shelley-potréjában a tiszta, "szárnyaló, zenélő és remegő modern lírára" helyezett hangsúly, "a magasság költője" kitétel, az anyaggal és a világgal nem törődő arkangyal megjelölés, Shelley vágyának emlegetése, hogy átszellemítse magán a világot, a melodikus komplikáltság motívuma stb.5 Szerb Antal "gazdag szín- és rímpompáját" dicséri, ő is angyali természetnek nevezi, aki nem is tudott az emberi dolgokról, aki "hitt abban, hogy az ember végtelenül tökéletesíthető, de fogalma sem volt az ember tökéletlenségéről."6 Groteszk tény, hogy amikor Babits és Szerb Antal nyilatkozik Shelley-ről, Angliában már megjelent T. S. Eliot (1933) egyértelműen idegenkedő kijelentése és F. R. Leavis (1936) erős fenntartásokat közlő tanulmánya, melyeknek szempontjai és hangneme jó néhány évtizedre meghatározta Shelley megítélését az angolszász kritikában. A forradalmár Shelley kultusza nálunk viszont tovább élt, ösztönzést kapott a marxista esztétikai ideológiától, melyben a bonyolult Shelley-jelenség egyneműsítése révén költészetében a (valóban meglévő) forradalmi lendület és pátosz, az antiklerikális és zsarnokságellenes indulatok kerültek előtérbe: az utolsó, 1957-ben megjelent magyar nyelvű angol irodalomtörténet besorolása szerint Shelley a "forradalmi romantika" képviselője. Talán ennek az értékítéletnek tulajdonítható a tény, hogy nálunk csak a "forradalmi" romantika képviselőinek, Shelley-nek és Byronnak jelent meg gazdagon reprezentatív válogatott kötete 1963-ban, illetve 1975-ben; a Lyra Mundi sorozatban közzétett Keats-válogatás viszonylag bőséges anyagot tartalmaz, de önálló Keats-kötetünk nincs, s Wordsworth és Coleridge még a Lyra Mundiban is csak együtt szerepel, egy vékonyka kötetbe zárva. A magyar Blake-kötet megjelenését 1959-ben feltehetően egy hirtelen kialakult kedvező politikai szituáció tette lehetővé, s Blake akkori periodizációs besorolásában, amely szerint munkássága még csak a preromantikát képviselte, a politikai szempontok nem kaptak akkora szerepet.       T. S. Eliot, F. R. Leavis és az "új kritika" Shelley költészetével kapcsolatos erős fenntartásai jól ismertek: politikai ideológiája naiv vagy gyermeteg, versét fegyelmezetlen képi és zenei hatások túlságig kifinomított zuhataga jellemzi, hiányzik belőle az intellektuális mélység. A huszadik század végére azonban, elsősorban a dekonstrukció yale-i iskolája és az új historizmus jóvoltából úgy tűnik, Shelley ismét kitüntetett helyet foglal el az angol romantikus kánonban.7 A legújabb értelmezések végre lehetőséget adnak arra is, hogy megtaláljuk a szükségszerű kapcsolatot a forradalmár Shelley és az önelemzésbe felejtkező Shelley között, hogy összeegyeztessük jól ismert narcisztikus érdeklődését rendíthetetlen forradalmas hitéből eredő pátoszával, feloldjuk a látszólagos paradoxont, mely az introspektív hajlam - a tiszta, anyagtalan, ideális világba vágyó, de újra és újra "tövisekre bukó" megsebzett költő - és a radikális politikai elkötelezettség szükségszerű önfeladó gesztusa között látszik feszülni. A kiábrándító valóságtól menekvés ösztöne és az erkölcsi parancs, mely arra késztette, hogy a történelmi események befolyásolásának szentelje költészetét, megkülönböztető jegye Shelley költészetének, s az övéhez hasonló paradox lelkialkat környezetében nemigen lelhető fel, talán Hölderlinben találta volna meg lelki rokonát.