 |
 |
|
Csengery Kristóf EGY NYÚL VISSZATEKINT Nincs éveimben drámai pillanat. Bárhogy kutattam múltam, az egyszerű (talán szegényes?) példatár nem s nem mutatott ilyet - és hasonlót sem. Éltem én? Nos hát, igen: éltem, ám másképp. Ha bajvívást keresel, regényt és benne hőst, ne én legyek. Nincs színpad, amely helyemet megállni késztetne: elfutnék. "Nosza, Gyávaság! - mondod talán. - Fuss hát!" S igazad lehet, mert nem tagadhatom, akadt perc, melyben inamba szökött kurázsim (nyúltól talán ezt sem veheted zokon: szégyen, de hasznos sport a futás). Tehát futottam és futottam és ha nem lihegett a kopó nyomomban, már megszokásból is, hogy erőm legyen máskor (ha kell!) futni - nosza, egy lapát, rátettem még. Ezért, ha mondom, drámai pillanatot ne firtass történetemben. Vagy csalom önmagam? S tán mind, mit éltem: dráma? Ha így van, ezt miért nem látom át? Mitől tart, mért nem akarja a nyúli lélek tisztázni, hogy s mint állnak a dolgok? Ó, hát strucc a nyúl? Két kajla fülét homok ha eltömné, hogyan figyelne sasra, vadászra? Ugyan! De mást is kell még magamtól kérdenem: életem drámátlanul szürkébb? Kevesebb? Ha nem volt benne dráma, én szegényebb lettem? A félelem, az kevés? Mert abból bizony nem volt sohasem hiány. Félek, ha félnem kell, s ha nem, akkor is, mindig félek. Vallom, jobb félni mint megijedni. A régi mondás kísér kitartón: társ, kalauz. No, hát ez van. Ha dönthetnék, milyen életem legyen, mást kérnék persze: békét, nyugtot. A színem a szürke, azt nem bánom. De egy kis csend, megelégedés, jól jönne. Dráma? Nem, köszönöm, talán eztán sem érezném hiányát: líra felé gravitál a nyúlszív. |