←Vissza

Kállay Géza DRÁMAI PILLANAT - PLATÓN ÉS ARISZTOTELÉSZ VITÁJA (részlet) Platón Állam című dialógusában - ahogy Murray Krieger írja - az utánzást kétféleképp is meghatározza: tágabb és szűkebb értelemben.1 A tágabb definíció közismert, és a Tizedik könyvben található; itt Platón azzal vádolja a valamit reprezentáló művészeteket, hogy a valóságon mintegy parazitaként csüngenek. Az alkotómester a "mindenség alkotója" kíván lenni, ami nem is olyan nagy dolog: akár egy tükör segítségével is létrehozhatjuk még egyszer mindazt, ami látható. Ha egy tükröt körülhordozunk, csinálhatunk "napot és mindent, ami az égen van", megalkothatjuk önmagunkat is, vagy "használati tárgyakat, növényeket, és minden egyebet". Így keletkezik az ál-valóság a művészetben is. A tükörkép, akármennyire hűen adja is vissza a létezőket, olyat tartalmaz, ami nincs; olyat mutat, ami - épp az eredetihez való hasonlóság révén - csupán megtéveszt, hiszen - szükségképpen - már eltávolodott a tulajdonképpeni valóságtól; ezért minden, ami a visszatükrözés elvét követi, csakis hamis reprezentációs végeredményhez vezethet.       Ezzel szemben a Harmadik könyvben Szókratész-Platón az utánzást a drámai mimézis fogalmára szűkíti, méghozzá a 'megszemélyesítés', az 'akár hangban, akár taglejtésben egy másik személyhez hasonlóvá válás' értelmében.3 Olyan esetekre gondol itt a filozófus, amikor valaki, miközben egy homéroszi költeményt ad elő, vagy egy tragédiában szerepel, vagy csupán egy egyszerű, prózai elbeszélést mond el, nem egyszerűen valakinek a tetteiről beszél, sőt még csak nem is idézi a másik szavait, hanem játszani kezdi, amit a másik tett; a másik nevében nyilatkozik meg; úgy tesz, mintha ő lenne a másik; mintegy eggyé válik, azonosul vele.       Amint ez ismeretes, a Tizedik könyvben végül Platón arra a következtetésre jut, hogy ... teljes joggal utasítottuk ki a költészetet államunkból [...] a józan meggondolás késztetett erre. Hogy azonban meg ne vádolhasson bennünket érzéketlenséggel és műveletlenséggel, tegyük hozzá mindjárt azt is, hogy a filozófia és a költészet régóta ellenséges viszonyban vannak egymással; az olyan kifejezések: "csaholó, urára ugató kutya", vagy: "nagy az ostoba, üres fecsegésben", vagy: "a bölcsek uralkodó hordája", vagy: "elmésen töprengenek", mert hogy "éheznek" - s ezernyi ilyenféle mondás, mind az ő régi ellentétükre mutat. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy - ha a gyönyörködtető költészet és az utánzó művészet valószínűvé tudná tenni, hogy szükség van rá a jól kormányzott államban - szíves örömest befogadnánk, hiszen tudatában vagyunk, hogy mi is a varázsa alatt vagyunk; de nem engedi a lelkiismeretünk, hogy a nyilvánvaló igazságot eláruljuk.       De éppen, amikor Platón a drámai megjelenítés "varázsá"-val, a drámai megjelenítés veszedelmeivel foglalkozik, ismeri el a drámai pillanat megrázó erejét, a kivételes hatást, amelyet a közönség jelenében zajló megszemélyesítés az emberi lénynek jelenthet. Innen ered minden későbbi, a színházak bezárását szorgalmazó puritán próbálkozás paradoxona is: épp annak kell leginkább hinnie a megjelenítés varázslatos, nézőket megbabonázó bűvöletében, aki minden előadást be akar tiltani. A színházat csábító "valóság"-ként számon tartók között van egy szerencsésebb felekezet is: ide tartozik az egyszeri katonatiszt, aki kardját kirántva Othello elé ugrott a színpadon, mikor az meg akarta fojtani Desdemonát, és mint katona a katonát hívta ki párbajra, "szavatolva a lady ártatlanságát"; ő legalább részt akart venni a "szörnyű valóságban". Platón elemzése szerint a megszemélyesítés, a színészi játék egyáltalán nem játék: a szerep teljesen beszippantja a megjelenítő személyiségét, egyéniségének egészére tart igényt, az önazonosságát változtatja meg. Ugyanakkor azok a költői képek, amelyekkel Platón a színház veszélyeit ecseteli, már önmagukban is drámaiak: SZÓKRATÉSZ Vagy talán nem tapasztaltad még, hogy az utánzás, ha a gyermekkortól kezdve végigvonul az egész életen, lassanként szokássá és természetté válik, akár a testre és a beszédre, akár a gondolkodásra vonatkozik? ADEIMANTOSZ De nagyon is. SZÓKRATÉSZ Nem engedhetjük tehát meg, hogy olyan emberek, akikkel állítólag törődünk, s akiknek derék férfiakká kell lenniük, férfi létükre asszonyt utánozzanak, akár fiatalt, akár öreget, akár olyat, aki férjét szidalmazza [...] még kevésbé egy beteg, szerelmes vagy éppen egy szülő asszonyt! [...] De nyilván a hitvány férfiakat sem, a gyávákat [...], akik egymást rágalmazzák és kicsúfolják, akik mocskos szavakat mondanak, akár részegen, akár józanul; [...] de minden bizonnyal ahhoz sem szabad ifjainkat hozzászoktatnunk, hogy szóval vagy tettel őrjöngőket utánozzanak; [...] Hát vajon nyerítő lovat, bőgő bikákat, zúgó folyókat, bömbölő tengert, égdörgést és ezekhez hasonló dolgokat utánozhatnak-e? ADEIMANTOSZ De hiszen megtiltottuk nekik, hogy őrjöngjenek, vagy őrjöngőket utánozzanak. [...] SZÓKRATÉSZ [A hitvány] minél hitványabb, annál inkább hajlandó lesz mindent előadni, és semmit sem fog magához méltatlannak tartani; nagy komolyan és a teljes nyilvánosság előtt bármit készségesen utánozni fog, azt is, amit fentebb említettünk: a mennydörgést, a szél, a jégeső, a kocsitengely és a kocsikerék zaját, a trombita, a fuvola, a síp és mindenféle más hangszer, a kutyák, a juhok, a madarak hangját.       Miközben a fenti sorokat olvasom, akaratlanul is néhány Shakespeare-jelenet villan fel: Júlia a Rómeó és Júliából ("aki szerelmes asszonyt (lányt) utánoz"), Falstaff a IV. Henrikből, vagy Böffen Tóbiás és Keszeg András a Vízkeresztből ("akik mocskos szavakat mondanak, akár részegen vagy józanul"), Hamlet (aki "szóval vagy tettel őrjöngőket utánoz"), Lear király (aki "komolyan és a teljes nyilvánosság előtt" "bömbölő tengert, égdörgést" idéz, "a szél, a jégeső zaját utánozza"), stb. Shakespeare csendes vitája a platonikus esztétikával - amivel könnyen találkozhatott pl. Sir Philip Sidney Defence of Poesy (1595)7 című, többek között az irodalom és a filozófia viszonyát is bőségesen tárgyaló írásában - külön esszét érdemel, ahogyan nem esik most szó azokról a Platón-írásokról sem, ahol a filozófus engedékenyebb húrokat pendít meg az utánzással kapcsolatban (pl. a Törvények Második és Hetedik könyvében). Most azt szeretném hangsúlyozni, hogy Platón milyen tisztán látta és milyen élénk színekkel tudta megjeleníteni - utánozni - a megszemélyesítés, az eljátszott dráma erejét és hatalmát a néző fölött. Ha pedig mindehhez azt is hozzátesszük, hogy saját - majdnem kizárólagos - dialogikus előadásmódja és állandó, Szóratészt és annak vitapartnereit megszemélyesítő filozófiai gyakorlata épp azt az elvet tagadja, amit olyan harcosan védelmez, ezáltal tulajdonképpen önmagát is száműzve "tökéletes" államából, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy bármennyire kategorikusan utasította el a drámát a többi mimetikus művészettel együtt, Platón mégis a "drámai pillanat" filozófusa maradt.