←Vissza

Szvetleszky Zsuzsanna KI MERRE LÁT (részlet) Bölcs Salamont, Goethét, La Rochefoucauld-t és Egon Friedellt idézi egyik írásában Sebők Zoltán (Művilág). Mindahányan azt állítják, szinte szóról szóra ugyanúgy, hogy az élet vándorlás.       Hogy önkéntes, vagy kényszer által hajtott (ha kényszer is, miféle: külső vagy belső), az ma már ökológiai, biológiai, filozófiai kérdésegyüttes. A "határtalan világ" (borderless world) költőinek tűnő kifejezése nem azt jelenti, hogy nem érzékelünk határokat, melyek világunkat körülkerítenék, hanem hogy kicsiny és törékeny világunkat magát - konkrétan: bolygónk felszínét - sem tagolják már az ember számára áthághatatlan határok, melyek egyébként részekre bontva áttekinthetőbbé és kiegyensúlyozottabbá is tennék az egészet.       Játék határok nélkül - bizonyára így gondolják sokan, amikor bőröndjük vagy hátizsákjuk mélyén különböző "csodabogarakat", ritkaságszámba menő hüllőket, kétéltűeket, palántákat csempésznek európai otthonukba a pampákról vagy a szavannákról. Aztán elvesztik, elengedik, elcserélik az élő mütymütyöket. Közülük kevesen gondolnak bele, mi történik, ha azok a természetes határok, amelyek az egyes fajokat évmilliókon keresztül elzárták egymástól, most egy evolúciós szempillantás alatt eltűnnek.       Egyre több biológus véli, hogy a bioinvázió, vagyis az egzotikus élőlények (persze mindig csak a "fogadó élőhely" körülményeihez képest egzotikusak) mesterséges, általában emberi eszközökkel - tömeges személy- és áruforgalommal - történő megvándoroltatása, áttelepítése komolyan fenyegeti a biodiverzitást. Dr. Barcsay László szerint "...a biológiai invázió az élőlények migrációjának egyik, többnyire tömeges helyváltoztatással járó változata. Hogy a saját lábán jön-e, vagy a szél hozza, vagy megszállott kertészek, gazdászok útján kerül ide vagy oda a jövevény, tulajdonképpen mindegy. Hogy marad-e és meddig, hogy mit kínál cserébe az új hazájáért, ez már érdekes lehet. Ellenséges formájában a pusztító járványoktól a súlyos gazdasági helyzet kialakulásán túl, genetikai változások létrehozásáig mindenre képes mechanizmus ez."       Chris Bright, a washingtoni Worldwatch Institute kutatója írta az első, széles körű ismeretterjesztésre szánt művet a bioinvázióról. Könyve Leif Joslyn szerint az alig észrevehetően és minden védő vagy korlátozó szabályzat nélkül zajló bioinvázió legjobb modern, mindamellett olvasmányos szintézise. Bright biológiai szennyezésről beszél, és mesterséges Pangeáról: ez utóbbi kialakulásának legfontosabb okait a globális gazdaságban, a migrációban és a turizmusban látja (a bioinvázió kultúrája kapcsán részletesen ír a szándékos és a véletlen beavatkozásokról, a gyarmatosításokról, a háborúkról, balesetekről és híres egyedi esetekről is). E három tényező nagyban hozzájárul, hogy a helyi - az efféle emberi beavatkozásra bizony felkészületlen - ökoszisztémákat elárasztja, legalábbis érzékelhetően megterheli a "viszonylag egzotikus". Bright a bioinvázió által mindenekelőtt sújtott mezők, erdők, szigetek stb. kérdésének külön földrajzi fejezetet szentel, noha nemcsak a földrajzi teret változtatja meg a vándor, ő maga is átalakul az új helyen. A Földközi-tenger mellékén élő argentin hangyák eddig csak az Antarktiszra nem tették be a lábukat - odahaza már pár méter közelségben is harcolnak egymással, de idegenben (Dél-Franciaország, Dél-Spanyolország, Olaszország északnyugati részén) jól megvannak, egy hozzávetőlegesen hatezer kilométeres kiterjedésű kolónia részeseiként.       Senki nem tudja kiszámítani, mennyiben befolyásolhatjuk a biológiai sokféleség csökkenését és a globális homogenizációt a kényszervándoroltatással, s az is alig megbecsülhető, hogy ha nagyon, sőt káros mértékben beavatkozunk (vagy már be is avatkoztunk), akkor mit lehet tenni, hogy ne folytatódjék a biológiai szennyezés? Valószínűleg rövidesen a közgazdászok is felfigyelnek a veszélyre, hiszen várhatóan kárösszegben és egyéb, közérthető és használható kifejezésben számszerűsödik a hatás. Bright részletesen elemzi a bioinvázió gazdasági, társadalmi következményeit, és nemcsak a helyi ökoszisztémákat látja fenyegetve, de a hagyományos erdei és halásznépek kultúráját is, valamint az egészségügy egyes szegmenseit. Pesszimista zárás helyett, igazi szakemberhez méltóan, felsorakoztatja a bioinvázió problémájának megoldásához kapcsolható ökológiai, politikai, jogi és személyes lehetőségeket. Mindezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a parttalan bioözön ma még megállítható volna, mindenekelőtt a nemzeti és nemzetközi szervezeti szintek összehangolásával.       Bioinváziók persze mindig voltak és lesznek is. Több mint hatszáz éve, hajóval érkeztek az Adrián a krími patkányok, a patkánybolha "szállító barmai". A patkánybolha pedig nagytekintélyű immigránst hozott magával: magát a Pasteurella pestis nevű baktériumot. Hazánkba a tizennegyedik század közepére érkezett meg. Hajón utazott hozzánk, de később és messzebbről a filoxéra: Amerikából jött (akárcsak másfél évtized múlva a peronoszpóra), mestersége címere a szőlőpusztítás. A himlőt és a kanyarót viszont Cortez és Pizarro vitte el az Újvilágba.       A muflon igazi bioinváziós paradoxon: őshazájában - Szardínia, Korzika, Ciprus hegységeiben - egyes helyeken már a kihalás fenyegeti a vadjuhok egyetlen ma élő faját: ott védik is. Ez való neki egyébként: az elszórtan benőtt hegyek, ahol növő patái kedvükre kophatnak. A vadászok hozták be, az erdészek és a természetvédők viszont a hátuk közepére kívánják. Az európai erdei talaj nem neki való, sem a téli hótakaró, ami hashártyagyulladással fenyegeti. A muflon ennek ellenére igen alkalmazkodóképes, és igencsak szaporodik. Hozzánk úgy százötven éve érkeztek az első példányok. Először tiltották a vadászatát, majd úgy ítélték meg, hogy az általa okozott kár sokkal nagyobb, mint a vadászati értéke, tehát nagyobb mértékben lesz vadászható.       Viszont bioinvázió nélkül nem ismernénk se az Amerikából özönlő akácot, se a Japánból érkező szomorúfüzet - vagy a burgonyát, ami a tizennyolcadik század vége előtt még ritkaságszámba ment Magyarországon, ma viszont az ország területének közel három százaléka krumpliföld. Nem evett volna a magyar ember annyi dödöllét és puliszkát se, ha a mexikói eredetű kukorica Kolumbusz áldásos tevékenységének köszönhetően Portugálián keresztül (annak jókora területét igencsak átformálva) nem ér el hozzánk: alig nyolcvan éve még egymillió hektáron termeltük.       Barcsay idézi Németh Ferenc botanikust, aki szerint "az ártéri vegetációban az észak-amerikai, kelet-ázsiai gyomfajok tömegaránya ma már 10-30%-ra tehető, de a gyepszintben sok helyütt még magasabb... A hatalmas gyommag produkció az érintkező és távolabbi lápmedencéket is fertőzi, és az őshonos fajok kiszorításával élővilágukat elszegényíti. Így lepte el a Nyugat-Dunántúl vízmelléki területeit a kúpvirág, a bíbor nenyúljhozzám, a Tiszántúlt a keserű édesgyökér, a gyalogakác, az egész országot a kanadai aranyvessző, a süntök, a japánkeserűfű".