 |
 |
|
Bóna László HAZATÉRÉS Az előszoba vagy a fáradtság vagy a levegőben felkavarodott por miatt homályos. A táska, ha tele van, letéve megáll a földön is. Ha szinte üres, akkor földől, neki kell támasztani a falnak. A levetett cipőből forró gőz tör fel, mint a vasalóból. A szoba még az előszobánál is homályosabb. Az asztalnál már ülnek, hátrafordulnak, a hazatérőre néznek. Az asztalon meleg ital gőzölög, az ablakok sírnak, csorog rajtuk a pára, semmi sem átlátható, pedig mindenki figyel. A nem-mozdulás a drámai, vagy a mozdulás? Az ölelés drámai, vagy a nem-ölelés? Ott szeretik-e az embert, ahol meghalni is lehetne, vagy ott, ahol muszáj élni? A levetett kabát kint maradt a fogason, ujjából hideg fuvallat szökik szanaszét, de a hazatérő körül is láthatatlan hideg fuvallat-kabát marad egy darabig. Ami a szobában van, ami a hazatérőt fogadja, minden, ami előtte feltárul, a hazatérő világából van szőve, ő teremti, ő hozza létre. Nem lenne, ha ő nem lenne. Istenség, aki hazatér, és istenek, akik várják őt. Éppen úgy, és mégsem úgy, mint egy vendéget. Minden most történik először vagy most történik utoljára, a hazatérő először lép bele az életébe, hogy otthagyja, és soha többé ne térjen ide vissza. Most jött haza először. Most jött haza utoljára. Mindig először, mindig utoljára. Szeretni nem más, mint hazatérni, vagy nem más, mint eltávozni? Aki otthon marad, fázik. Most először vagy utoljára nem kíséri ki az eltávozót. Süppedős fotelbe kuporodva beburkolózik egy puha, meleg gyapjútakaróba, és szomorú mosollyal integet. Egymást ölelni lassan kell. Nehéz, súlyos mozdulatokkal. Mintha ellenállást kéne legyőzni. Ruha simul ruhához, meleg, bolyhos kelme sima, vasalt inghez, de az arc bőre az arc bőréhez, tenyér bőre selymes hajszálakhoz. Ha a megölelt kisebb az ölelőnél, az alacsonyabb ember feje elfér a nagyobbnak, a hazatérőnek vállgödrében, ha odaadóan hozzásimul. Ha nem elég kicsi, akkor a fejnek nincs pontos helye a másik testének hajlataiban, vagy le kell hajtani, az ölelő meleg mellkasába fúrni, vagy fel kell a fejet emelni, arcot az ég felé fordítani a másik ember karjai közt, az ő meleg szorításában, és akkor az ég felé fordított arcon a szemet, a szemet be kell hunyni. Az a drámai, ami "soha többé és mindig örökké". |