←Vissza

Kámán Balázs REVOLÚCIÓ (részlet) A revolúció eredetileg csillagászati szakszó: a bolygók szabályos, befolyásolhatatlan keringését, tehát vissza-visszatérő, ciklikus mozgását írták le vele. Hannah Arendt szerint a szemantika furcsasága, hogy a "forradalom" szó restaurációt jelentett, "vagyis épp az ellenkezőjét annak, amit ma értünk rajta". Egy idő után dühödten szabadult volna a saját magyarázataitól is. Kit érdekel, hogy miért lett öngyilkos, meg hogy igazán meg akart-e halni, kit érdekel?, hajtogatta gyerekes csapkodással, pedig nem volt már gyerek, sőt, ahogy hömpölyögve múlt az idő, s minden jel szerint ő is felnőtt, és - talán egy-egy fordulóban még elámult, meg is borzongott és belevörösödött, hogy nahát!, olykor-olykor, kivételesen persze - ahogy az élet kérlelhetetlen tempóját érzékelte és megértette, hogy vele is megtörténnek a szokásos felnőtt-dolgok, azok, közben egyre gyakrabban gyötörte alattomos bűntudat, hogy a normális életével, a csupasz létével jóváhagyta a barátságuk elenyészését. Kár szépíteni, tőle sem telt más. Vagy talán az nem olyan? A ragaszkodás talán nem valóságosan létező? Nem olyan, mint bármi látható-fogható, amiről azért is lehet beszélni, mert valamilyen, valamilyenné formálódott a hosszú vagy rövid idő során, s ha nem is úgy nőtt, terebélyesedett és pusztult, mint egy tölgyfa, csak úgy csiszolódott, mint egy kavics. Hát nem olyan? A bűntudat meg, amit ösztönösen azonnal föltekert vagy négyrét hajtogatott - mikor mi a praktikusabb -, hogy minél kisebb helyen elférjen, s be is gyömöszölt a lehető legkisebb és legeldugottabb zugba, a bűntudata ott is, hiába, mérgezett, bűzös levet eresztett, mint egy zsák télire vásárolt, de megfagyott, aztán megrohadt krumpli. A szagot már nem zárhatta sehová, s amikor pufogott, hogy kit érdekel?, kit érdekel?, nagyon is kitetszett a védtelensége. Tíz esztendő után is érdekelte, ha ugyan "érdeklődés"-nek mondható a rengeteg képzelgés, s éppen A. utolsó délutánjának ilyen-olyan előadása. Rossz volt az is, hogy ha A.-ra gondolt, mindjárt színházat csinált - monodrámát játszatott hajdani barátjával, de kétség sem fér hozzá: ő maga írta, rendezte, és főként nézte a darabot. Szégyenletes.       Hiába ismerte annyira A.-ék fürdőszobáját, hogy világosan lássa maga előtt a kádat, amelybe a kamasz fiú borsózöld fürdőnadrágjában beül, a mosdó fölötti, háromajtós, tükrös szekrénykét; onnan, a jobb oldali szárny felső üvegpolcáról veszi le a borotvapengét. A borotva a sajátja, bár talán sohasem használta - nem is igen kellett még -, hiába kínálkozott a díszlet, megannyi kellék, flakonok a rózsamintás csempe előtt, törülközőszárító és akasztók az ajtó belső oldalán; hiába gondolta fanyarul, hogy A. utoljára az apja frottírköpenyét nézhette, és úgy kellett néznie, mint a beteljesedés jelét; hiába. A képzelgés azért sikeredett mindig előadásnak, méghozzá melodramatikus előadásnak, mert lehetetlen volt válaszolni, hogy miért lett öngyilkos A. Miért éppen akkor? Mi történt akkor? Senkitől sem kérdezhette meg, hogy mi történt, s nem az illem óvása miatt, hanem azért, mert erre senki sem felelhetett. Magyarázatokat azonban bőségesen, túlságosan is bőven eregettek, s a magyarázatok szépen emelkedtek, lengtek, sodródtak a levegőben - nagyon ritkán szétpukkadtak, gyakran olyan magasra, messzire szálltak, hogy a türelmes bámuló sem tudhatta biztosan: ott, a pontocska még az, vagy pont sincs már, semmi sincs, csak beleképzelés. A saját anyja magyarázatait szinte a röptetés pillanatában elkapta, s maga szúrta ki. Tűvel, megátalkodottan, mert nem hitt az anyja megrendültségében. Mindig gyűlölte A.-t, leplezetlenül gyűlölte, hisz ripacs módon gúnyolta még a hadarását is, a magas hangokba futó, kapkodó-fuldokló és hirtelen-váratlan elakadó vagy épp dadogásra váltó beszédet - noha az öngyilkosság után legfeljebb annyit ismert el, hogy féltette a fiát, persze, hogy féltette, látta, mekkora hatással van A. a fiára, és ismeri a saját naiv, jóhiszemű és a végtelenségig ragaszkodó gyerekét - persze, hogy féltette attól a szerencsétlentől. Ez is utólagos szövegelés, magyarázatféle, zsolozsma. Az anyja ugyanis semmit sem tudott A.-ról, a barátságukról, közös terveikről, így hát nem voltak, nem is lehettek rossz sejtelmei; tyúkanyó féltékenykedett, semmi több. De milyen alapon szurkálja ő a többiek formás-színes, vásári okoskodását, ha nem képes - és nem képes, még magában sem - valami másfélét találni, valamit, ami legalább elindulni segítene?       A. kicsi volt, de talán már iskolás, talán csak első osztályos, amikor a szülei elváltak, ám a milliónyi elvált szülők gyerekétől eltérően, ő valami furcsa, zavarba ejtő csököttséggel munkálkodott újbóli összehozásukon. Az apja másodszor is nősült, vélhetően feleségül vette azt a nőt, akiért elhagyta A. anyját. Mert elhagyta, ezt A. kamaszként is újra meg újra elmondta, pózos tárgyilagossággal, egy lélektanban járatos, öreg vizsgálóbíró szomorú bölcsességével ismételte, hogy elhagyta, így van, el; s hogy az anyja nem keresett másik partnert, milyen szép, ugye, és nincs, nem is volt másik szerelme; A. ügyelt arra, hogy ne bujkáljon a hangjában harag, hogy ne vegye át az anyja megbántottságát, ne vádaskodjon helyette, vagyis megőrizhesse a maga független és cselekvésre alkalmas helyzetét. A barátságuk jegyajándékaként - már az első gimnáziumi év vége felé - fedte fel tökéletesen reménytelennek tűnő tervét, hogy egymáshoz vezeti - mert mélyen, titkosan egymáshoz tartoznak - a szüleit. Amíg beszélt, nemcsak hihetőnek, de nagyon is logikusnak tetszett érvelése, és oly kevés idő maradt A. jelenléte nélkül, hogy a kétségek, az eszelősség gyanúja, s mindaz, ami az ő anyja szerint A.-t veszélyessé tette, nem mutatkozott elég súlyosnak, fenyegetőnek, meghátráltatónak. Készségesen segített volna a terv megvalósításában, A. kedvéért boldogan állít csapdát - a csapdába eső érdekében persze -, s játszik bármilyen szerepet, csakhogy erre nem került sor. Valószínű, hogy A. sem tett semmit. Ténylegesen nem.