 |
 |
|
Peterdi Nagy László CLAUDIUS KIRÁLYSÁGA (részlet) "Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad: Szó eszme nélkül mennybe sose hat." - természetesen a Hamlet III. felvonásában hangzanak el ezek a szavak. A "vérparázna" király csalódottan kászálódik fel imazsámolyáról. Úgy érzi, az égieknek nem kedves bűnbánata. De lehet, hogy valójában nem is ezt érzi. Csak fel akar állni végre, és előrejönni, szembefordulni a nézőtérrel, hogy lássa: megértették-e. Előző monológját ugyanis a nézőknek háttal, a rosszul megvilágított, poros színpadfenéken térdepelve kellett előadnia. Egy, már nem egészen fiatal színész számára ez elég megerőltető. A Claudiust alakító színész emellett azt is tudja, milyen a profi politikus. Meg hogy az égiek nem hatódnak meg egykönnyen még az eszméktől sem. Ám a jelenet a földszinten söröző és falatozó köznépnek (a választóknak) szól. Ilyenkor azok egymás szavát is alig értik. Hát egy kicsit "ripizni" kell. A Globe társulata, amelynek vezetésében szerzőnk színészként és főrészvényesként is szerepelt, I. Jakab trónra lépte után a King's Men nevet vette fel. Egyébként is politikai színház volt, a javából. Csak náluk a politikusok még nem tudós költők, vagy fennkölt lelkű filozófusok, mint a francia klasszicizmusban, hanem nagypofájú ripacsok, mint a londoniak, kint az utcán. Bombasztikus érveikkel nem egymást akarták meggyőzni, dehogy. Hanem - a választóikat. A politizálás már akkor sem szónoki, inkább színészi képességeket követelt. Nem a szöveget, hanem az egész figurát kellett a nézőknek (a választóknak) eladni. Azt pedig mindig csak valamihez (vagy valakihez) képest lehet a színpadon megteremteni. Hevesi Sándor, majd nyomában Mészöly Dezső könyve hívta fel a figyelmet, hogy a Shakespeare-darabok jelenetezése mennyire hasonlít a film, vagy most a tévé snittjeire. Proszcénium és szuffiták nélkül, délutáni megvilágításban. A színész tehát mondja, és mindjárt mutatja is. Claudius monológja alatt például végig ott leselkedik tőrrel a háta megett az elapátlanodott, trón nélkül maradt, és ráadásul anyja miatt az őrületig féltékeny Hamlet. Csak azért nem küldi mindjárt nyugalomba nagybátyját, mert attól tart, hogy imádkozó pózában még a mennybe jutna. Az "abszolút irigységnek" ebből a kölcsönösen megalázó helyzetéből kikerülni, és a figurát súlyában még meg is növelni - az emberábrázolás magasiskolája, amit egyetlen színész sem hagyhat ki. Shakespeare színész volt. S - akár a mi Petőfink - ezt még a politikánál is fontosabbnak tartotta. Ennek a jelenetnek a beiktatásával eleget tett a dramaturgiai követelménynek, hogy "előre vigye a cselekményt". Itt csattan el az egérfogó, amelyet az előző jelenetben felállított: a király bevallja, hogy rút gyilkosság árán jutott a trónhoz. Innét már csak pokolra szálló, bűnös lélek tehát, az ifjú Hamlet pedig bosszúálló angyal. De azért - játszani még szabad? Az akkori Londonban sokan izgulták végig önfeledten a Hamletnek ebben az egyszerűbb értelmezésben előadott változatait is. De Shakespeare-t ez már untatja. Rendez hát magának egy jutalomjátékot. A kortársak szerint a Hamlet előadásain rendszerint a Szellem alakítójaként tündökölt. Tény, hogy jelentős vagyonát elsősorban a fellépések után kapott osztalékokból rakta össze, és hogy általában a kor legjobban fizetett hőseit, a királyokat játszotta. Nem elképzelhetetlen, hogy olykor kipróbálta magát Claudius szerepében is. Peter Brook vetette fel nemrég ezt a gondolatot. Párizsi Hamlet előadásában - mint egykor Shakespeare színházában - a színészek egyszerre több szerepet játszanak. Így Claudiust a Hamlet atyjának szellemét alakító színész - a rendező feltételezése szerint maga a Mester - adja. Nem hálátlan szerep. Claudius ügyei a II. felvonásban még nagyon is jól állnak. Nincs az a műkedvelő trónkövetelő, aki elüthetné őt hatalmától és nőjétől. Mint vérbeli politikus, szükségesnek lát mégis egy nyilvános fellépést, amellyel jóvá teheti, hogy első meglepetésében kivonult a Hamlet által rendezett színi előadásról. Mint vérbeli színész bele is lovalja magát a játékba. Őszintén és mélyen megrendül. Ez mindenképp nagyformátumú egyéniségre vall. A jelenet után nem lehet visszagyömöszölni többé a régi ampullába, amelyben 500 év egymást váltó puritánjai és jezsuitái tartogatták ezt a figurát. |