 |
 |
|
Nagy András KIS ANGYALTAN - 2. (részlet) (gnózis) A zsidó-keresztény hagyományban - visszatekintve az évezredekre - az angyalok mindinkább a teremtés "apologétáiként" jutnak szóhoz, Isten művét dicsőítve égi kórusukban. A gnoszticizmus azonban kialakulásától eredendően szemben áll ezzel a harmóniát sugalló mennyei konszenzussal. Markión szerint például az ótestamentumi zsidók istene csak egy nyomorúságos világ teremtője volt1, ám az is lehetséges, hogy éppenséggel a démonok - vagy csak egyetlen gonosz demiurgosz - hozta létre ezt a világot a maga földhözragadtságában. Azért tette, mert eredendően rossz volt, de az is lehet, hogy csak ügyetlen, aki nem képes semmi jobbra2. A logika nyomán azonosíthatóvá válik Jehova és a Sátán, amiből pedig az következhet, hogy az anyagi világ olyan börtön, amelyet berendezett számunkra a transzcendens gonosztevő, s amelyen elsősorban a maga angyalaival uralkodik. Rendkívüli lesz mindennek hatása a későbbiekben. Hiszen ha az ember rabjává válik a számára ellenséges kozmosznak - akár azért, mert valaha bűnöket követett el, s most vezekelnie kell értük4, akár ártatlanul és csak a Mindenható szeszélyéből -, akkor feltétlenül és mind erősebb sóvárgással visszavágyik abba a tökéletességbe, amelyről csak homályos emlékei lehetnek, s amelynek éppen halhatatlan és anyagtalan része: lelke a tanúja és záloga. Ehhez a mennyei hazataláláshoz azonban meg kell szabadulnia anyagiságától, sőt - bizonyos gnosztikus tanítások szerint - át kell jutnia az égbolt hét szféráján, amelyeket mind szigorú angyalok őriznek5, akik vagy átengedik önként, vagy meg kell vívnia velük, hogy végre érvényesíthesse a lélek jogát örökkévaló otthonához. Másféle felfogás szerint - Szaturniosz, Menandrosz, a II. század gnosztikus doktorai - úgy vélték, az "Ismeretlen Isten" volna a legfőbb instancia, őtőle eredtek egykor az angyalok - ők teremtették a világot, benne pedig a legfelső hatalom fénylő képmására az embert6. Isteni segítség híján azonban ez az angyali tákolmány csak féregként volt képes mozogni, mígnem a Legfelsőbb Hatalom küldött neki egy szikrát, hogy kiegyenesedjen, önmaga lehessen, és ezzel valóságos életére keljen. Ez megmutatkozhatott a korszakban kialakuló angyal-imádatban - Kolossze és Korinthosz gnosztikusai körében7 -, de azt a meggyőződést is megerősíthette, hogy a zsidók istene volna a hét teremtő angyal. Ekkor azonban a velük szemben érkező Krisztusnak kell megdöntenie hatalmukat, harcba bocsátkozva ezekkel az égi lényekkel, hogy a megváltott emberrel együtt majd elfoglalhassa helyét a vele egylényegű, az angyaloknál hatalmasabb Isten közelében. A gnosztikus megváltó más irányzatok szerint nemcsak Krisztus lehet, de akár az ellenpólusa is. A gnózis "az újszövetségi görögben egyszerre jelent megismerő, szexuális és misztikus egyesülést"9, tehát polémikusan is érvényesülhetett a keresztény tanításokkal szemben. Ennek alkalma és jelképe a zsidó-keresztény hagyományon belül éppen a megvetett és elutasított kígyó lehetett mint a tudás eredendő közvetítője10, aki ezzel lehetővé tette az isteni - számára bornírt - konszenzus megtörését, a tudás révén az Istenhez való hasonlatosságot ajánlott. Így alakult ki a gnosztikus szektákban Éva, Káin, a szodomiták imádata - és ezzel együtt a kígyó kultusza11. Az ofita szekta archaikus illúziókra is építhetett ebben: a görög "jó szellem" lényére, az "Agathosz Daimón"-ra, melynek alakja, daimónsága dacára - vagy miatt - ugyancsak kígyó volt. A kígyó felbukkanása az európai hagyományok között ezért is sokatmondó: képekben, mágiában, szavakban lehetett jelen, majd összekapcsolódott a Sátánnal, illetve a lázadó és elbukó angyalokkal, végül agóniája Szűz Mária talpa alatt és végleges démonizálódása sokkal több lesz, semmint az édenkerti csábító nosztalgikus vagy kaján megidézése, kritikus pillanatokban. A késő ókor kígyóimádó szektáitól a modern gnosztikus hagyomány felbukkanásáig a jelentős hüllő arra alkalmas, hogy újra és újra a teremtés hamis konszenzusára utaljon, az embertől megvont tudásra, az emancipálatlanságában önelégült teremtményre13 - mindarra tehát, aminek a hagyományok szerint kanonizált apologétái az angyalok. A gnoszticizmuson belül különös és nagyhatású rendszert alkotott Simon mágus, a szellemi irányzatot szinte drámai erővel újrateremtő polemikus klasszikus. Tanítása szerint Isten eredendően egy gondolatot bocsátott ki: az első Ennoiát, amely alászállt, hogy létrehozza a világ teremtő hatalmait. Ezek között öltöttek testet azután az angyalok és arkangyalok, akik azonban irigységből elrekkentették a Teremtőt, mert szégyellték teremtményszerűségüket, és hamis tanúk révén örömmel letagadták volna14. Az angyali lét "másodlagosságából" következik a lázadás, ami pontosan jelzi viszonyuk ambivalenciáját, és fontos szerepet játszik a továbbiakban is, míg eredendően nem lehet sikeres. Az uralomra törő angyalokat azonban le kell győzni, vagy - legalább - alaposan meg kell téríteni, és Simon mágusnak hite szerint éppen az lesz a szerepe, hogy megszabadítsa a világot a felkelt angyalok uralmától. A korszak befolyásos gondolkodója, Irenaeus szerint Simon a "női princípiumot" megtestesítő Helénével nemzette egykor az angyalokat és más szellemi lényeket, majd ezek az angyalok lázadtak fel ellene, rabul ejtették az asszonyt, és ezért Simonnak őt is, a világot is együtt kell megszabadítania. Ezek az angyalok a hagyomány különféle pontjain teremtőkként, zendülőkként és megtérített lázadókként is megjelentek, és a gnoszticizmus keretei között kínáltak mozgásteret a később hagyománnyá vált - sőt akár kanonizált - mozzanatoknak: lázadásnak, uralomnak, bukásnak - az ellenségesen megmutatkozó teremtésben. |