←Vissza

Levendel Júlia - Horgas Béla HALÁLLAL ELŐ (részlet) L. J.: Az élethossziglan meg-megvilágosodó Tolsztoj hetvennyolc esztendős korában is eufóriás lelkesedéssel írja naplójába, hogy rádöbbent: mi az ő legfőbb, legszemélyesebb feladata. "... mit csináljak, én öreg, tehetetlen ember? - kérdezgettem magamtól. S úgy tetszett, hogy semmit, mivel semmihez sincs erőm. De ma tisztán megértettem a világos és örömteli választ. Mit csináljak? Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg kell halni. Jelenleg ez a feladatom... és minél jobban kell elvégeznem: jól haldokolni és meghalni. Szép és elkerülhetetlen feladat áll előttem... Mindinkább úgy tekintek a halálra, a meghalásra, mint ami nem a feladat vége, hanem maga a feladat". Mi tagadás, ifjan csak bosszantott az efféle halál-dédelgetés, napló-bejegyzésként (mert elhitetné, hogy nem a nyilvánossághoz szól, pedig dehogynem!, mindig) különösen narcisztikusnak éreztem. A halálra nem kell - nem is lehet - felkészülni, gondoltam, a valamilyen életből majd logikusan következik a valamilyen halál; de talán még azt sem mondhatom, hogy így gondoltam, mert felnőtt életemben annyira taszított a saját halálról képzelgés (hisz gyerekként a szokásosnál is jóval többet kínzott, s elhagyva, megszabadulva végre gyerek-létemtől, a felnőtthöz mindjárt méltatlan önravatalozástól is megmenekedtem) - szóval hárítottam, hogy akárcsak elgondoljam a halálomat. Anyaként oda se pillantottam. Persze az sem pontos, hogy "hárítottam", mert hárítani csak valamit lehet, s látóhatáromon akkor, és még sokáig semmi, az égvilágon semmi nem is rejtőzködött a meghalás-kérdésből - mit hallgattam volna el magam elől? Mindenesetre gyanítom, hogy mostani tanácstalanságomban több évtizedes, konok távolságtartásom is ludas: hogy elvből sem szelídítettem magamhoz a halálomat, vagy inkább én nem szelídültem a meghalásomhoz. És bizonyára az is, hogy környezetemben nem láttam, nem tudtam úgy látni egyetlenegy halált sem, s főként a halálhoz - már jól láthatóan csak a halálhoz - vezető életszakaszt, amelyik a magam számára elfogadható lett volna. Sötét sejtelem fortyog bennem, hogy talán nem is lehetséges "jól haldokolni és meghalni", s hogy az elkerülhetetlent mellesleg "szép"-nek is tételezni: önbecsapás. De lehet, hogy nem az. Mert még az előbbinél is sötétebb sejtelmem, hogy valami roppant egyszerű, minden normális ember számára helyre tehető dolgot felfújok, roszszul közelítek: például erkölcsi és ízlésbeli vonatkozásokat firtatok, ahol semmi efféle nincsen. Nekem van. Gyötrelmesen, erőszakosan, elhessenthetetlenül van. Még tiltakozom, hogy feladattá avassam a meghalásomat, pedig mióta odalett elemi életkedvem és életerőm - mert hát odalett -, mióta inkább nem küszködnék már magammal, nem hurcolnám a fájdalmaimat, valahogy viszonyulnom kell az "inkább" formájához. Próbálom - bár hiábavaló, sőt roncsoló - tárgyilagosan, hűvös racionalitással tagolni kétségeimet. Az ember ezek szerint úgy hal meg (akár betegségben, balesetben, gyilkosság áldozataként), hogy megtörténik vele a saját halála, vagy öngyilkos lesz. A passzivitást rettentő rosszul viselem, ráadásul elrémít a leggyakrabban bekövetkező halál-változat, az, amelyet hosszabb-rövidebb ideig tartó, fegyelmezetten vagy fegyelmezetlenül, de mindenképp hatványozott passzivitással tűrt leépülési-pusztulási folyamat előz meg. Öngyilkosság ellen meg akkora adag védőoltást kaptam, hogy lehetetlen volna nem vakító élességgel látnom: öngyilkosságot rendszerint teatralitásra hajlamos és önmagukba vakult emberek követnek el, akik elég felelőtlenek - képzeletszegények? - ahhoz, hogy lelkifurdalással magára hagyják társukat, gyereküket, szülőjüket. Vizsgálódásaim közben - hogy a soha korábban nem tapasztalt szégyent is elűzzem? - kívülről figyelem fürkésző tekintetemet, s ahogy az ujjam mozog. A vicc szerint Kohn bácsi forgatta így '57 táján az osztrák menekülttáborban a kezébe nyomott földgömböt, miután hevesen tiltakozott, hogy visszatérjen Magyarországra, vagy hogy letelepedést kérjen Izraelben, Amerikában, vagy bármely nyugat-európai országban. Nem, nem, Isten őrizzen! S a makettet nézegetve is csak azt kérdezhette: más nincs?       Nincs.       És nyilvánvaló, hogy azért nem tudok megbékülni a lehetséges halállal, mert békétlen vagyok az életemmel - mert még mindig úgy hiszem, hogy a valamilyen életből logikusan következik a valamilyen halál, meg azt is, hogy a valamilyen élettényből logikusan következik másik meg megint másik élettény, noha egyfolytában szembesülök a logikai ficamokkal. Úgy látszik, semmiből semmi nem következik. De rajtam a pusztuláshoz társuló tombolás sem segít, eltépni a még tartó szálakat, eljátszani, amint a kultúra lehullik rólam - nem, nem hullik, pedig napnál világosabb, hogy szégyellt-kényszeres kutatásom milyen reménytelen. Erőtlen vergődés a kötelességből, felelősségből s más kultúrkacatból eszkábált csapdában. Ahol retteghetek: egyszer csak megtalálni vélek valamit. Mit? Ráfogást.       Mégis, ahogy túlontúl sokat, tehát ízléstelenül bámulom a sürgető kérdéseket - minden valahogyan túlélt pillanattal üresebbek és álságosabbak, ugyanakkor egyre veszettebben nyűgöznek -, mintha a Scrabble betűjáték hét kis kockájával néznék farkasszemet: érzem, hogy a kihúzott, tehát adódott hét betűből összerakható értelmes szó, és kizárólag rajtam múlik, az eszemen, leleményességemen, a kitartásomon, a tisztességemen - mit tudom, min, de rajtam -, hogy megtaláljam azt a szót (mintha Sorshoz vezető Ige volna), és letegyem végre a kékkel-pirossal-rózsaszínnel tarkázott zöld táblára. H. B.: "Gondolt halálra, borra, nőre" - ez a közhelyes, mai versízlésem szerint inkább nótába, mint versbe való sor kiskamasz koromban olyan mélyen érintett, hogy most, hatvanötödik születésnapom közeledtén is mintegy beesik ide hozzám, kínálkozik a megszólalás hordozására, pedig annak a póznak forró és sötét ragyogására már ugyancsak régóta rálátok. Ahogy nézem az elém hullt szavakat, megkísért a gyanú, hogy most meg talán egy másféle sablonba, az öregedő fickó visszatekintést, számadást és halálra készülést kerítő formalitásába ragadok - vagy abból is merítek: kultúrából, irodalomból, konvencióból... Ha igen: milyen mértékben? Mindegy, most már benne vagyok, és első szavam a nem, hogy - sajnos (és remélhetőleg) - nem abból, de minden elhangolódási lehetőséget kerülendő, fölveszem a gyerek- és kamaszkorhoz viszonyítás eszközét, hogy a megszólalás után segítsen a fölvezetésben, de az már tárgyalás is legyen - minek a tárgyalása hát? Első szuszra talán a külsőségek, tanultságok és leülepedések szétbontásának, valami más - mélyebb és magasabb? - konstruktivitás megteremtésének (fölismerésének?) az igényével. Ez igazán korrekt és világos előbeszéd - nem? Bár kényszerérzettől s némi borzongástól sem mentes. Sustorog alant még egy hang, hogy minek ez és milyen hozadéka is lehet végső soron - nem vágom-e magam alatt a fát. De. (S már csábít is az irodalmias rögzítés: favágó lehetek csupán.) S különben nem?       Az első kérdés tehát számomra így hangzik: miért ez a tematika, miért megyek bele, és akkor is belemennék-e, és most mennék-e bele, ha mindazok a csalódások nem érnek az élet különféle köreiben, melyek a hiábavalóság érzetét keltették bennem, és újra meg újra leteremtettek fölöslegesnek, ostobának vélt roncsolásaikkal? Válaszom legfeljebb arra van, hogy miért megyek itt: mert vadon termő, homályos sejtéseim húznak magukhoz, szeretnének szavakban is megjelenni, kitisztulni a jelentésben - függetlenül annak tartalmától. Vagy nem függetlenül, s akkor azt is meg kellene ismerni, és elmondani.       Gyerek- és kamaszkoromban mai emlékezetem szerint halálképzetek, gyötrelmek nem látogattak, tőlük nem szenvedtem. Ady verseinek sötét borújában is az ismeretlen hangulat sodort, a dallam romantikus íve. Félni- és szoronganivalóm azonban akadt bőven, s ha most szépen és rendesen visszapillantok "ilyen" (milyen?) szemmel, két sötét mozzanatot látok, amelyben feltehetőleg halálos örvények forogtak, bár akkor ezt nem gondoltam, nem is gondoltam semmit, csak zuhantam és üvöltöttem némán. Az egyik a fülemen át, hallás által támadott, a másik valahogy egész belsőmben, társadalmilag is színezett megaláztatásban - előbbit számtalanszor megírtam, utóbbit egyetlenegyszer, de ma (most) ezt nem érzékelem minőségi különbségnek, a kettő összeadódik. Hat- s különösen hétévesen, tehát '44-ben, annak is tavaszán és nyarán állandó iszonyattal töltött el az amerikai bombázók búgása - nem a bombázás, hanem a hang, az égbolt, a nyári felhők fehérével kipingált kékség semmihez sem hasonlító, a viharok gyönyörű dübörgésétől annyira idegen, fémes búgás, mely az egérlyukba is behatolt, hatalmával szemben nem volt esély a menekülésre (hogy az ellenállást ne is említsem). A másik örvény nyolcéves koromban, Csillaghegyen ragadott el, amikor távoli, zord rokonaimnál nyaraltam, és egy alkalommal hasmenéses rohamomban nem értem el időben a WC-re, s aztán nagynéném gúnyos szidalmait hallgatva a megaláztatás máig érzett bűzét, reszketését szenvedtem el. Halottat is hétévesen láttam először, egy közelünkben lezuhant angol repülő szénné égett pilótáját, aztán '45-ben, a vasútállomás padlásán elvérzett német katona hulláját - s meghalni először apámat láttam. De hát nem erről van szó, a halálról vagy mások haláláról - hanem az enyémről, amit így leírva, tárgyiasítva most látok papíron (a számítógép ernyőjén) először. Valódi újdonság. Igaz, verseimben és prózáimban is fölbukkant már, s nem gondolom, hogy a különféle formákban, helyzetekben megszülető szavak, szereplők által megjelent halál-érzetek, gondolatok vagy akár történések ne vonatkoznának rám, ne én lennék valamilyen részben (vagy egészben), de ilyen tematikus közvetlenséggel és tárgyias konkrétsággal (csupán a négykezes, dokumentatív esszé személyes stílusának irodalmi eszközeit alkalmazva), mint amit itt próbálok, még nem írtam róla. Nem éreztem, hogy feladatom vagy akár lehetőségem - nem a meghalásra készülés, de a saját halál írásos értelmezése, ami persze óhatatlanul készülés is, bár ilyen szemszögből nézvést minden az, és valóban az, hiszen minden oda vezet. És sietek rögzíteni, hogy most sem (én sem) a halálra készülés járulékaként írok, ugyanakkor tartok tőle, hogy ez a kettő nem választható szét teljesen. S nem ez az egyetlen, amitől tartok, ahogy toporgok itt, még ha az érzelgősség, a cinizmus, a morbiditás stb., tehát az általános szellemeskedés csapdái remélhetőleg nem is veszélyeztetnek. S mi: igen? A "mi", bár ez is a "hogyan"-hoz kapcsolódik: a négykezesség, a két személy vágyott, akart és megvalósult, negyvenéves történetben megtestesülő szimbiózisa. Hogy a sajátoméról írva, kifejtve a megfogalmazatlanság homályából, értelemmel kerítve, életre segítve, a másikéval is ezt teszem, közvetlenül is. Vágom magunk alatt a fát. Vagy mégsem?       Léteznie kell ennek a "vagy"-nak mégis, legalább lehetőségként, mint a betűjáték kockáiban rejtőző szónak, s nemcsak metaforikus értelemben - de akkor milyenben? Ez a négykezes talán olyan társasjáték lehet - ha űzői (írói és olvasói) tudatában világosan jelen van, hogy megoldás nincs, de keresés igen -, amely a halál körül és felé araszolva is az életről, az értelmezésről, adottságaink, történetünk alakításáról szól. Két éve keletkezett versem, Az időmilliomos részletét csatolom ehhez a most születő meséhez, ami a Heideggertől származó vendégszövegek révén a filozófia beszédmódját is érintve így szól: ha az abszolút bizonyos és meghatározhatatlan idejű vég (a halál) felől / visszatér ide tudatom ( a csigaház-gondolás) / íme máris az idő multimilliomosa vagyok / ráérek (különben is közönségesen) ez a dolgom / vénülő fickó mondom pepecselő utó / nézni az átellenben fenyőágon hintázó / cifra szarkát és feketerigót / a fát ami húsz éve karácsonykor még sárga vödörben az asztalunkon állt / nézni a történetet a világ vak réseiben / így lebegek / így szeretném mint levél zöldje lemenő nap vöröse / olvasatlan szavaim vagyok bolyongásuk / ritmusa alkalom adtán.