←Vissza

Handi Péter ÉSZAK (részlet) "Semmi sem olyan szürreális és absztrakt, mint a valóság." (Giorgio Morandi)       Régen tervezzük ezt az utazást. E hatalmas és nagyrészt zabolátlan földrész néha misztikus jeleket küld a Városba. Megfejthetetlen jeleket, forró szellőivel, vörös homokszórásaival, rikoltozó madaraival. Az ember ingerlékeny és türelmetlen lesz a falak között, hívja, vonzza valami, a falakon túli táj mintha beüzenne a festők szerint is váratlanul tárulkozó színek és természeti formák labirintusaiból az óceán mentén telepített városokba.       Észak!       A Kaland, a Váratlan itt mindig északra van. Onnan jönnek a forró szelek, ott születtek a földrész belsejébe araszoló tizenkilencedik századi expedíciók vízhiánytól hagymázos leírásai, a hüllő-bőrű rózsaszín gyümölcsök, esőerdők és bozótsivatagok végletes vegetációjának tablói.       Északra haladunk hát, évtizedekkel e földrészre érkezésünk után. A kalandot segíti a huszadik századi infrastruktúra: térképen feltüntetett - noha ritka - motelhálózat és a végeláthatatlanba ívelő betonút.       Sokáig nem hittem, hogy ember és gépkocsi között lehetséges valamiféle szerves kapcsolat, viszony: érzések átplántálása a legyártott és működő masinába. E terep - nagyon is nyilvánvaló - a sci-fi írók domíniuma, de lévén ők a jövő lehetőségeinek megálmodói, némely sejtetésük a lehetségesség hitelét kínálja.       Az Autó, a huszadik- és huszonegyedik század tömegmozgatója, a lóvontatású kerekek utódja, irányítható fémskatulya, egyre tökéletesedő, összkomfortossá váló második otthonunk - már akinek a körülmények megengedik birtoklását. Vannak országok, ahol a gépkocsi luxuscikk, presztízs, a társadalmi hovatartozás egyik mércéje, a jómód manifesztációja. Ausztráliában az autó alapszükséglet, jóformán minden családnak kell egy-kettő, különben az irdatlan távolságok összezsugorítják a polgár életterét. Így a gépkocsi az ötödik világrészben a nagy szintézisre hozó: milliomosnak és segédmunkásnak egyaránt szolgál. Csoda-e, ha a garázsban vagy az autóbeállóban pihenő gépkocsi átvesz valamicskét a családtag aurájából, ha mást nem, hát egy hátasló árnyékát, amely nem gyeplőrántásra, hanem kulcs elfordítására mozdul.       A városban még alig észlelhető ember és autó "rokoni" kapcsolata. Ott csak jármű a gépkocsi, egyik helyről a másikra szállító robot: használják, belevetik magukat, kiugranak belőle, becsapják ajtaját. Élnek vele, mint a hétköznapok egyéb használati tárgyaival. De amint az autóban ülő ember elhagyja a várost és elindul a Hold fölfedezésére - a csak hallomásból ismert, rejtélyes fényjeleket lövellő pampák megtapasztalására -, azon veszi észre magát, hogy egyedül maradt járművével, ami úgy lett társa, hogy egyszerűen függőségbe került tőle.       A napszemüveg alsó hajlatán néha felsejlik a kormánykerék. A jármű máris bensőségesebb barát, mint órákkal ezelőtt a városban. S mintha "ő" is tudná - a városban köhécsel, felmorog, vissza-visszaránt, akár a zabla alatti csikó, de ha rászabadul a távolságokra, megjuhászodik és elcsöndesedik. Jóleshet neki eleme, a sebesség. Beleveszi magát a tájba, falja a betont. Egy idő után jórészt észre sem vesszük, hogy autóban ülünk. Van itt persze minden, ami feledteti a kerekek alatt elhúzó kilométereket: muzsikáló rádió, hűs szellőjű légkondicionáló, erős kávé a termoszban. A betonút elkanyarodik Victoria állam határvonalánál a földrész belseje felé. Ez már Új-Dél-Wales délnyugati része, s kezdődik Ausztrália és a világ jelentős búzaszükségletét ellátó terület, az úgynevezett ,,grain belt". A betonút belevág a búza-óceánba. A soknépű földrésznek az olasz bevándorlók építették az utakat. Szicíliaiak, kalábriaiak tízezrei érkeztek a második világháború után a jól fizető munkákra, egy szót sem beszéltek angolul, de hát útépítéshez nem kell nyelvtudás, csak bivalyerő, emberfeletti szívósság és tengernyi izzadság. Az irdatlan távolságokat átszelő autóutak makacs szürkesége lenyűgöző! Ez a búzatenger is lenyűgöző. Két órája haladunk a búzában, nagynéha felmagaslik a horizonton egy siló, keskeny sínpár vezet hozzá valahonnan, semminek nem látni végét, kezdetét.       A sárgán elsuhanó mezőség monotonságát - és az autóvezetőt - néha felzavarja egy égi küldemény: rikoltozó kakaducsapat vág a búzába, zöld-sárga-piros tollazatú bohócok. A visszapillantó tükörben színes hangjegyeket csinál belőlük az óránkénti százhúsz kilométeres sebesség.       Néhány korty kávé a monotónia ellen. A rádió élvezhetetlen, messzire kerültünk a nagyváros állomásaitól, és távol vagyunk még a legközelebbi helyi adótól. Az ég és a horizont vége fehér a fényességtől, s a nap sem a megszokott narancsveres, hanem fehéren izzó, mint a folyékony acél. A koffein egy időre megteszi hatását: az útszél elsuhanó jelenségei értelmes alakzatokba rendeződnek. Madártetemek százai szegélyezik ezt az utat, időnként egy-egy kenguru, koalamedve, wallaby teteme barnállik - járművek áldozatai. A kengurukat rendszerint éjszaka gázolják, mert nocturnális állatok lévén az útra ugrálva a fényszóró bűvöletébe kerülnek, megmerednek, mintha mágia bénítaná egyébként fürge mozdulataikat. A vadászok így lövik ki őket, az állatbarát autóvezetők meg nem tudnak elég gyorsan fékezni a hirtelen felbukkanó állat előtt. A madarakat sem lehet elkerülni, legfeljebb lassabban hajtani, hogy átsuhanhassanak a hűtő rostélya előtt vagy alatt. A sebesség azonban életbevágóan fontos ezeken az utakon. Az autós még indulása előtt pontosan kiméri a távolságot, megtervezi állomásait, s ahhoz, hogy mindez menetrendszerűen menjen, a megtervezett sebesség egyenletességére van szüksége. Honnan tudnák ezt a madarak! Eszeveszett röptük akár a kamikaze-pilótáké. Zúzott tetemük néha kihullik a motorháztető alól, amikor a kocsi megáll.       Az útszegély másfajta, emberi küzdelmekről is mesél: lapuló kígyónak nézel távolabbi fekete vonalakat. Porban nyújtózva hevernek, vastagodó, majd vékonyodó idomok. Elzúgsz mellettük, s a hüllőből prózai gumibelsők cafatjai lesznek, kerékdefektek nyomai. Szinte hallani a szitkokat, dühödt köpködések, szerszámcsapkodások szellem-zajait! A defekt a városban is az autósok réme, hát még a sivatagok peremén, mezőségek ember nélküli vidékén! A negyven-egynéhány fokos forróságban elő a pótkerékkel, emelővel, feszítővassal! S míg izzadságban fürödve dolgozik az ember, rajokban keresik fel a közeli vagy távoli birkanyájak tenyésztette légyrajok...       Odább megcsillanó pocsolyák, az autós nem hisz a szemének: eső nemigen ismeretes ezen a száraz vidéken, az ég mindig felhőtlen, a nagy néha átfutó záporokat percek alatt felszárítja a tűző nap. A földrész eme délibábja a felpattanó kövekkel bezúzott ablaküveg-törmelék. Egy éles koppanás, és a vezető előtt fagyott, homályos-kristályos tótükörré változik a szélvédő. Ilyenkor az autós leáll, újságpapírt vagy rongyot tesz a motorháztetőre, hogy védje a karcolásoktól, és egy vasszerszámmal kilöki a "családtag" jármű ablakát. Fájdalmas operáció, de szükséges. A legközelebbi szerelőműhelyig összehúzott szemmel, meztelen homlokkal fordul a természeti elemekkel szembe: süvít kocsijába a por és a forróság. Az út mentén hagyott üveg-halom aztán országra ható tragédiát okozhat: összegyűjti a fehéren izzó napsugarakat - ahogyan hajdan nagyítóüveggel a cigarettapapírt gyújtották -, és lángra lobbantja a csontszáraz bozótot. A forró szél fölkapja a lángot, száz és száz méterekre repíti, ott ég erdő és hegyhát, tucatnyi új zsarátnok születik, s az egyre terjedő lángtenger felfalja a birkanyájakat, farmtanyákat. Akkora területek válnak szénné és hamuvá, mint egy európai ország.       Gyenge hangfoszlányokkal beindul a rádió. Területi székhely felé közeledünk, az adás egyre tisztul. Tíz perc múlva egy. Most kell Forbes-ba érnünk, ahol félórás ebédidőt töltünk el. A búza ritkul, keskeny vasúti sínek keresztezik egymást, már nemcsak személyszállító vonatok közlekednek erre, hanem mezőgazdasági szerelvények is. Tábla jelzi, hogy csökkenteni kell a sebességet. A település előtt óriásplakátok csábítanak motelek címeivel, a rekkenő hőségben azonban unottan hever az ausztrál kisváros. Múlt század eleji faépületek támogatják egymást, gondozott kertektől ölelve. Központi helyen a kocsma, olyan stílusban, mint Drysdale képeiről ismeretes: a falból kiinduló fedett terasz az épület teljes hosszúságában húzódik, domboruló tetejét néhány keskeny pózna tartja a járdaszegéllyel egyvonalban. Alatta padkák, széles karimájú posztókalapos, söröző atyafiakkal. A kocsma mellett a posta, odább rendőrség, tűzoltóság. Leszerelt Frontharcosok Klubhelysége, templom és golfpálya.       Leparkolunk egy árnyas fa alatt. Előkerül a jégláda. Rozskenyér, hideg csirkesült, keménytojás, paprika, paradicsom. Az európai gyomor nem asszimilálódik. A gyerekkor ízei végigkísérik a bevándorló életét. A mangó hideg leve azonban jól illeszkedik a hűvösvölgyi kirándulások gasztronómiai emlékei közé.       Tíz perces szundítás az ülésben, fél füllel a helyi adó műsorát hallgatom: mezőgazdasági gépek reklámozása, báli híradó, szakavatott időjárásjelentés, elavult film-melódiák. Rövid interjú egy közjegyző-félével: legyen-e második krikettpálya a lecsapolt mocsár helyén. A világ "igazi" eseményei fényévekre történnek innen, s hiába a műbolygós televízió, kontinenseket azonnal összekötő telefonhálózat, szuperszonikus repülés - Forbes-ban az az újság, hogy leszállított áron kapható hétfőtől az aratógép és a krikettcsapat egyik tagja sérülése miatt nem játszhat vasárnap. *       1945 februárjának első napjaiban anyám úgy határozott, hogy elindulunk Csillaghegyről a Duna pesti oldalára felkutatni családunk esetleg életben maradt tagjait. Csillaghegyi búvóhelyünket két-három héttel előbb szabadította fel az orosz haderő, még jócskán volt alkalmunk - gyerekeknek - a korán ereszkedő estéken a főváros fölött dúló légi harcot bámulni. Mihelyt az ágyúzás és géppuska-sorozatok, dörejek és villogások hangversenye alábbhagyott, anyám rám adta a legmelegebb holmikat és kézen fogott a februári fagyban. "Ép hidakat nem fog találni, asszonyom - figyelmeztették az emberek -, meg aztán az oroszok..." Anyám elhessegette a jóakarók aggodalmait. Anyja és testvérei éltek három hónapon át az ostromlott fővárosban - vajon élnek-e még? A bizonyosság vágya lefokozta az akadályokat és a veszélyeket.       Csikorgó hideg volt. Leheletünktől párás lett a szemünk. A világ vibrált-remegett; hó és jég kavalkádja. Leértünk a befagyott folyóhoz, a jégtáblák mint a sírkövek, a Duna ólom-vonulata elhagyott temető. Sirályok ereszkedtek a magasabbra torlódott jégtömbre. Némán gyalogoltunk a folyó mentén, nem voltam fáradt, pedig hajnalban indultunk, és már délelőtt lehetett. A kaland izgalma hajtotta nyolcéves lelkemet. A várakozás: vajon az ostrom, az utcai harcok után áll-e még a ház, ahol laktunk, lakás-e még a lakás, játszótársaim ott rohangálnak-e a folyosókon, mint annak előtte. Az utóbbi négy hónap körülményei és megpróbáltatásai, a bujkálás, apám elvesztése, bombázások és éhezések, a szorongás hétköznapisága évekké változtatta az alig valamivel több, mint negyedévet. Anyámat is, engem is vonzottak a pusztulás megelőlegezett képei, vonzottak a néhány kilométerre füstölgő város felé. Úgy szedtem a lábam a hószállingózásban, hogy képzeletem közben rommá varázsolta az ismert épületeket. Mint az évtizedekig távollevő utazó, aki közeledvén szeretteihez, képzeletében arcukra rakja az esztendők kivédhetetlen roncsolásait.       Valahol Rómaifürdő előtt vékony vonal szelte át a megmerevedett folyót. Sebtében tákolt ponton-híd vezetett a pesti oldalra, orosz katonai létesítmény a vonuló csapatok és utánpótlásuk részére. A "hídfőnél" földszintes, bakterházszerű épület állt, a katonai parancsnokság, a híd bejáratánál dobtáras-géppisztolyos katonák topogtak a hóban. A töltésen lecsúsztunk a partra és megindultunk a híd felé. Ahogy odaértünk, a katonák utunkat állták. Anyám hézagos szlováktudását latba vetve kérte, hogy engedjenek át. Az oroszok fegyvereikkel játszadozva közölték, hogy erről szó sem lehet. Ez hadiút. Anyám magyarázni próbálta, hogy a másik oldalon, a pesti részen a fasiszták hónapokig garázdálkodtak és valószínűleg lemészárolták hozzátartozóinkat. El akarjuk temetni őket. Ezért sürgős az átkelés. A katonák köptek, az egyiknek aztán mentő gondolata támadt: azt javasolta anyámnak, hogy menjen be a parancsnokhoz a bakterházba, ha az engedélyezi az átkelést, akkor mehetünk.       - De a gyereket hagyja itt - tette hozzá.       Az alku itt elakadt, mert anyám erre nem volt hajlandó. Tudta jól, mire megy a játék. Alacsony, fürge, harmincnyolc éves asszony volt - és még tartott a háború. A katonák sündörögtek körülötte, nevetgélve méregették. Ő erősen szorította a kezem. Nem fordultunk vissza, makacsul álldogáltunk az őrök gyűrűjében. Eltelhetett vagy háromnegyed óra, amikor az őrök közül az egyik odaszólt:       - Davaj! - és fegyverével a híd felé mutatott.       Sietve ráléptünk a hídra. Üres olajoshordókra láncolt hasábfa-pallókból állt a híd, mozgott-csörgött a lábunk alatt mint valami fogva tartott kígyó, a hordók félig a jégbe süppedtek, széleiknél elvékonyodott a jégtakaró és előcsillant a Duna. Ahogy lehetett, szaporáztuk lépteinket, mindketten éreztük, hogy a katonák a hátunkba ereszthetnek egy sorozatot, ekként igazolva magukat a parancsnok előtt: a hídon átszökőket lőtték le. Már a közepénél is túljutottunk, amikor először mertem fölnézni a lábam alatt mozgó gerendákról. Közvetlenül az egyik hordó melletti vékonyabb jégkéreg alatt egy ember körvonalait láttam, mint amikor egy hal felszínközelbe kerül és homályosan átviláglik. A folyóba fagyott alakon foszló ruhadarabok - a kép impresszió maradt, de emlékként rögzült.       Végre ráléphettünk a pesti oldal partjára. Ott is katonák topogtak, ránk se hederítettek. Mentünk tovább a füstölgő főváros irányában.