 |
 |
|
Belső ruhatár Csajka Gábor Cyprian HÁRY JANUS Ne hárijánoskodj, mondta a keresztanyám, Totinka, mikor kiszaladtam hozzá a konyhába az igazság terhével a vállamon, pontosabban a nyelőcsövemben; éreztem pedig, hogy az igazság lassan, nehézkesen halad lefelé, a "pocakom" irányában. Első emlékeim egyike ez a bizonyos lámpaevéses történet, mely gyorsan szerteindázott az egész családban, hamarosan a szlovák rokonok is tudtak róla; valamiért makacsul megőrződött, még sok-sok esztendő múltán, amikor bájos zólyomi unokanővéremmel, Gitkával a Podlanicka-forrás környékén sétálgattunk, még akkor is, ő is szóba hozta, elmesélte nekem, milyen rémült volt az arcom: és hogy meg voltál ijedve, amikor kiszaladtál a konyhába Lenka tyetához, vagy hogy is hívod te, Totyinkához, és azt mondtad neki, hogy megetted a lámpát. Afféle derűs, kacagtató történetkévé kerekedett egykorvolt lámpaevésem, s ahogy az lenni szokott, mindenki részt vett a kerekítésben, csupán én nem; a kör közepén maga Háry János áll, háromévesen, holott most már, végre, közel az ötvenhez, nekem kellene. Az ember ne legyen túlságosan vakmerő, ha az ősszorongásait próbálja bogozni. Ki kell választani a legkisebb csomót, a legkevésbé szorító hurkot, finoman, türelmesen bujtatni, vezetgetni a szálakat - voltaképpen az egyetlen szálat -, míg végül meg lehet csippenteni a két végét, picit megfeszíteni, azután ahogy tetszik: megtartani vagy elengedni a szélben. A szentendrei hálószobában a nagyágy Totinka felőli oldalán állt egy asztalka, azon nehéz, szürkés színű, fém olvasólámpa. Kerek, zománcozott talpán volt egy fehér gomb, azt kellett megnyomni, hogy világítson. Ezt a gombot közönséges anyacsavar rögzítette a szürke zománcfelszínhez. Nem háryjánoskodom, élesen emlékszem rá, hogy nekem ez a nevezhetetlen dolog egyszerűen nem tetszett. Közönséges volt, éreztem, hogy az, mondtam is volna, csak hát nem voltak hozzá szavaim. Ez a gyárilag iderondított anyacsavar sértően közönséges és igénytelen - mondtam volna. Ehelyett babrálni kezdtem, hamar meglazult, lepördült, a nyomógomb belepottyant a lámpatalpba, elnyelődött, ettől megijedtem, nem nagyon, de meg; és gyorsan bekaptam az anyacsavart. Nem fájt nagyon, ahogy csúszott lefelé, csak annyira, mint egy szilvás gombócban felejtett mag, ismertem ezt az érzést. Nem sok időbe tellett, hogy rászánjam magam, jelentem a dolgot Totinkának, őszintén és egyenesen: megettem a lámpát. Erre mondta ő, hogy ne háryjánoskodj; nem éppen rosszkedvűen, de kissé türelmetlenül, mivelhogy igencsak lekötötte a nagymosás. Hanem akkor csakugyan megrémültem. Mi az, hogy hárijánoskodás? Nem értettem, nem ismertem ezt a szót, még egy nevet sem tudtam kihallani belőle. A ne szócska keserű héjában rejtőző rémképemet ki mutatja meg nekem? Végül is, persze, minden tisztázódott. Másnap jó adag hashajtóval ráültettek a bilire, körülvettek, Totinka mellettem ült a sámlin, keresztapám, Bátya, a kedvenc karosszékén, csak a Nagyi állt, lassan ringatva magát: aggódásban. Ne félj, mindjárt kiköccen belőled, mondta Bátya. Kiköccen. Szerettem a szavait. S míg vártunk a kiköccenésre, Bátya elmagyarázta, mit jelent hárijánoskodni, ki volt - ki nem volt Háry János, meg hogy micsoda és mire jó egy anyacsavar. Néhány napja, egy társaságban, rég látott barátokkal találkozva Zizi - már unokás családanya, persze - egy fényképet ajándékozott nekem; nézd, milyen jó pasi voltál, most meg olyan vagy, mint egy gebe, mondta. Volt ott egy tükör, odamentem a képpel, hogy lássam a két arcomat. Hát igen... Olyan voltál, hallottam a hátam mögül, mint aki mindjárt nekibőszül az egész világnak, hogy... Emlékszel, miket beszéltél akkor? Emlékszem, miket beszéltünk, mondtam. És néztem tovább a két arcomat, és eszembe jutott Janus, a kétarcú, később kétszínűséggel megrágalmazott római istenség, pedig valójában az ő ifjú s öreg arca "a jó kezdet és a szerencsés befejeződés" kultikus ábrázolata volt; és eszembe jutott a Háry-mese, az öreg obsitosé, aki ül az abonyi kocsmában és nagyokat füllent ifjúkori hőstetteiről. Mi, ha jól látom, épp az ellenkezőjét tesszük, egészen másképpen hárijánoskodunk; hallgatunk ifjúkori érzéseinkről és reményeinkről, mintha semmit sem akartunk volna az élettől, és tenni a világgal. Pedig hát akartunk, nagyon, nagyon is. |