←Vissza

Nagy András KIS ANGYALTAN - 4. RÉSZ (részlet) (idő) Ennek az összhangnak, ahogy a megrendülésének is, egyik legfőbb és legparadoxabb összetevője az idő, amely a zsidó-keresztény tradíció archaikus forrásai szerint ugyancsak angyali "hitbizomány". Nemcsak azért, mert az égbolt "órájának" - sőt: naptárának -, a csillagoknak a szerkezete között ők a legotthonosabbak, ha nem éppen ők maguk a naptár és az óra, de ennek eredeteként itt ismét olyan mértékről van szó, amelyet halandók számára alkalmaznak a halhatatlanok - monoteizmusban a Mindenható -, s amely legfőbb záloga a kétféle világ: transzcendencia és immanencia eredendő különneműségének.       Mégis: az angyalok számára feltehetően "nincs idő", ahogy a Végítélet nyomán "idő többé nem lészen" - ígérik az apokalipszisek. Ugyanakkor a teremtmények számára idő van, nagyon is van, e világi létezésünk tagolását és határait mindennél inkább ez szabja meg. Ennek a teremtményi mértéknek az őreivé lesznek a kései ókortól az angyalok, akik ugyanakkor helyzetükből adódóan szinte mennyei közönnyel figyelhetik a véges lények e világi nyüzsgését, a számukra ismeretlen "kronologikus térben". Hatalma nincs rajtuk az időnek - ezért érvényesíthetik ők hatalmukat - mint a chartres-i katedrális sarokkövéből kifaragott angyal sugallja, fél-mosollyal tartva a napórát, megragadva, amint a teremtmények számára fény, idő és isteni architektonika összefüggései az angyali ölben összefutnak, majd visszautalnak a magasságra a felmeredő napóra mutatójában.       Az első századok zsidó-keresztény hagyományától már az angyalok úgy jelennek meg, mint az idő őrei66, a korabeli apokrifekben ott szerepelt annak a 365 angyalnak a neve, akik az emberi életet - nyilván: napról napra - alakítják67. Más források, például a Tizenkét Pátriárka Testamentuma, melyet újabb kutatások szerint főként Hermász Pásztora ihletett68, hat angyalról tud, akik a hat nap szellemei, a hetedik nem lehet más, mint Isten fia - ezért van ezen a napon áldás, s az ő neve ezért volna Sabaoth. Ez a szombati lény később apokaliptikus angyalként is feltűnik, a gnoszticizmusban a végítélet küldötteként érkezik, míg a zsidó apokaliptikus hagyomány szerint Sabaoth a hét arkangyal vezérének: Jaldabaoth-nak a fia69, így kapcsolva össze megáldott időt, túlvilági hierarchiát, és végül az Ítélettel megszakadó e világi kronológiát.       Az angyalok azonban megbízatásuknál fogva nyíltan, tömegesen és tevékenyen a keresztény hagyományon belül nem az időben tűnnek fel, hanem az idő végén - voltaképpen az ő híradásukkal és közreműködésükkel telik be az e világi létezés "tere", mely színük előtt amúgy is csak epizód volt. Amikor Swedenborg úgy fogalmaz, hogy az angyaloknak térről és időről nincs fogalmuk70, talán csak végső konzekvenciájáig viszi ezt az angyali vonást, s a késő-középkor homokórás angyal-ábrázolásait árnyalja tovább a felismerés, amely a teremtmények számára véges és feltétlen mértéket mutatja fel az ő meghitt végtelenségük ellenpontjaként.       Az ontológiai helyzet, s az ebből következő sajátos égi indifferencia indokolhatta bizonnyal, hogy az e világi idő tagolásában és jelölésében a középkortól nem az angyalok jutottak meghatározó szerephez, hanem a velük sajátos módon "rivalizáló", majd itt rész-győzelmet arató szentek. Amikor a naptár készítése során nem a háromszázhatvanöt angyali szféra, sem az apokrifokban megnevezett angyalok "definiálják" a napokat71, akkor talán ezt a sajátos és e világi sorsközösséget szentelik meg az egyházatyák, halandókat fűzve össze, kanonizált hőseikkel jelölve a napokat - nem pedig halhatatlanokkal, akik bár őrködjenek az időn és irányítsák annak kerekeit, számoljanak vissza beteltétől, és jöjjenek el végül, még sincs valóságos fogalmuk ennek különös folyamáról és súlyos hatalmáról. (zene) Az idő azonban olykor halandók számára is áthasadhat úgy, hogy megmutatkozzék benne az égi örökkévalóság, az áldott összhang és univerzális konszonancia, s ennek legfőbb eszköze, alkalma és kifejezésformája: a zene. Eredetében és jellegében ez eminensen angyali "felségterület", mégpedig archaikus hatalmánál fogva, amit sem az ornamentikus kellemesség kultuszává, sem az időmulató szórakoztatás eszközévé züllesztett zene nem homályosíthat el.       Az angyalok énekéről beszélni nem is a zenész dolga - írja a középkori esztéta, Johannes de Grocheo -, "hacsak nem teológus vagy próféta"72. Hiszen mindaz, amit a zene eredendően megformál és jelent, messze túlmutat ennek puszta előidézésén vagy értésén. A tudományok középkori felosztása során a szabad művészetek második ciklusa foglalta magába az aritmetikát, a geometriát és asztronómiát - mint a zene "szolgálóit,"73 hiszen a világmindenség rejtett rendje tárul fel az összhangzatokban, s azt csak megközelíthetik, parafrazálhatják, nyersen rögzíthetik a tudomány diszciplínái. A középkor jelentős gondolkodóiban szent bizonyossággá szilárdul, hogy "a zene tudománya" határozza meg mindazt, ami az égben és a földön történik, ez az egyetlen szubsztancia, amely e világon és túlvilágon is azonos, s amit ritka kegyelemként e világi fülünkkel is hallanunk lehet. "Püthagorasz is tanúbizonyságot tesz emellett - folytatja gondolatmenetét Cassiodorus -, hogy világunk a zene révén alakult ki és csak a zene révén kormányozható"74. Vagyis a genezis ugyanebbe az összhangzatba nyúlik, ahogy a létezés rendje is elsősorban muzikális.       Ez a zene persze éppolyan messze van mindattól, amit mai füllel zenének hallunk, mint az angyalok lényege attól, amit ma nevezünk angyalnak - és bizonnyal összefüggés van a jelentés egyirányú változása és mai világunk elvont, elszegényedett "muzikalitása" között. Hiszen a zene valamikor "teológusok vagy próféták" számára az angyalok nyelve lehetett, vagyis a világmindenség rendjének megnyilatkozása, ekként pedig a harmónia hangja és fennmaradásának záloga. Amikor az épülő katedrális centrumában Cluny Hugo a zene hangjainak ábrázolását faragtatta kőbe75, azért tette, hogy így idézze meg az összefüggést a hangsor hét hangja és a hét bolygó között, hogy ekként örökítse meg az univerzum modelljében - a katedrálisban - annak működési elvét: az örök harmóniát.       A megfeleltetések tovább szaporíthatók a zene és matematika, az asztrológia vagy az építészet végső soron "külső" bizonyítékain túl a "belsőkkel" is: vagyis a zene létrehozásának egyéni vagy kollektív élményével. Hiszen a szerzetesi közösségek éneklése, a kórusban együttesen megemelkedő lélek empirikus tapasztalattá változtathatta az élményt, amelyben nem válik el egymástól fohász, szépség és öröm, hogy "a zsoltárt énekelve az istenség és az ő angyalai előtt állunk"76, mint ezt Szent Benedek rögzítette, a szerzetesek éneklő közösségének áldott pillanatában meglátva az angyali kórust. Az imádság szavai és - ekkor még - gregorián dallama így veheti át a "kozmosz ritmusát", ami ilyenkor belülről: az éneklő lényekből árad, és amely csodálatosan - és a csoda itt nem metafora - megfeleltethető az univerzum működésének. Mert itt már feloldódik a mindig korlátozott individualitás, itt már bódító élménnyé válik az áldott közösség, és - a lélektan által leírt mechanizmusok révén - szinte szó szerint emelkedik magasba a lélek. Legmagasztosabb és legkiszolgáltatottabb részünk vágyódik távoli hazájába, s a dallammal átélheti visszatérésének csodás, bár rövidke illúzióját, e világon is.       Ez az angyali hangzás a korai középkorban érhette el legmagasabb szintjét, és válhatott feltétlen, kollektív és egyetemes élménnyé. A kései antikvitástól teoretikus felismeréssé vált, hogy az univerzum alkotóelemeinek harmonikus korrespondenciája lényegének zeneiségére utal. Püthagorasztól kezdődően arab és zsidó matematikuson és asztrológusokon át teológusokig szinte megoldandó - és megoldható - feladattá vált, hogy lekottázzák a világ zenéjét. Hiszen így juthatnak túl az emberi érzékelésen: ha egyszer az égitestek mozgása is hangot ad - mégpedig zenei hangot - akkor ezt kell rögzíteni mint "a világ zenéjét", vagyis "az égitestek mozgása által keltett harmóniát"77.       "Neki csak a szépség tetszik - írja Szent Ágoston az isteni szemléletre törekvő értelemről -, a szépségben az alakok, az alakokban a mérték, a mértékben a számok"78. Ennek érvényesülése e világon gyakorta az érzékek akadályába és a megismerés lehetőségeinek korlátaiba ütközik, az angyali összhangzatban azonban nincsenek efféle gátak, és ezért lehet a teremtés minden mozzanatában meghallani ezt a muzikális harmóniát. Kint és bent. Makrokozmoszban és mikrokozmoszban. Szívdobogásban, hullámverésben, holdtöltében.       A teremtés tökéletességét így fejezheti ki az "angyalok karának" ma már nemigen elgondolható kórusa, mindent betöltő harmóniájával. Amikor pedig a Kabbala úgy fogalmaz, hogy "az egész teremtés himnuszokat énekel"79, bizonnyal nem megkomponált, szöveges-dallamos műformára utal, hanem a teremtés működésére mint folyamatos és méltóságteli megnyilatkozásra: érzékelhető és totális, himnikus harmóniára.       Ez a konszonancia némult el azután, és feltehetően nem a világ, hanem a rá irányuló pillantás változása miatt: a harmóniát kikezdő empirikus tapasztalatszerzés uralmával, az ezt kiteljesítő tudományos felfedezésekkel, racionalizmussal, a zabolázhatatlan történelmi krízisekkel, és persze a teremtés tökéletességébe vetett hit végső megingásával. És a zenében pontosan követhető ez a folyamat: előbb a polifónia megjelenésével, a kórusból kiváló, majd önállóságra jutó individuális szólamokkal, a kollektív élmény elhomályosulásával, majd érvényvesztésével, illetve csak villanásnyi visszaszerzésének lehetőségével, később a befogadói passzivitással, majd a harmónia lassú kivonulásával a hangzatokból - amit pontosan követett a zene értelmének megrendülése, alkalmazásának igénye, végül kellemességgé válása, hosszú elzüllése a háttérmuzsikálástól a zajszennyezésig, és tovább. A hanyatlás kezdőpontját talán az jelentette, amikor a középkori keresztény angyal-ábrázolásokon legelőször feltűntek a hangszerek, mintha tárgyaknak közük lehetne a zenéhez, ahhoz, ami mindaddig eredendően belülről fakadt: a lényből, nem a dologból. A mindenségre vetett pillantásból, a konszonancia feltétlen hitéből.       A szegény Swedeborg még nagy ívű kísérletet tett arra, hogy a muzikalitásról gondolkodva értelmezhessen valami számára végképp értelmezhetetlent, ám mindössze arra jutott, hogy az angyalok beszédében nincsenek sem kemény mássalhangzók, sem hangtorlódás, s ezért volna hangjuk tisztán zenei80. Mások kísérletet sem tettek erre: elfogadták, hogy a teremtésben végképp elnémult az összhang, s akkor a zene sem tehet mást: fejezze ki a disszonanciát. És ha fel-felvillan valami mégis az egykori totális konszonanciából, ami valaha a világ működésének adott hangot, ahogy Bach-nál, Bergnél, Messiaennél még bizonnyal, az már visszaszorult a bensőségességbe, a még fel-feltámadó archaikus vágyba, ám többé nem erősíthette "kívülről" a hitet, hogy itt a kozmosz szól, és totális konszonanciájának nem tárgy a "hangszere", hanem a lélek: a komponista, az előadó és a hallgató - együtt a világban.