←Vissza

Takács Zsuzsa TALÁLKOZÁSOK (részlet) És szemem, amíg eltűnődve néz szét egy lobogót lát, mely forogva száll, száll, mintha félve kerülné pihenését. Nyomában nagy menet tolongva jár, jár... (Dante-Babits: Isteni színjáték - Pokol) Szerettem volna, ha ő maga fejti meg, a barátnőm, aki a történetet mesélte. De épp megfejthetetlensége miatt mondta el nekem harminc év után az életét meghatározó néhány perc történetét. Fiatal értelmiségiek baráti körében kialakult párok egyikének tagja volt akkor. Matematikus barátjával együtt járt az ismerős társaságba, s ők ketten, ha nem is mondták ki, úgy gondolták: előbb-utóbb összeházasodnak és gyerekeik lesznek. Egyik összejövetelükön azonban odament hozzájuk a társaság másik tagja, egy bölcsészhallgató lány, és azt mondta a matematikusnak, hogy szeretne kérdezni tőle valamit. El is vonultak rövid időre, az ablakhoz állva valamiféle szöveget olvastak. Barátnőm legnagyobb bánatára ezután eltűnt az életéből a matematikus, és hamarosan, mondhatnám: sietve elvette a bölcsészlányt. Barátnőmet ez annyira megrázta, hogy egy évfolyam-kiránduláson elkóborolt a többiektől és a nagyközönség elől lezárt, kőomlásos területen egy szikláról lezuhant. Sokáig volt kórházban, hasi sérülései miatt nem lehetett gyereke; férjhez sem ment azután. A fiatalember pedig, aki eredetileg a bölcsészlánnyal járt, a vendégséget követően magyarázatot követelt. Az új házasok meglehetősen rejtélyesen azt mondták, van hogy két ember egymásra ismer, és az ő esetük ilyen. A teljességhez el kell még mondanom, hogy sietségüket látszólag semmi sem magyarázta: egyikük sem volt gazdag. Nekik sem született gyermekük. Fiatalon meg is haltak - ahogy tudom -: autóbalesetben. Szeretem az unalmas történeteket, mert a világ túlzottan zajos. Szívesen eltűnődtem ezen a furcsa histórián is, mindaddig keresve a köznapiság szokásos kulcsait, míg fényt nem vetett, s egyúttal újabb árnyékba nem borította a hirtelen született vonzalom rejtélyét egy újabb adalék. Volt az akkori társaságban egy alkalmi vendég, akivel harminc év múlva találkoztam Locarnóban, és akinek jelenlétével az oknyomozó barát nem számolt, pedig ő elmondta volna, miről beszéltek azok ketten a nevezetes vendégségben. A fenti úr ugyanis egy Svájcban élő, soproni születésű tanár, emlékezett a párbeszédükre, sőt emlékezetes élményének nevezte, amikor egy rideg szakmai vacsorán, merő véletlenségből megemlítettem a matematikus nevét. Elmondta, hogy a lány az Isteni Színjátékban felhasznált Galeotto-szöveg értelmezéséhez kért segítséget az olaszul tudó fiútól. Ő ezt onnan tudja, hogy előzőleg cigarettára gyújtott és az ablaknál állt, sőt kíváncsiságától sarkallva bele is pislogott a könyvbe -: a svájci olasz kantonban kötelező olvasmányba. Oda is szólt nekik, hogy az az ének a Szerelem halottai alcímet viseli, de azok ügyet sem vetettek rá. A svájci fülét megütötte, hogy a lány Paolót mond a fiúnak, holott eleinte még, akár a többiek, Palinak szólította. Mindez nagyon nem tetszett neki, hamisnak és nevetségesnek tartotta a nevek megváltoztatását, hiszen ő idegenben élve is ragaszkodott magyar keresztnevéhez; aztán még jobban elkedvetlenedett, mert a fiú Franciskát hamarosan Francescának hívta. A románc alakulása egyébként nagyon is érdekelte, hegyezte a fülét, mondta, szemmel láthatólag gyönyörűségét találva a rég használt szófordulatban. A fiatalok hittek az újjászületésben, tette még hozzá, de tudatlanok voltak. Asztalszomszédom tehát - akivel először, akkor is merőben véletlenül találkoztunk -, ismerte Dante költeményét és a Galeotto-történetet is. Paolo az eredeti történet szerint sógornőjébe, Francescába szeretett, vérszomjas fivére pedig - mivel a szerelmeseket együtt találja - tőrével megöli őket. A bűnben meghalt fiatalokat Dante örök szenvedésre ítélve a Pokolban helyezi el, a világirodalom más híres szeretői között. A legfurcsább az volt, mondta a férfi, hogy olyan szenvedély vett erőt Palin és Franciskán, hogy valósággal elsüllyedt körülöttük a világ. Őrá, mármint a svájcira is átragadt a menekülés vágya, és ami életében, felesége haláláig nem jutott eszébe, még az is megfordult a fejében, hogy - bár mindannyiunknál jó tíz-tizenöt évvel idősebb volt -: el kellene válnia, és új életet kellene kezdenie. A fiatalokat elragadó szenvedély fogta el, magyarázta, nem akart többé hazugságban élni. Ezen a mondatán erősen meglepődtem, hiszen a vacsora kezdetén még az őt ért, kiheverhetetlen veszteségről beszélt, amikor felesége halálát említette. A pokol szélvészéről olvasók keze összeért, a lány arca megnyúlt, fokról-fokra sötétebb lett, és inkább a régi metszetek lágy arcélű, németalföldi fiatal nőit, mintsem a sugárzó olasz arcot mintázó vonásokat öltött. Olyan elektromosság támadt a fiatalok között, hogy a svájcinak arrébb kellett húzódnia. Egy ideig bámulta még a lányt, de aztán eloltotta a cigarettáját, és visszaült a többiek közé, mielőtt őt magát felszippantotta volna a halálos örvény, ami az alkonyi fényben olvasókat már elsodorta. Hogyhogy nem vettek ebből észre semmit a többiek?, kérdezte tőlem csodálkozva. Ha ismerte volna az akkori magyar viszonyokat, mondtam, a hatvanas éveket, nem lepődne meg ezen. Mi akkorra mindenféle képtelenséghez hozzászoktunk, és ráadásul fiatalok is voltunk. Azaz eszelősök és törvényen kívüliek, közöttünk is legfőbbképpen azok, akik beilleszkedtek az akkori társadalomba. Nem akartam elmondani az idős svájcinak, hogy én sem vettem észre akkoriban, hogy mi történik másokkal, bár egyébként túlzottan is éles szemű megfigyelő vagyok. Nem akartam ecsetelni neki a saját, mára már képtelennek minősíthető életünk részleteit, hogy hova és honnan menekültünk mindnyájan, és leginkább talán éppen azok, akik egy helyben maradtunk. Azt, hogy a később híressé vált zenész és gyűjtő hogyan szervezte meg az egyetemen az éjszakai könyvlopkodásokat, amiben mi, a latin szakosok csaknem mindannyian részt vettünk, hogy hogyan vittük ki a portás éberségét kijátszva a zsákmányt, hol rejtettük el, satöbbi, satöbbi. Fogalmam sincs róla, hogy vajon hitelt érdemlően el tudtam volna mondani neki, hogy rendszerellenes, bátor cselekedetnek éreztük a könyvlopást, amiből természetesen csak a szégyen érzése maradt meg. Mihelyt kezünkbe ragadt a könyv: a bűnjel, amit visszalopnunk a szigorodó ellenőrzés miatt egyre nehezebbnek bizonyult. Nem akartam elmondani azt sem, hogy az ötödik emeletről, a szemináriumi helyiség ablakából későbbi férjem paradicsomot dobált a gyanútlan járókelőkre, és amikor kihajoltam, hogy gonosz tréfánk következményeit lássam, anyámat véltem megpillantani az utcán, és elszorult a szívem, mert úgy láttam, hogy kétségbeesetten próbálja tisztogatni fehér blúzát. Rajtunk kívül, akik ott voltunk abban a falkában akkor, ki tudná megmagyarázni, hogy a diktatúra éveiben miért dobálja meg a járókelőket egy egyetemista? Vagy hogy már házasságkötésünk után miért úgy fejeztük ki megvetésünket a minket ugyan befogadó, de - tudtuk - kollégáikat meggyőződésből feljelentgető házaspár iránt, hogy a hűtőszekrényükben tárolt élelmiszerüket lopkodtuk? Vajon miért nem költöztünk el tőlük azonnal, amikor erre fény derült? Nagyon szeretném remélni, hogy ma már másként viselkednék. Akkoriban bizonyára féltem önmagamtól, az alattomos túlélőtől, és ennek bizony meg is volt az oka.