←Vissza

 

Semleges leírás nem létezik

BESZÉLGETÉS VAJDA ZSUZSANNÁVAL
(részlet)

- A magyar iskolarendszer problémái is az egyenlőtlenségből fakadnak?
      - Az iskolarendszer állami és társadalmi intézmény, tehát minden probléma, ami az előbbiek működését jellemzi, megjelenik az iskolában. Bár az oktatáspolitika igen összetett kérdés, a történeti demográfiai adatsorok világosan mutatják, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekkel hatékonyan csak az állami oktatási rendszer tud szembeszállni. Gyakran érvelnek azzal, hogy az állami oktatás növelheti vagy rögzítheti is az egyenlőtlenségeket, és valóban nem vitás, hogy egy rendszert többféleképpen, többféle cél érdekében lehet működtetni, mindez politikai akarat és hatalom kérdése. De arra még nem volt példa, hogy a partikuláris érdekcsoportok által működtetett szegregált oktatás hozzájárult volna a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásához. Magyarországon 45-ben vezették be a kötelező nyolc osztályos rendszert, aminek óriási szerepe volt a társadalmi mobilitásban. Jól látható a cigányság betagolódása, a hatvanas évektől. Az iskolába belépők fokozatosan egyre több osztályt végeztek el, 89-re a többségük befejezte az általánost. Ott tartottak 89-ben, ahol a nem cigány lakosság az ötvenes években. Itt azonban a folyamat megszakadt. A rendszerváltás után oktatási szempontból két negatív jelenség éreztette hatását: egyrészt a társadalmi struktúra szintjei távolodni kezdtek, a jövedelmi különbségek hihetetlen mértékben megnőttek; ezzel párhuzamosan kialakult a települési szegregáció, ami szükségképpen vezet az iskolai elkülönüléshez is. Budapest bizonyos kerületeiben és az ország számos területén azért járnak különböző iskolába a cigány és a nem cigány gyerekek, mert egymástól távol élnek. Ugyanakkor az állami iskolarendszer ugyanebben az irányban változott: a középosztály gyerekei az alsótagozat vagy a hatodik osztály után kiléptek az általános iskolából, vagyis országosan nagyszabású szegregáció ment végbe az iskolarendszerben is - de elsősorban a nagyobb településeken, ahol több iskola volt. Gyakran hivatkoznak arra, hogy korábban is volt elitképzés, a legtöbb iskolában tagozatos osztályokat szerveztek a jobb tanulóknak. Csakhogy a tagozatos iskolákban egy épületben voltak a gyerekek, közös programokon vettek részt, volt átjárhatóság, és legalább részben azonos tanárok tanították őket.
      Ebben a kontextusban kell vizsgálni az aktuálisan felmerülő konfliktusokat is, mint például a jászladányi iskola esetét. A kezdet kezdetén jó lett volna gátat szabni az iskolák differenciálódásának, de ez nem történt meg. Ha viszont az ország más területein az embereknek joguk van alapítványi iskolát működtetni, a nagyobb településeken élők pedig akár államilag működtetett elitiskolába is járathatják a gyerekeiket, a jászladányiaknak miért nem szabad? Másrészt nagyon farizeus dolog a lakosság rasszizmusára hivatkozni, amiért más iskolába szeretnék járatni a gyerekeiket. Az anyagi-társadalmi különbségekkel szükségképpen nőnek a szocializációs különbségek is: ha nincs víz, akkor a gyerek nem tud tisztálkodni, a szűk lakásban nem lehet tanulni, a rossz táplálkozás, az egymást követő betegségek hátráltatják a fizikai fejlődést. Amikor tanult kollégáim azt állítják, hogy a családtervezés hiánya, vagy hogy gyerekkorú lányok maguk is gyerekeket szülnek, tiszteletben tartandó népszokás, akkor azt is meg kellene mondaniuk, milyen életet szánnak a sokgyerekes, nyomorgó családoknak Európa kellős közepén? Tudják-e, hogy a korai szülés az egészségre nézve veszélyes, és ezek az emberek évtizedekkel rövidebb ideig fognak élni, mint az átlagos élettartam? Másrészt ez az életmód elszigetel a modernizációtól, és lehetetlenné tesz bármiféle társadalmi boldogulást. Persze mondhatjuk, hogy eltérő kultúráról van csupán szó, de az ilyen típusú ,,multikulturalitásban" az együttélés csak úgy lehetséges, hogy a szegények is, a gazdagok is a maguk gettójába szorulnak.
      Ha viszont nyílttá tesszük, hogy a modernizációs hátrányok behozása volna a feladat, akkor nyilvánvaló, hogy a társadalom perifériáin élők, köztük a cigányok gyerekei más szocializációs eljárásokat, más bánásmódot igényelnek. Mivel a valódi okokról nem esik szó, a dilemma abszurd megoldásaival találkozunk: ha felzárkóztató iskolát hoznak létre a cigány gyerekek számára, akkor az megbélyegző. Viszont ha ugyanazt várják el tőlük, mint szerencsésebb feltételek között élő társaiktól, szükségképpen sikertelenek lesznek. Könnyen belátható, hogy nemcsak a nem cigány, hanem a jobb képességű jászladányi cigány gyerekeknek is az az egyetlen perspektívája, ha az adott településen működik egy jobb iskola is, hiszen az ő szüleiknek aligha van lehetőségük, hogy a gyerekeiket más településen járassák iskolába. Másrészt az erőltetett integrációnak mindig az a következménye, hogy a középosztálybeliek elmenekülnek, és a szegregáció még súlyosabb formában újratermelődik. Az Oktatási Minisztériumnak legfeljebb arról kellene gondoskodnia, hogy feltétlenül kapjon anyagi támogatást az, aki arra érdemes, és arra ügyelni, hogy a rendszer bármely szintjén átkerülhessen a jobb iskolába.
      - A pedagógus mit tehet ebben a helyzetben?
      - A pedagógusoknak óriási szerepe lehetne, de a mai feltételek között aligha lehetnek hatékonyak. Nem hiszem, hogy a tanárok és diákok viszonyát - csakúgy, mint az orvosok és betegek, vagy a férfiak és nők viszonyát - jogokban le lehetne írni. Ez a definíció kizárja a kapcsolatokból az árnyalatokat és a személyességet, viszont bekódolja a gyanakvást és a titkolt ellenségességet. Burkoltan azt feltételezik a tanárról, hogy kizárólag a hatalomgyakorlás érdekében szeretne beavatkozni a gyerek iskolán kívüli életébe, holott ugyan miért tenné? Az ehhez hasonló rosszhiszemű jogszabályok megakadályozzák, hogy a tanár fellépjen az iskolákban, mondjuk, a kegyetlenkedéssel szemben, mert például hiába tiltja meg az épületen belül, ha az erősebb öt perccel később elintézheti az ügyet a sarkon. Elképesztő egyébként, ami az iskolákban folyik üzletelésben, lopkodásban, csicskáztatásban, még az úgynevezett elitiskolákban is. A lopásokat és egyéb visszaéléseket a tanárok nem leplezhetik le, mert nincs joguk kivizsgálni az ügyet. Nem kérdezhetik ki a gyereket, nem nézhetnek be a táskájába, hanem mit tehetnek? Kihívhatják a rendőrséget. Ez aztán a gyerekbarát eljárás! Az ehhez hasonló helyzeteket éppen azok nem bírják elviselni, akik valóban szeretik a hivatásukat. Ma a tanári munka bürokratikus és nem személyes tevékenység. A jelenlegi körülmények között egyáltalán nem képzelhető el az a hősies magatartás, amiről szinte minden külföldre szakadt magyar visszaemlékezéseiben (utoljára Gróf Andrásnál) olvashatunk: azokban a porosz iskolákban bizonyos értékekért egyes tanárok kőkeményen kiálltak, és felelősséget vállaltak a rájuk bízott gyerekekért.
      A kevés szülői támogatást kapó vagy szocializációs deficittel sújtott gyerekek esetében különösen nehéz körülmény, hogy a pedagógusnak semmi köze nem lehet a gyerekek iskolán kívüli életéhez. Itt alternatív szocializációs modellre, érzelmi kapcsolatokra volna szükség, nem pedig törvényekkel és fenyegetésekkel gúzsba kötött, rettegő és fáradt emberekre.
      - A pedagógusbérek emelése tehát korántsem oldja meg a problémákat?
      - Természetesen nem, de a jelentőségét nem szeretném lebecsülni. Egyrészt rendkívül fontos üzenete van egy olyan világban, ahol a pénz alapvető szerepet játszik a megítélésben. Másrészt tarthatatlan állapot, hogy a pedagógusok fizetése még egy szerény életvitelre sem volt elég. De a munka feltételeit ez önmagában nem fogja megjavítani. Amíg az alapkérdéseket, a jogköröket nem tisztázzuk, azt sem tudjuk eldönteni, merre induljunk el. Az oktatási miniszter koncepciója szerint a képességfejlesztésre, és nem a lexikai tudásra kell helyezni a hangsúlyt. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet képességeket fejleszteni lexikai tudás nélkül. A másik sokat hangoztatott demagógia az egész életen át tartó tanulás. Valószínűleg arra próbálják az embereket felkészíteni, hogyha az egyik multinacionális vállalat összecsomagol és egy másik jön helyette, a munkásokat egyik pillanatról a másikra át tudják képezni. De az az ember, akinek nincs tisztességes alapképzettsége, erre képtelen. Egyetlen előnye lehet: akinek nincs kielégítő lexikális alapképzettsége, sokkal kevésbé képes reflektív gondolkodásra, és ritkán kérdőjelezi meg a fennálló rendszert.
HORGAS JUDIT