 |
 |
|
Méhes Károly SHERLOCK HOLMES UTOLSÓ KALANDJA (részlet) Ki tudja, miért, de kisfiú kora óta nyomozni akart. Vagyis követni valakit. Természetesen titokban. Lássa, mit csinál. Szilárd meggyőződése volt, hogy másokkal érdekesebb dolgok történnek, mint vele. Esténként, a sötétben, öreganyja odalopózott az ágyához, összetette a két kezét, és elsuttogta a fülébe, hogy én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám... Azt is mondta, az Istenke mindent lát, és ezt kellemetlennek érezte. Illetve irigyelte. Nem akart ő mindent látni, még csak az kéne. De valamit, amit más nem. Imádta nézni, ahogy Derrick nyomoz. Columbóról nem is szólva. Meg Sherlock Holmes, azzal a végtelen eszével! Minden történetét betéve tudta. Egyszer próbált valami krimifélét írni, de szó szerint eltévedt benne. Egy férfi (ez lett volna ő) egy nap munkából jövet a buszmegállóban kipécéz magának egy másik embert. Aki majdnem olyan, mint saját maga. De érdekesebb. Vajon van-e titka? Az írásban nem is ment haza, hanem ezt az embert követte. De nem tudta, mit kezdjen a két figurával. Először buszoztak, aztán leszálltak a buszról, és rótták az utcákat, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen délután begyalogolják a várost. Jobban belefáradt a töprenkedésbe, az utcáról utcára követés papírra vetésében, mintha valóban megteszi azt a sok-sok kilométert. Néha lopva körülnézett a buszmegállóban. Hiába, mert sose látott olyasvalakit, akiről ki szeretett volna deríteni bármit is. Karácsony előtt volt. Kibuszozott a város határában épült új szupermarketba, mondván, hogy itt egy füst alatt mindenkinek megveszi az ajándékot, alász-plajbász, nem fog bohócot csinálni magából, nem liheg a többivel, és nem szórja az ablakon a pénzt. Elég kiadás maga a tél, hogy fűteni kell, és a novemberi fagyok beköszöntekor vastag talpú, bélelt bakancsot vásárolni, mert észrevette: fázik a talpa. Hát ezt is megérte! Mondogatta, hogy a tudósok kifundálhatnák, miképp raktározzon az ember a nyári hőségből télire, mint valami befőttet. Ilyenkor aztán csak előszednék a spájzból... A buszon összeakadt tekintete egy hegyes fejű férfival, aki érezte, hogy nézik. Amikor a szemük találkozott, a hegyes fejű elkapta a tekintetét. Ő azért is végigmérte. Kire hasonlít? Apja másodunokatestvérének, vagy már nem is emlékszik, mindegy, távoli rokon, annak volt efféle fejformája. Egyszer csak felbukkant náluk. Börtönből szabadult. Merthogy a Kádárék leültették, de mégsem, fejbe kólintott valami gyanús nőszemélyt. Malac vicceket mesélt neki. Rajongott érte. Később, amikor ez az ember már eltűnt az életükből, azt hitte róla, hős volt. Neki az. Pedig még a neve sem ugrik be, nahát! Bámulta a hegyes fejűt. A garbójára csak pufi mellényt húzott ebben az átkozott hidegben. Igaz, a túlméretes szvetter ujjából a keze ki se látszott. Csöppet meg is sajnálta, no persze, ilyen az, amikor űzött vad az ember. De azt is gondolta, meglehetősen önző módon, hogy nem szeretne a bőrében lenni. Harsogott a Csendes éj, és a gurulós bevásárlókocsik tömege nagyobb káoszt okozott, mint az autók a belvárosban. Kóválygott ide-oda. Gyertya után érdeklődött. Nem volt olyan gyertya, ami tetszett, ám sikerült leborítania egy hegynyi téli gumit, amit most roppant jutányosan lehetett megvenni a karácsonyfa alá. Azért vett fél kiló, frissnek mondott töpörtyűt, hogy mégse menjen haza üres kézzel a majd' egy órányi tülekedésből. A mustároknál töprengett egy sort, de végül is bízott emlékezetében, hogy akad a hűtőszekrény ajtajába rejtve még egy fél tubussal. Eszébe villant, vajon mit gondolna Sherlock Holmes, ha jóformán üres bevásárlókocsijába kukkant. Aha, Watson, látja, a barátunk töpörtyűt vásárolt, mire következtet ebből? Éhes, mondana valami ilyesmit a derék doki. De Holmes sátáni kacajjal csapna le rá: No persze, éhes, de mire éhes? Töpörtyű a városban, ez nem lehet más, mint valami ősi nosztalgia a vidéki élet, a régi disznóölések után. Egy derék, egyszerű sorsú ember, akit az élet bekényszerített a csúnya metropoliszba, ráadásul most ilyen, ki tudja, honnan származó töpörtyűvel kell töltekezzen, hogy némi öröme legyen. De nem fél a koleszterintől, bár ez talán csak nemtörődömség, igaz, kinézetre az atyafi valódi nyárspolgár, aki minden szabályt és tiltást tiszteletben tart, vagyis bizonyára nem enne töpörtyűt, ha az orvosa ellenezné. Szinte szeretettel nézett a fémrudacskák négyzetrácsán pihenő zacskóra, amiben sárgán-homályosan világított a töpörtyű, a vacsorája. Körbelesett, melyik pénztárnál kígyózik a legrövidebb sor, és tekintete azonnal a hegyes fejűre esett. Jobbról közelített. Csak egy füles műanyagkosár volt nála. Ezen elcsodálkozott, ha tudja, hogy van kosár is, nem veszkődik ezzel a böhöm kocsival, de azt hitte, kötelező. Közben már ment a hegyes fejű után. Aki a kosárral pulóveres karján természetesen ügyesebben lavírozott a tömegben. Végre megállapodott a 19-es pénztárnál. Gyorsan mögé slisszolt, de az utolsó pillanatban kettejük közé, mintha a föld alól került volna oda, még befurakodott egy horgolt sapkás öregasszony, s régi fajta, görbe szárú szemüvege mögül nyomban ellenségesen nézett fel rá. Kicsit nyújtogatta a nyakát, mit rejt (még hogy rejt!) a hegyes fejű kosara. Kötelet látott, aminek csíptethető kampó fityegett a végén, olyasmi, amivel vontatni szoktak. Vastag, a dobozán szupererősnek hirdetett ragasztószalag. Az öregasszony megint hátranézett, bele a képébe. Amikor a hegyes fejű előrébb lépett, a néni direkt meg sem mozdult. Oldalt kellett kikukkantson, hogy a kosarat szem elől ne tévessze. Felrolnizott, műanyag szemeteszsák, 50 darabos kiszerelésben. A színe fekete. Most megint előredőlt, az öreglány kitette a könyökét, ami így, az ócska télikabát vastag posztóján át is hegyesen bökött, bele a májába. Bár anatómiában sose volt túlzottan erős. Sherlock Holmes bizonyára száz százalékos biztonsággal meg tudta volna mondani, mije érintkezett azzal a csontos könyökkel. Doktor Watsonról nem is beszélve. A hegyes fejű most emelte a kosarát, és pakolt ki belőle a mozgó gumiszalagra. Utoljára, amit ő eddig nem láthatott, csillogó élű kisbaltát helyezett a többi tárgy mellé. Ahol meg kell markolni, pirosra pingálták a nyelét. |