←Vissza
 

"A vízből kiindulva"
BESZÉLGETÉS SZESZTAY KÁROLLYAL
(részlet)

- Miért választotta a vízépítés szakot?
- Az egyik előadó, Lászlóffy Woldemár óráinak hatására döntöttem így. Később tanársegéd lettem, amit főként orosz nyelvtudásomnak köszönhettem. Akkoriban kevesen beszélték, de nagy szükség volt olyan emberekre, akik fordításokat, ismertetéseket készítenek. Tulajdonképpen már akkor eldőlt, hogy inkább kutatással, elméleti munkával foglalkozom, nem gyakorlati építéssel. 54-ben kaptam meg a hidrológus kandidátusi címet, és kutatómérnökként elhelyezkedtem a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézetnél (VITUKI). Magyarországon akkoriban vált a hidrológia komoly hivatássá.
      - Korábban kik foglalkoztak hidrológiával?
       - Mérnökök, de nem volt komoly szakirányú képzés. A magyar állami Vízügyi Szolgálat nagyon korán, 1886-ban indult meg, a franciák után másodikként, és az általános mérnökök munka közben vagy külföldön sajátíthatták el a kellő ismereteket.
      - Miért volt olyan nagy szükség hidrológus szakemberekre?
      - A Kárpát-medencében elfoglalt helyezetünk miatt. A Tisza árvízi problémai már a tizenhetedik-tizennyolcadik században jelentkeztek, emellett a hajózás, majd később a belvíz és az öntözés kérdései is előtérbe kerültek. A háború után a tervgazdálkodás és a meghirdetett műszaki fejlődés érdekében évente huszonöt-harminc fő végzett ezen a szakirányon. A vízügyi társulatokat államosították 48-49-ben, és feladataikat állami igazgatóságok vették át.
      - Minden vízzel kapcsolatos kérdés hozzájuk tartozik?
       - Az ivóvizet és a csatornázást kivéve, igen, de az sem teljesen független tőlük.
      - A VITUKI-nál mi volt a feladata?
       - Éppen 54-ben, amikor odakerültem, nagy árvíz volt a Dunán. A kandidátusi értekezésem az árvízi előrejelzésekről szólt. A hadifogság alatt megtanultam angolul is, így az intézetben a keleti és nyugati tapasztalatokat egyaránt hasznosítottam. A Duna, a Tisza, és a Körösök áradásával kapcsolatos számítási eljárásokat, adatfeldolgozási módszereket és segédleteket készítettünk. Lászlóffy Woldemárnak, a hidrológiai osztály vezetőjének köszönhetően az intézet nemzetközi kapcsolatokat épített ki, és a nyelvtudásom miatt én is rendszeresen részt vehettem a különféle találkozókon. A Nemzetközi Hidrológiai Szövetség 60-ban rendezett egy konferenciát Helsinkiben, amire harmadmagammal kiutazhattam. Két hét alatt valóságos sztár lett belőlem, mert az angol, amerikai és az orosz kollégák hiába hoztak magukkal kiváló tolmácsokat, azok nem értették, miről van szó, így amikor véletlenül kiderült, hogy én mindkét féllel kommunikálni tudok, jó hasznomat vették. A szövetség 67-ben Svájcban rendezte közgyűlését, ahol elnökké választottak, és magyarként valamiféle híd szerepét töltöttem be kelet és nyugat között. Tisztségem miatt gyakran jártam a vízüggyel kapcsolatos nemzetközi konferenciákra. 69-ben Tbilisziben egy árvízkonferencián hívtak meg, hogy dolgozzam az ENSZ-nek. 70-ben az ENSZ osztályvezetője személyesen utazott Magyarországra, hogy elősegítse az ügyintézést.
      - Nehéz volt elintézni, hogy az ENSZ-nél dolgozhasson?
       - Nagy szerencsém volt. Már korábban is többször kaptam felkérést, hogy szakértőként külföldön dolgozzam, de a Belügyön keresztül kellett volna a személyzeti jóváhagyást megszerezni, ott pedig nyíltan megmondták: volt katonatisztként ne is reménykedjek, hogy kiengednek. Dégen Imrének, a Vízügyi Szolgálat elnökének azonban, aki minisztertanácsi tag volt, sikerült elérnie, hogy megkapjam az engedélyt. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországnak a Kárpát-medencében elfoglalt helye miatt részt kell vennie a nemzetközi együttműködésben, és előnyösnek tűnt, ha egy magyar is bekapcsolódik az ENSZ-központ munkájába.
      - Az ENSZ-nél milyen munkát végzett?
       - Nagyon általános és átfogó vízügyi kérdésekkel foglalkoztunk, így olyan új dimenziókkal ismerkedhettem meg, mint a vízjog vagy az intézményfejlesztés. A fejlődő országokban többnyire az intézményi alapokkal kellett kezdeni a vízügyi szolgálatok működését, szakértőket küldtünk Dél-Amerikába, Ázsiába, Afrikába, képzéseket, tanfolyamokat indítottunk, konferenciákat szerveztünk. Összesen hat éven át dolgoztam az ENSZ-nek. A magyar hatóságok egyszer még meghosszabbították a hároméves tartózkodást, de már akkor jelezték, hogy tovább nem maradhatok. Az ENSZ ugyan meghatározatlan időre szóló szerződést is felajánlott, de feleségemmel és négy gyermekünkkel nem akartunk végképp elszakadni Magyarországtól.
      - Hol töltötték a hat évet?
       - Eleinte New Yorkban, de később megelégeltük a zajt, és hatvan kilométerre, a tengerparton fekvő Rye kisvárosba költöztünk.
      - Sokat utazott ez idő alatt?
       - Igen, öt nagy konferencián is részt vettem, de többnyire szervezési és kiadványszerkesztési munkákat bíztak rám, amit a New York-i irodában csináltam.
      - A nemzetközi konferenciáknak adatokkal mérhető hatása is volt?
       - Ez mindig a résztvevők személyétől függött, és sajnos nem pusztán szakmai alapon, hanem az illetékes miniszter vagy szakintézmény választása alapján döntöttek. Az ENSZ árvízi munkacsoportjának például szerencsés összetétele volt, és az ott dolgozó szakemberek rendkívül értékes munkát végeztek: a négy nyelven közreadott összefoglaló jelentés ismertette a fejlődő országok előtt álló árvízkár-csökkentési lehetőségeket, módszereket. Alkalmazásuk megkönnyítésére regionális tanfolyamokat tartottak. Az ENSZ más segélynyújtó akcióihoz hasonlóan persze ez is sziszifuszi munka volt, sok türelmet, pénzt és odafigyelést igényelt, hogy az elgondolásokból bármi megvalósuljon. Örvendetes kivételként - például a vízgyűjtő-fejlesztésről 1975-ben Budapesten megrendezett konferencián - találkozhattunk jól felkészült szudáni, indiai vagy brazil kollégával - ezekben az országokban különösen gondosan történt a résztvevők kiválasztása és felkészülése.
      - Mi történt a hazajövetele után?
       - Még egy évet töltöttem a VITUKI-nál, majd 78 végén a Vízgazdálkodási Intézetben Orlóci István elvi irányításával kezdődött - világviszonylatban is úttörő - vízgazdálkodási keretterv munkáiba kapcsolódtam be, amin hat éven át dolgoztunk. A víz társadalmi-gazdasági szerepéből indultunk ki, és
- analitikus irányzatú tervezéssel, elemzésekkel - az ország összes, vízzel érintett szakterületének a szempontjait igyekeztünk figyelembe venni. 85-ben nyugdíjba mentem, így alkalmam nyílt, hogy jobban elmélyedjek az elméleti munkában: tanulmányokat, illetve két könyvet írtam.
      - Beszélgetésünkre a második könyv megjelenése kínált apropót. Ebben a vízzel kapcsolatos kérdéseken túl részletesen foglalkozik az ember világképének alakulásával, az élővilág fejlődésével, a globalizáció humanizálásának lehetőségével. Honnan ez a széles körű érdeklődés?
       - Részben családi örökség lehet, de a már említett Lászlóffy Woldemár példájának is sokat köszönhetek: ő is sokoldalú, humán érdeklődésű vízmérnök volt. Ugyanakkor szinte magától adódott, hogy a vízből kiindulva sok területre eljutottam. A környezeti problémákat vizsgálva elkerülhetetlennek tűnt, hogy körvonalazzak néhány kulcsfontosságú pontot, mint a világkép kialakítása, a szellemi és az anyagi tényezők összehangolása, a keleti és az európai gondolkodásmód ötvözése vagy az ősrobbanástól napjainkig tartó, tizenöt milliárd éves, összefüggő folyamat egységnek tekintése.

Horgas Judit