←Vissza

Bíró Zsuzsa KATONA JÓZSEF UTCA 26. (részlet) Egy négyszobás lakásban nyolcvanegy ember, tizenegy az előszobában, köztük mi is. Egy ebédlőasztalon lakunk, anyám, a nővérem meg én. Az előszoba központi hely, innen nyílnak a különféle ajtók, jövés-menés van, első kézből kapjuk a híreket, túlélésünk esélyei hol felszöknek, hol leesnek nullára, egy-egy rossz hír alkalmából mindig akad néhány sikoltozó asszony, már megszoktuk. Egy emelettel feljebb két barátnőnk akad: a Dembinszky lányok, akiknek egyforma piros, csúcsos sapkájuk van, pomponnal. Néha kijönnek a gangra, jól megvagyunk. Néha nem jönnek ki, nem szólnak, nem értjük, a nővérem a vállát vonogatja, én a lépcsőházban lesek rájuk. Olvasok. Izgalmas könyv: A bukott asszony. Nem nagyon értem, de ki mondta, hogy mindig mindent érteni kell? Tavasz óta vagyok felvilágosítva, mikor bejöttek a németek, a mamánk úgy gondolta, el kell mondja nekünk a dolgot. Elmondta. Most összeegyeztetem az új információkat a méhecskékkel és virágokkal. Bombáznak. Több ezer lakó a házban. Ennyi ember nem fér be az óvóhelyre, nem megyünk le, szellemet idézünk pohárral, Kemal Atatürk, török miniszterelnök jelentkezik, megkérdezzük, hogy mikor lesz vége a háborúnak, "majd ha fagy", válaszolja hetykén, és részletekbe nem bocsátkozik. Eszünk. Vekni kenyereket látok magam előtt (egy jó ember hozza nekünk három naponként) és egy óriás bödönt, benne zsírjára sütve libamájat. Foie d'oie, mondja a nagymamám, aki velünk lakik az előszobában. Lehet, hogy mi délben-este abból a bödönből táplálkoztunk? Lehet. Én ma már sok éve egyetlen falattól is rosszul vagyok. "Műszaki értelmiségi családból származom. 1944-ben üldözött voltam." Később így kezdem az életrajzaimat. Azt elhallgatom, hogy üldözőim libamáj-evéssel kínoztak.       Kit ezzel, kit azzal.       Az asztalunk alatt egy kisszéken Sauerteig néni kuporog, nem alszik, nem járkál, nem beszél, eszik, vajat vajjal. Semmi mást. Vajat vajjal. Elvitték a nyilasok, magyarázzák a felnőttek, a néni ellenállt, félig agyonverték, megtébolyodott. A téboly olyasmi lehet, képzelődöm, mint egy sötét barlangban bolyongani egyedül lámpa és remény nélkül. De miért vajjal vajat? Van nála egy nagy tömb vaj, egyre fogy, együtt fogynak, egy reggel arra ébredünk, hogy kifogytak az asztal alól.       Visznek. A hamis védlevelet eltépik. A miénket is. Sorba állítanak, tudjuk, mi vár ránk.       Tavaly nyáron, a bécsi polgármester sofőrje elmondta apámnak, hogy előző nap a főnökével egy Os´wie‹cim nevű helyen járt. Azon a szép augusztusi délelőttön a Flórián kávéház teraszán, egy szimpla mellett hallott apám először a gázkamrákról. Megtudta, hazajött, leült a vasárnapi ebédhez. Mire gondolt: hogy ránk is ez vár, vagy hogy ez ránk nem érvényes? 1943 nyara volt: irtóztató beszéddel kellett volna megrepeszteni a nézők fülét, hogy a vétkes megőrüljön belé? Apám minden barátjának továbbadta a hírt, senki sem hitt neki, sőt, kidobták őt a Club kávéházból.       Tudjuk, mi vár ránk. Egy gyűjtőhelyen töltjük az éjszakát. Másnap reggel indulna a menetoszlop a határ felé. Hajnalban nyilasnak álcázott kis karhatalmisták jelennek meg, üvöltenek, sorba állítják a tömeget, vissza a védett házakba. Megúsztuk?       Megint visznek.       Az utcán állunk. Ha nincs érvényes iratunk, elhajtanak. Nekünk nincs. Sírok. A nővérem fogja a kezem, mosolyog, minél nagyobb a baj, annál bizakodóbb a mosolygása. Anyám kinéz magának egy jobb arcú nyilast (ilyen is van), elébe tartja a svájci követség sokpecsétes levelét arról, hogy nem áll módjukban minket védelmükbe venni, francia nyelvű levél, a külalakja meggyőző, a nyilas int, visszamehetünk a házba. Faites vos jeux. Anyám többször nyert már ebben a játszmában, reménytelen helyzetekben is, de meddig tart még a szerencse-szériája? A jó ember, aki élelmiszert szokott hozni nekünk, levelet hoz apámtól. Amikor írta, már megszökött a századától, de mi ezt nem tudjuk, a fogalmazás homályos, olyan, mintha búcsúzkodna, inti a nővéremet, hogy vigyázzon rám, szörnyű, most mi sikoltozunk.       Kemal Atatürk van ismét a vonalban: "Túlélhetjük? - kérdjük. - Én nem ellenzem" - válaszolja.       Razzia. Vigyázzba állva várjuk őket, három napi élelemmel, pakkal. Nem mennek be mindenhova, a mi lakásunkat elkerülik. Pár száz embert hajtanak ki a házból, köztük egy egészen kicsi fiút és a mamáját, akiket nagyon szerettünk, és a Dembinszky lányokat is, a lépcsőházba kilesve még látom a piros, csúcsos sapkájukat, jaj!       Bombáznak, visznek, razziáznak, gyilkolnak. Meg kell szökni! Levenni a csillagot, kimenni az utcára, helyet keresni valahol, ha lebukunk, agyonlőnek, jönnek? Nem jönnek.