 |
 |
|
Győrffy Iván A KŐVENDGÉG (részlet) Az örök és kimeríthetetlen szerető, az ember-ember közötti viszony legérzékenyebb pontja, a nemiség koronázatlan királya egyúttal a későközép- és újkori kultúrtörténet kiemelkedően drámai figurája. Sorsa a különleges emberé, aki köznapi cselekedetek ésszel alig felfogható ismétlésével megbolygatja a képzeletet: a gonosz ágenseként és szenvedő alanyként egyaránt felfogható. Érzéki, egydimenziós ember, puszta léte azonban értelmezésért, szellemi terjeszkedésért kiált. Története példázatos és a szélsőséges indulatokat felkeltő összes szereplő fellelhető benne: a harcban álló férfi és nő, a Sátán és az Isten, az élet és a halál, a szeretet és a gyűlölet, a hűség és az árulás, az undorító és a kívánatos, a nevetség és a tragikum. Elbeszélni, átlelkesíteni szükségszerűen drámában lehet - a legismertebb, legemlékezetesebb megformálások ebben a műfajban születtek Don Juanról. A darabok szinte kivétel nélkül oldozhatatlan feszültségtől terhesek. Drámai pillanatok láncolatai, melyekben ritkán lehet megnyugvást lelni. A történetvezetés két ponton azonban erőteljesen csúcsosodik. Don Juan Tenorio nagy múltú nemes család hősi, ám szoknyapecér sarja a palotáktól a viskókig mindenütt maga felé hajlítja a női szíveket és testeket, nyomában kéjes sóhajok és bosszúkönnyek omlanak. A spanyol birodalom másik vezető családjának leányát, Dona Anát orvul szintén megrabolja, habár neki szánták nejül, de a lány mást tüntet ki vonzalmával. Az apa, Don Gonzalo de Ulloa (avagy a kormányzó) rájön a csalfaságra a szentségtörő tett elkövetése után - esetleg annak meghiúsulásával; itt eltér az irodalmi hagyomány -, s vérrel akarja lemosni a családján és leányán esett vélt vagy valós gyalázatot. Beleszalad a fölényesen védekező Don Juan kardjába. Ez az első fontos drámai momentum: a hódító álnokságára előbb-utóbb mindenütt rájönnek, ellenben Don Juan akkor már többnyire árkon-bokron túl jár. Itt kerül első ízben szemtől-szembe a vérszomjas bosszúvággyal, a kibúvó lehetősége nélkül. Sorsa fordulatot vesz: ez az a pillanat, mikortól egyre inkább vesztésben van. Élete eddig is bővelkedett számos ármányban és kalandban, hazugságban és szökésben, de ezeket mindig javára tudta fordítani; indítékot és nyomatékot adtak annak, hogy továbbálljon, és kiteljesítse vágyait. Don Gonzalo halálát követően már főállású szökevény. Cselekedetei nem, de jelleme némi törést szenved. Ámokfutását abba nem hagyná, de minden egyes kimondott szó, megszegett ígéret, letört erény, istenkáromló megnyilatkozás kikerülhetetlen végzete felé taszítja. Akkor persze, ha történetét sorsdrámának, netán tanmesének tekintjük. Amennyiben viszont az istenkereső, a boldogságra sóvárgó, a reménytelenül narcisztikus, a kielégülést fékeveszetten és tehetetlenül kutató, a vezeklő, vagy valamely egyéb metafizikai céltól vezérelt ember bukdácsolásait fedezzük fel benne, egészen ellentétes következtetésekre is juthatunk. Így is kidomborodik a végjelenet: lezárja Don Juan e világi életútját, jogos bűnhődéshez vezeti, vagy kínos űrt hagy maga után. Mindenképpen drámai, minden esetben sorsdöntő tehát. Főként pedig színpadias: a csábító vacsorára hívja a temetőben véletlenül fellelt kormányzó kőszobrát, az főhajtással válaszol a gúnyos vendégvárásra, és a kitűzött időben meg is jelenik. Kedélyes csevegés után viszontlátogatásra kéri Don Juant, más esetben ott, a helyszínen vet véget pályafutásának: megmártóztatja a pokol jéghideg tűzében. A jelenetfüzér kidolgozása - mint látjuk majd - megosztotta a szerzőket, értelmezőket, mégis a végsőkig sematikus, hatásvadász elemekkel tarkított maradt. Baljós temető. Szellemárnyak. Halotti tor. Istenkísértés. Kénköves füst. Süllyesztő. Megkockáztatom: e végjáték milyensége a fő ismérve annak, hogy olvasható, előadható, igazán sikerültnek tekinthető drámával van-e dolgunk. Kiviláglik az is, Don Juan papírjelleme vajon hiteles, s milyen mértékben komikus. "Drámai"-e a dráma, vagy kiürült bohózat? Úgy is mondhatjuk, Don Juan életútja a kővendég elő- és utójátékától nyeri sajátos ízét. Alig vannak, akik mítoszát meg merik érinteni, szét próbálják bontani, dramaturgiailag át kívánják értelmezni. A kővendég mozdíthatatlan, a végletekig statikus, miközben a Don izzó, izgága alakja körbecikázza a színpadot, az életet. Kettejük összezördülése megkerülhetetlen, ám ennél is fontosabb, hogy a kormányzó a halál hírnökeként, a pokol futáraként egy mozdíthatatlan isteni törvénnyel, alapvető etikai normával szembesítse a szabályokat kényszeresen áthágó Don Juant. Mindez a drámai helyzet archaikus beágyazottságára derít fényt, amelyre olykor a moderneknek is szükségük volt. Miért? Mert nélküle nem tudnák, nem tudták volna hatásosan lerontani a legendát. A téma örök, s ez mindjárt magyarázatot ad közhelyességére. Don Juanok mindig voltak, vannak, lesznek: a nyughatatlan kutatás, a meghaló-feltámadó szenvedély, a mértéktelenség és a bőrbe írott sors archetípusos alakjai ők. Ugyanabban a közegben mozognak, mint a Faust- illetve bolygó zsidó-figurák, ma itt, holnap ott küzdenek meg egy emberként Istennel és a társadalommal. Nem szenvedhetik a kiszámítható életvitelt, náluk könnyebben átlátható végzetet mégsem birtokol senki. Ellenségük a monotónia, a változatosságok utáni hajsza azonban elemeire bontja oly nagyra tartott egyéniségüket. Nekifeszülnek a sokak által elfogadott szabályoknak, s ezzel arra szorítják a normaalkotót - legyen az égi vagy földi -, hogy velük szemben a szokottnál is nagyobb szigorral lépjen fel. Ezek az ellentétes törekvések és erők egy pillanatra sem hagyják kihunyni a drámaiságot, váltott lovat adnak a számkivetett és halálra szánt Don Juan alá, hogy az idők végezetéig - amíg irodalom az irodalom - tintalovagként járja útját drámáról prózára, versről regére. |