 |
 |
|
Tandori Dezső DRÁMAI PILLANAT (OK?) Elbeszélés (részlet) Tűzről-vízről csak vonakodva, már-már babonás félelemmel írok; s nem is csupán azért, mert gyakran áradó, nagy folyó közelében lakván, pincénket el-elönti rendszeresen a szenny, s mikor ez a háború idején történt, nagyanyám a gyötrelmes folyomány áldozatául esett... tüdőgyulladás, és a többi. Meghalt idejekorán. Nem. S az sem tart vissza, hogy - reménytelen! - mindazt, ami fájó (élmény, fordulat etc.) volt életemben, nem egyszerűen "feledni próbálom" (sikerrel; mivel azonban társaim ebben ritkán vannak, csak a magányosan elszenvedett kudarcokat, botlásokat, vétkeket egyengetem el "sikerrel"), nem ilyen egyszerű ez, inkább még egyszerűbb. "Ami történt, nem történt!" Ez a jelszavam... s tudom, kétes értékű, nem is mindig tartható kijelentés. Igazabb akkor már az "Egy baj - száz baj; száz baj - nem baj". S a tűz aztán főképp és végképp a hirtelen jött "egy baj" jegyeit lobogtatja, száz, inkább ezer bajjal, rémséggel egyenlő a szememben. Nem vagyok az az ember, akit könnyű megkérni bármire is. Aggályosnak ismerem magam, ráadásul; bár olykor - színleg könnyelműnek hat viselkedésem - főleg a magány hatására. S mégis azt a magánosságot kedvelem igazán, amikor (persze, magam által vállalva) nincs cselekmény esélye, ködképe, rémképe a láthatáron, nem kell attól félnem - ismétlem -, hogy valaki bármire is megkér, főleg, hogy legyek jelen valahol. Ez az időszak nálam megint elmúlt. Nem állíthatom tehát, hogy szívesen tettem eleget barátaim kérésének, akik azonban csakugyan szorult helyzetben voltak, s nem fordulhattak senki máshoz, meg is mondom, miért. Fiamék elváltak, s unokámat egy időre magamhoz venni kényszerültem - hosszú, bonyolult történet, külön laktak etc. -, s a gyermek a nem oly meglepő, némely életkorokat annyira jellemző kis kegyetlenkedések hajlamait mutatta, ekképpen seregélyünket nem tarthattam tovább: palotányi-nagy, szépséges, bár egyszerű vonalú kalitkájával egyetemben, említett barátaimnak voltam kénytelen elajándékozni, kik is örömmel fogadták a madarat, lévén hogy sáma-rigójuk hosszú élet után, közel húszévesen nem oly rég hagyta itt az embervilágot; indiai madárfajta; ha jól tudom, élhetnék hát más kifejezéssel is...ám itt ez nem tárgyam, nem dolgom. Seregélyemet - akinek fura mód, Dosztojevszkij hőséről Miskin volt a neve - barátaim boldogan fogadták tehát, jóllehet komoly szorongások közepette adtam át nekik - csak így fogadták el: "akkor már örökre"...s mert magam főfoglalkozású madarász vagyok, a sámát is én szereztem nekik egykoron...régi barátságról van szó tehát -, ugyanis nevezett (gyermektelen) emberpárnak kutyája is van...igaz, a legjámborabb fajtából való eb, belga pásztorkutya, ha jól írom, briard, s bár lelenc lény volt ő, a Vandi, semmiképp sem vad, kezelhetetlen, "vandál", ellenkezőleg, számos látogatásom során tapasztalhattam, hogy "ez nem is kutya, ez egy nyúl..." Barátaim igazat beszéltek. Vandi jócskán benne volt már a korban, légzési nehézségekkel küzdött, ő volt barátaim szemefénye, ám tudtam, a seregély lesz a bután kifejezett tündöklés kettőzése, és nem is csalódtam, Miskin hosszan elüldögélt csakhamar Vandi bozontos hátán, s nálam boldogabb adományozó kevés volt a földön. A történet, ha annak nevezhetem, bizonyos szempontból több, mint bizarr, s megvilágítja ezt, ha elmondom, miért kellett barátaimnak sebbel-lobbal a Duna-kanyarba utazniok, s rejtélynek csak azt tarthatom, miféle megérzés vitte őket arra, hogy engem megkérjenek, "őrizzem" addig Miskint és a Vandit...tehettem ezt, mert kis unokám nyaralni volt. Barátaim szerény családi házacskáját - mely elsősorban oly értelemben volt "családi", hogy családjuk tulajdonában állt...de megálljunk...mivel a Duna árteréhez közel, bár lábakon, állt - az épp esedékes "évi rendszeresen érkező áradás" fenyegette. A madár alig pár hétig volt nálam, nem volt számára igazán megrázó élmény a gazdacsere - igen, furcsa az emberi lélek -, titkon "tulajdonomnak" tekintettem Miskint, a viszontlátásnak is megörvendtem, ám a kényelmesebbik megoldást szerettem volna választani: lemenni a közeli kellemes kertvendéglőbe, inni egy nagyfröccsöt, kettőt...ehhez, biztos, ami biztos, szét kellett zárnom a madarat s Vandit; könnyen ment ez a viszonylag nagy lakásban. A kutya azonban neheztelni látszott, hogy én is "elhagyom", valamint feltámadt bennem valami furcsa gyanú...nem mondom, hogy a lelkiismeretesség...úgy döntöttem, inkább maradok, s barátaim bárszekrényét dézsmálom meg. Hatott-e az olcsó Napóleon-konyak hamarosan kényszerűséggé lett döntéshozatalomban, nem tudom. Nem hiszem. Alig hajtottam fel másfél kupicával, rettenetes sikoltást hallottam. Honnan jöhet? |