←Vissza

Levendel Júlia AZ EGÉSZ ÜGYMENET (részlet) Ez a mese - más meséktől eltérően - még születőben van, s bizony meglehet, hogy mire megjelenik, már tudni fogom: tavaszi pezsgéssel rendeződtek a dolgok, tisztázódtak a félreértések, előkerültek az elbújtak - vagy még jobban eltűntek, leköszöntek, bűnbakká nemesedtek, nyomtalanul elfricskázódtak? -, és tündérország kapuinál nem újabb, még több fejű és egyre hoszszabb lángnyelvet fújó sárkányok szolgálnak, hanem... Egy keletkező-alakuló mesében bármi megtörténhet, de nem tölthetjük egész életünket várakozós toporgással (nem?) - tegyünk mindenesetre kitérőt más, és mégis kísértetiesen hasonló tájakra! Talán mindjárt a környezetvédelemmel kezdhettem volna - csakhogy akkor elkerülhetetlenül szót ejtek a mindenkori tárca, a hivatalos környezetpolitikát képviselő testületek mellett az úgynevezett mozgalomról - s a végén elsikkad a mese, és marad a kedélytelen szociográfia. Pedig a fiatal, szép reményű környezetvédelem berkeiben mutatkozott meg az elmúlt tizenvalahány esztendőben legdurvábban az iránytalanság, a személytelenség és ötlettelenség, az ezerféle egyéb "telenség" - meg a túlontúl ismerős apparátus-duzzasztás és apparátusba-zárkózás. A minisztériumok sorra kinövik épületeiket, újabb és újabb házakat, palotákat, szárnyakat bérelnek (a kultúrától megvált oktatásügy is túlcsordult a Szalay utcai óriás-tömbön, a minisztériumhoz tartozó Szervita téri irodában már több százan ügyködnek az európai színvonal meghonosításáért - pedig milyen nevelőereje, példaértéke volna egy radikális önkorlátozásnak, s ha mondjuk az egyik belvárosi épületet átalakítanák hajléktalan- és átmeneti szállássá, deklarálva, hogy Európában végképp nem tűrhető el a nyomor, a kiszolgáltatottság, a társadalmi igazságtalanság és züllöttség olyan, nemzetközileg egyébként tudomásul vett foka, amikor kormányzati jóváhagyással, legfeljebb sajnálkozással tömegek hálnak az utcán).       A környezetvédelem is úgy tartja: tekintélyét és súlyát jelzi, ha a reprezentáció és dekoráció a többi intézményével egyenrangú. S bizonyára méltán. El kell például ismernem, hogy amikor tavaly júniusban H. B.-vel látogatást tettünk a frissen kinevezett, rokonszenves sajtófőnöknél, a miniszteri titkárság előterében a legmagasabb igényeket is kielégítő fotelekben ücsöröghettünk. Óriási, öblös, valódi bőrrel bevont fotelek - ennél különb nem lehet sem a német, sem a francia környezetvédelmi miniszternél; fogadok, hogy még Brüsszelben sem csináltak ennél nagyobbat és drágábbat.       A sajtófőnöktől akkor, ott is, nemcsak anyagi támogatást kértünk (azt egyébként kaptunk, év végén, pályázaton kívüli egymillió forintot), hanem némi figyelmet, sőt együttműködést - anekdotázva még azt is elregéltem, hogy a különböző kormányzati ciklusok közötti folytonosság az áttörhetetlen közönyt illetően mindvégig megvolt, s hogy - a legegyszerűbb- és gyakorlatiasabb példánál maradva - a "környezeti tudatformálást segítő írott sajtó" támogatásáról úgy döntenek kuratóriumok, hogy nevezett sajtóterméket senki sem ismeri. Sok-sok erőlködés és nekifutás után csikartuk ki a megengedő mondatot (az engedéllyel mégsem éltünk): néhány lappéldányt letehetünk az ügyfélszolgálat elé, aztán aki akarja, elveszi. Fényi Tibor azt mondta, megtisztelő számára, ha küldjük neki a Ligetet - ennyi. Küldtük. Hogy a kézi csomagolású-bélyegzésű-postázású lapot egyszer is megnézte-e, nem tudhatom. Semmire soha nem reagált - arra a november végi levelemre sem, amelyben az oktatási tárca elzárkózása ellenében kértem szövetségesnek. De januárban kiderült: már nincs a minisztériumban (novemberben még ott volt) - utódját vagy két hétig szabvány-szigetelés védte telefonjaimtól, akkor azonban valamely alkalmi titkár-helyettes véletlenül bekapcsolt hozzá. Ilyesmi többé nem ismétlődhetett - az üzenetekre, levelekre stb. annak rendje és módja szerint az új főosztályvezető sem reagál -, de akkor elmondhattam ezt a közöny-példát, hogy egyetlen ember sincs a minisztériumban, aki a legcsekélyebb érdeklődést mutatná a Liget iránt - valaki, akinek megjárná az eszét, hogy illendő volna, mert a jogszerűség látszatát keltené, ha legalább ránézne arra, amit aztán elutasít. A főosztályvezető asszony bámulatos nyitottsággal jegyezte meg, hogy ő bizony szívesen látná a lapot.* Nosza, összecsomagoltam néhány számot, s a február eleji hótorlaszokkal mit sem törődve azon nyomban vittem a minisztériumba. Mondtam a recepción, hogy beadnám ezt a csomagot a postázóba. Valódi mesebeli fordulattal erre kezembe nyomtak egy mágneskártyás beléptetőt, közölvén, hogy a postázó az első emeleten van. Nagy ravaszul, s persze biztonsági szempontból oda költöztették. Egyik kezemben a kártya, másikban a csomagocska, amit még én is leginkább lépfene-baktériummal körített robbanószerkezetnek gondoltam volna. Zavartalanul felmentem, megkerestem a postázót, beadtam a lapokat, lejöttem, visszafelé a mágneskártyát a megfelelő érzékelőhöz tartottam, s immár üres kézzel kiléptem az üvegajtón. Nem előre, a még mindig távoli Európába néztem, csak a lábam elé, a jeges kőre - és Kiss bácsira gondoltam, apám egykori legendás betegére. Az idős embert még a hatvanas években sikerült rábeszélni az élethosszabbító tüdőműtétre. Beleegyezett, alá is írta, hogy beleegyezett, de a műtőasztalon folyamatosan jajgatott, sziszegett és vinnyogott. Már több embernek való érzéstelenítőt belenyomtak, végül az operáló főorvos hitetlenkedve kérdezte: még mindig?... most is fáj? Nem az, hogy fáj, mondta Kiss bácsi, hanem nincs nekem bizalmam a professzor úrban.