←Vissza

Levendel Júlia A SÉRÜLT TINTAHAL (részlet) A lámpa zöldre vált, a gyalogátkelő szemközti végéről elindul, már egy-két lépést meg is tesz, vagyis rohamosan közeledünk egymáshoz, amikor meglök a felnőtt életemben oly gyakorivá lett felismerésféle: itt van, itt jön, megmutatkozik nekem, akiről pedig tudom, hogy már néhány hónapja vagy pár éve meghalt.       Egyetlen nyilallás ez az agyban, külső megfigyelő talán semmit sem venne észre, se a borzongást - nincs is -, se az arcot feldúló döbbenetet - arra sincs idő -; az ismétlődő jelenet az elme illetlen zavara, valami érintkezési hiba, odatántorulás a lakatlan senki földjére, élőket és holtakat elválasztó sávra. Prémgalléros télikabátban látom vagy rövid ujjú, kék-szürkekockás kartoningben, abban a vastag, kézzel kötött kardigánban, amit az utolsó időben nyáron is fel-felvett. Kerekes bevásárlószatyrot húz vagy diplomatatáskát cipel, meggörnyed, mintha a súlyos csomag púposítaná. Nem emlékszem, hogy rémüldözős-szorongós gyerekként elért volna ez a - mondják - nagyon is gyakori tévesztés. Először talán, s már a harmincas éveimben, nagyanyámat láttam menni az utca túloldalán, nyolcvanéves volt, s éppen olyan, mint hirtelen összeomlása előtt: már nem sudár-dekoratív, a vállát előreejtette, megvékonyodott, a lába egészen pipaszár lett, de a tartásából-büszkeségéből így is jócskán őrzött. Alakját persze nem a semmibe, nem az üres levegőbe vetítettem, ahogyan később se, senkit, soha. Valamelyest hasonló öregasszony baktatott akkor vagy negyven-ötven méterre tőlem, s aki most, a gyalogátkelő túloldaláról elindul felém, ő is nyilván úgy mozog, tüskésre nyírt, sovány feje is hasonló a néhány hónapja még élőhöz - de engem áramütésféle ér, aminek - bárhogy törekszem racionalizálni - semmi köze sincs a hasonlósághoz. S végképp semmi a nosztalgikus asszociációkhoz; a villanás (különben akármilyen pillanatnyi, fájdalmas is, az agyból indul, s az egész testen átcikázik a kín), hiszen villanás és időbeli kiterjedése a nullához közelít, kérlelhetetlen egyértelműséggel állítja, hogy ez ő. Csak ennyit.       Az egyre gyakoribb jelenség megszokhatatlan, ősember-riadalmat kelt bennem ma is, noha - szégyenkezem aztán emiatt is - már nem olyan ijesztő, mint első alkalommal. Legutóbb a gyalogátkelő fehér csíkjait is betakarta az az árnyékféle, sebesen terjeszkedő, sötét folt körülöttem, mögöttem - a nap balról-elölről sütött -, látszólag rezzenéstelenül haladtam tovább, talán gyorsabban, nagyobbakat léptem, mint átkelő társaim.       A nyolcvanas évek elején lelkes kritikát írtam egy fiatal író első novelláskötetéről, méghozzá saját kiadású-finanszírozású Pár-sorunkba anélkül, hogy az írót ismertem volna. A szövegek szellemessége elbűvölt, és merőben más érdeklődése-közelítése, a jól érezhetően tőlem idegen írói gyakorlata is kíváncsivá tett. Bizonyára elég rugalmas voltam, s még nap nap után tapasztaltam, hogy lehet - hogy létezik - jóleső ingerlés-ingerültség, hiszen ilyesfélével találkoztam legkedvesebb tanítványaim körében is, mikor a gondolkodásmódjukkal, az életstílusukkal és a munkáikkal szemben újra meg újra tisztáznom és védenem kellett a saját értékrendemet. A Képzőművészeti Főiskolán tanítottam akkoriban irodalmat festő, szobrász, grafikus, restaurátor, szcenikus hallgatóknak, s szinte mindegy is, miről beszéltem-beszélgettünk, az Isteni Színjátékról vagy A pestisről, a visszatérő kérdés, amit a legérzékenyebbek is a történelemtől érintetlenül, s így látszólag ártatlanul böktek felém, hogy mi az a valami - ha nem hit, akkor micsoda, ha nem is küldetés, nem misztikus beavatottság- és kiválasztottság-tudat, nem, semmi köd és semmi ideológia, de akkor micsoda az a valami, ami nélkül nincsen nagyszabású művészet - ki és milyen alapon mondja meg, hogy mi a művészet, hát még a nagyszabású művészet? és komolyan gondolom-e, hogy manapság ugyanazért fest vagy ír valaki, mint ami Bruegelt vagy Van Gogh-ot festésre, Csehovot vagy Camus-t írásra hajtotta? Nem volt könnyű az elsőkötetes író műveire mutatva bizonyítani, hogy a kiváló csomagoláshoz képest soványka az a bizonyos valami, s láttam, nem csupán keserves, de veszélyes is tanítványaim pragmatikus művészetértelmezését kétségessé tenni. A főiskolai képzés, akárcsak a "művészeti élet" megannyi példát kínált nekik, vacak érvényesülésekkel és szívszorító-gyomorforgató züllésekkel, de mert pragmatizmus volt, kapaszkodót is adott - vagy legalább szemellenzőt: a gyakorlat igazolni látszott, hogy a valami - ha egyáltalán van valami, és érdemes szemügyre venni - a siker kiküzdésében keresendő, de semmiképpen sem úgy, hogy a művész megalomániásan az egész világ megértésére, megítélésére és megváltoztatására törekszik. Lehet, hogy többféle indulat és utasítás összeadódott akkor, s mindjárt hólabdaszerűen terebélyesedett, aztán, ahogy az ilyesmi történik, s a szellemi elit körében is így történik: jöttek az utasításokat túllihegők meg a szerencsétlen torzak, mindenesetre úgy penderítettek ki a főiskoláról, ahogyan a nyolcvanas évek közepén már nem volt szokásos, mintha tudomást sem vettek volna a diktatúra puhulásáról, én meg a hosszú hónapokig tartó procedúra közben sehogy se tudtam az üldözött vagy a hős ellenálló szerepében tetszelegni. Makacsul - de a magam logikája szerint, s így eleve reménytelenül - meg akartam érteni az indítékokat, s még most is inkább azt hiszem, hogy velem együtt, mintha testesülése vagy médiuma volnék, a valami kutatásától-érvényesítési kísérletétől próbáltak szabadulni. Ez mégiscsak értelmesebb, mint például a meglehetősen nyíltan kifejezett antiszemitizmus.       Mindenesetre - s nekem ma ez a leggyötrelmesebb - odalett az a jóleső ingerültségem, kíváncsiság helyett azóta egyre inkább elzárkózom a másféle, a művészileg-erkölcsileg idegen gyakorlattól, attól az eszelősségbe bukott, báját vesztett írótól is persze, miközben nagyon nem tetszik az újabb és újabb sérüléseimet provokáló és folyton-folyvást elzárkózóbbá alakító elzárkózásom - mert látom ám kívülről is azt az úszó, halforma sötét foltot, mintha legalább nyolc karja, két csápja s még uszonya is volna.