1764 vízkeresztje utáni hajnalon ágyúval megerősített katonai különítmény támadt egy alvó felcsíki falura. A mit sem sejtő, békés emberek álmukból halálukra ébredtek: akik túlélték az ágyúzást, azok ellenállás nélkül hullottak a kardcsapásoktól, lövésektől, fagytak meg menekülés közben. A csíki és a háromszéki székelyek között rendezett borzalmas vérfürdő, a “madéfalvi veszedelem” lett a keleti határőrség felállításának legfájdalmasabb mozzanata, egy sok szenvedéssel járó folyamat gyúpontja.

A székely lét lényegéről annyit érdemes előrebocsátani, hogy magyarságon belüli különállásuk a “nemzet a nemzetben” képlettel írható le, amennyiben a magyar kultúrájú és magyar önazonosságú népcsoport hosszú évszázadokon keresztül külön közjogi tömörülést alkotott. Így állhatott elő az a sajátos helyzet, hogy a történelmi Erdély három politikai nemzete – a magyar, a székely és a szász – csak két különböző anyanyelvet beszélt, két etnikai kört képezett. A történetírás számára nyilvánvaló, hogy a székelység egy eredetileg vérségi alapon szerveződött törzs lehetett. (Csupán egyes hatáskörüket túllépő nyelvészek vélték őket innen-onnan összetelepített, mesterséges népi képződménynek.) A székelyek természetes együvé tartozását, közös eredetét a kormányzat- és a jogtörténeti érvek mellett ma már a molekuláris genetika kezdeti, ígéretes eredményei is igazolják.

Csíkszentsimoni Endes Miklós, Csík monográfusa szerint a székelység összetartó kapcsa a nemzetgyűlés volt. Ez az intézmény hiánytalanul ment át a vérségi, nemek és ágak szerinti tagozódásból a területi alapú székszervezetbe. A középkor folyamán hét önálló szék alakult ki: Csíkszék, Udvarhelyszék, a majd Háromszék néven egyesülő Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék, nyugaton pedig Marosszék és Aranyosszék. (Gyergyó és Kászon Csíknak volt északi, illetve déli fiúszéke, alegysége.) A központi hatalmat az erdélyi vajda képviselte, aki idővel a székely ispáni tisztséget is elnyerte. Mivel a vajda a király embere volt, a kisebb terület, például Csíkszék gyűléseire küldött megbízottait királybíráknak nevezték. Később alkirálybírákat választottak melléjük, akik a székely széktől nyerték hivatalukat, állásuk ily módon a vármegyei szolgabírákéval rokonítható, tehát a helyi közösség érdekképviseletét kellett ellátniuk.

Fontos hangsúlyozni a jogtörténet tanulságait, hiszen a tragédia előzményeinek fő szála ide vezet. A székelység minden más keleti népelemnél (besenyő, kun, jász) tovább őrizte kiváltságait; a katonáskodás, a határvédelem, az egyedi szolgáltatások (“ökörsütés”) fejében élvezett adómentesség, a széles körű közösségi önkormányzat joga, de legfőképpen a köznép személyes szabadsága – legalábbis papíron – 1562-ig fennmaradt. Ezek emléke oly erősen élt körükben, hogy visszaszerzésükre s a további jogcsorbulások elkerülésére minden alkalmat megragadtak. Az új határőrség felállítása is őket célozta, a jobbágysorba süllyedtek tömegeit nem érintette a tervezet.

A török kiűzésével, egyszersmind az Erdélyi Fejedelemség fokozatos kimúlásával új politikai időszámítás kezdődött. Ennek legfontosabb dokumentuma az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum hosszú távon szabályozta Erdély és benne a Székelyföld jogállását, népének mozgásterét. Lipót császár rendelkezései következtében Erdély erősen központosított irányítás alá került: nem Magyarországgal együtt, hanem attól elszakítva, tartományi szinten tagozódott a Habsburg Birodalomba. (Ezért kellett 1848 főbb követelései között szerepeltetni az “Unio Erdélylyel” pontot is!) Az erdélyi udvari kancellária székhelye Bécsbe került, a helyi irányítás új szerve a főkormányszék (gubernium) lett, a gubernátor elnökletével. Az új testület a fejedelmi tanács jogutódjaként működött. Az okmány fontos rendelkezése még, hogy a hagyományos gyakorlatot tiszteletben tartva eltekintett az adótól a határvédő kötelezettség fejében, ilyenformán elismerte a székelyek adómentességét azon birtokaikra nézve, amelynek tulajdonosai hadi szolgálatot teljesítettek. A központi hatalom és a székelyek kimondatlan “valamit valamiért” egyezsége túl szépnek bizonyult ahhoz, hogy sokáig életben lehetett volna tartani.

A XVIII. század közepén napirendre került a keleti határőrizet kérdése. A török, tatár fenyegetettség mellett a pestisjárvány behurcolása és a csempészet elleni küzdelem indokolta a keleti végek megerősítését. Ám a bécsi kormányzat azzal a hátsó szándékkal kívánta megszervezni a székely határőrséget, hogy az a sorkatonaságot egészítse ki, esetenként külföldi hadjáratokban vegyen részt. Ugyanakkor a határőröket ki akarta vétetni a székely önkormányzatok alól, tisztán katonai hatóságok alá kívánta rendelni, ráadásként mindezt az adómentesség tervbe vett eltörlésével. Adózni és katonáskodni – világos, hogy ez az elgondolás alapjaiban sértette a régi szabadságjogokat. Láttuk, ilyen feltételeket még a Diploma Leopoldinum sem írt elő a székelyeknek.

Általánosan elmondható jelenség, hogy a kivitelezéssel olyan embereket bíztak meg, akik feltétlen udvarhűségük mellett érzéketlenek voltak a helyi sajátosságok iránt, sőt ellenséges érzéseket tápláltak a lakossággal szemben. Ez sokban hozzájárult a madéfalvi tragédia bekövetkeztéhez. Erdély új katonai főparancsnoka báró Adolf Nicolaus Buccow generális kapott felhatalmazást az új határőrség megszervezésére. 1761 tavaszán érkezett Erdélybe. Először a Naszód-vidéki románok körében látott munkához. A szervezés arrafelé sem ment zökkenőmentesen, de az ottani súrlódások, véráldozatok jóval kisebbek voltak, mint később Székelyföldön. Mindenesetre sikerként könyvelte el addigi tevékenységét, ami megint csak a józan önmérséklet kialakulását gátolta. Még azon az őszön kimutatta a foga fehérjét, a nagyszebeni országgyűlésen ugyanis hevesen kikelt Erdély hagyományos, rendi alapú közjogi berendezkedése ellen, és előterjesztésében 7000 fő fegyverbe állítását tűzte ki célul. Gróf Kemény László erdélyi kormányzó szembehelyezkedett a rendek megkérdezése nélküli határőrség-szervezés gondolatával. Kemény és Buccow párharcában kizárólag az udvar kegyeltje győzhetett. A bécsi kormányzat valódi szándékáról pedig beszédesen vall az a körülmény, hogy Mária Terézia életében 1761 után már nem hívták össze az erdélyi országgyűlést; a rendek bizonynyal zavartak volna.

1762 tavaszára az immár teljhatalmú királyi biztossá kinevezett Buccownak sikerült elmozdíttatnia Kemény Lászlót a gubernium éléről, s oda saját magát behelyeztetnie, ennélfogva – példátlan módon – Erdély katonai és politikai igazgatása egyesült kezében. Az idegenség érzetét tudatosan fokozta azáltal, hogy a főkormányszék ügyviteli nyelvét az eddig használt magyar helyett latinra váltotta. Megnövekedett hatalmától vérszemet kapva utasította báró Bornemisza Pál csíki királybírót a nép egybehívására, ám a toborzásról szóló parancsát nem volt hajlandó írásba adni. Bornemisza június folyamán Gyergyóalfaluban kezdte kényszerű küldetését. A falubírákhoz szigorú rendeletet intézett, miszerint ha kell, fenyegetésekkel gyűjtsék egybe a népet; mindezt a szék tudta nélkül. Az összesereglettek előtt a bizottság egyik tagja beszédében dicsérte a székelyek hagyományos vitézségét. Ezután a királynő kívánságára hivatkozván felszólított a fegyver felvételére. Az ismertetett feltételek között az is szerepelt, hogy a határőrök barmaik fele része után adót tartoznak fizetni, de hűségük megnyilvánulása esetén ezt az adót elengedi a királynő. A nép mindezt felettébb gyanúsnak találta, mert írás sem érkezett a guberniumtól, székgyűlés sem tartatott e tárgyban, ezért kijelentette, hogy katonai szolgálatra csak bevett törvényei, kiváltságai alapján lehet kötelezni. Ennek megfelelően hajlandó katonáskodni, ámde kizárólag saját tisztjei alatt. A bizottság fenyegető és egyre erőszakosabb válaszából kiderült, hogy a régi, bevett szokásoknál sokkal rosszabb feltételek várnak a szolgálatot elvállalókra. A falvakról falvakra járó toborzó küldöttség viszont mindenütt ugyanazt a választ kapta. Az áldatlan munka nyáron, ősszel Csíkban, Háromszékben és Udvarhelyszéken folytatódott. A csábítás és fenyegetés mellett megjelent új eszközül a hatalmaskodás (a tisztek főkormányszéki rendelet nélkül házakat foglaltak le a maguk javára), a lakosság megosztása, a békétlenség szítása. Egymással kerültek szembe a fegyvert vállalók és a megtagadók, sok szegény sorsú ember saját nyomorúságáért a nemeseket kezdte okolni. Mindazonáltal e taktika nem járt teljes sikerrel, mert amikor a korábban akaratuk ellenére összeírt gyergyaiakat eskütételre hívták össze a Gyergyószentmiklós melletti mezőn, október 24-én a tömeg két szószóló, Ambrus Ferenc és Bartalis Mátyás által követelte Mária Terézia rendeletének felmutatását, a régi szabadságjogok tiszteletben tartását, kiváltképp az adó elengedését, valamint a saját tisztek alatti szolgálattételt. A helyzet akkor mérgesedett el igazán, amikor Buccow a két követet letartóztatta. Bornemisza királybírót meg sem hallgatták, sőt még a generálisnak is menekülnie kellett.

A katonák folytatódó hatalmaskodása és a nép bujtogatása zavargásokhoz vezetett. A toborzásnak ellenszegülőket Emanuel Caratto alezredes, Madéfalva gyilkosa Csíkszereda várbörtönébe vettette, s ott botozással, kínzással igyekezett a fegyver “önkéntes” felvételére bírni a foglyokat. Mindezek miatt az év hátralevő részében Csíkszék feliratokkal ostromolta a guberniumot. Buccow álságosan azt felelte erre, hogy a toborzás önkéntességen alapszik. Írott királynői utasítást viszont továbbra sem tudott felmutatni. A gubernátor önkényessége nem ismert határt: miközben katonatisztjei tudtával, sőt titkos biztatásával cselekedtek, azonközben a beérkezett panaszokat eltitkolta a gubernium elől, jelentéseivel még az udvart is félrevezette. Titkolózása dacára Bécs magánjelentésekből értesült a valós helyzetről. 1763 januárjában Csíkszék tisztikara és nemessége részletes emlékiratot szerkesztett, amit Buccow generális tudta nélkül csíktaplocai Lázár Imre, a szék főjegyzője a császárvárosba vitt. A csíki memorandum hűen tükrözi a hagyomány- és törvénytisztelő szabad székelyek politikai nézetét: az erőszakos szervezés, illetőleg a forrongások felpanaszolásakor a régi jogokra és a Diploma Leopoldinumra való hivatkozással, továbbá a csíki székelység rendíthetetlen katolikus vallásának felemlítésével támogatta meg jogorvoslati kérelmét. Csíkszék emlékirata elgondolkodtatta az udvari köröket, az viszont máig sem világos, miért kellett a hírhozó Lázár Imrét másfél évig Bécsben tartani. (A sors kegyetlen fintora, hogy talán éppen ez a nem hivatalos internálás mentette meg a főjegyző életét, mivel a tragédiába torkolló további eseményektől teljesen elszigetelte.)

1763 elején úgy tűnt, mintha Bécs jámbor szándékot mutatott volna a határőrség békés szervezése iránt. A királynő januári rendelete végre magában foglalta az önkéntesség elvét; ezt a főkormányszék február 22-én hirdette ki pátens formájában. Mivel az Erdélyből folyamatosan érkező hírek csak nem akartak hasonlítani a gubernátor által festett idilli képhez, tavasszal a császárnő-királynő másik hű emberét, báró Siskovich Józsefet küldte ki helyszíni tájékozódás végett. Amikor aztán az ő jelentései is pontról pontra cáfolták Adolf Buccow állításait, Mária Terézia elhatározta, hogy ezentúl nem a gubernátorra alapozza az új határőrség ügyét. A szervezőbizottság elnöke Siskovich báró, tagja még két erdélyi gróf, Bethlen Miklós és Lázár János lett. Buccowot tavasszal az uralkodói parancs Bécsbe szólította – féléves távolléte alatt Bajtay Antal erdélyi püspök helyettesítette –, s ugyan még ősszel visszatért, a határőrség szervezését végleg kivették a kezéből.

Az új bizottság sem tudta megnyugtatni a kedélyeket. Sokan a már felvett fegyver letételével tiltakoztak. Háromszék forrongott; itt Bethlen Miklós gróf személyes jelenléte kellett a tömeg lecsillapításához. Udvarhelyszék más formáját választotta a tiltakozásnak: még február folyamán megállapodást kötöttek a szabad székelyek, s szervezetten léptek fel a kiváltságok védelmében. Természetesen az udvarba szállingózó, “megfelelő” hangvételű jelentésekből kisebbfajta “összeesküvés” rémképe sejlett fel; jobbnak látta tehát a királynő letartóztatni az összefogás lelkét, Borsai Nagy István keresztúrszéki alkirálybírót. Óvatos előkészületek után példátlan keménységgel lépett fel a hatalom, még ha Udvarhely egyik fiúszékének tisztségviselőjéről van is szó; ráadásul az alkirálybíró tisztázatlan körülmények között nemsokára elhunyt a börtönben.

1763 nyarán kiderült, hogy a Siskovich–Lázár–Bethlen-bizottságtól sem sok jót várhatnak a székelyek. Ekkor zárultak le a határőrség új tervezetét előkészítő munkálatok, amelyek során módszeres vizsgálat alá vétettek a régi törvénycikkek, az alkotmányos jogok és kötelezettségek. A végeredmény, a június 13-án megszületett kettős tervezet a politikai felelősség áthárításáról árulkodott, ugyanis a bizottság az udvarnak kínálta fel a választást! Döntsön a királynő: önkéntes, avagy kötelező alapon óhajt székely határőrséget szervezni. A birodalmi érdekek iránti hajlékonyság a békés folyamat utolsó történelmi lehetőségét szalasztotta el, hiszen nincs az a kormány, amelyik beérné a szerényebb eredményt kínáló módozattal. A Habsburg-dinasztiának amúgy sem volt erénye a magyarok iránti kitüntető nagyvonalúság – természetes, hogy Mária Terézia a kötelező katonáskodás mellett döntött. A madéfalvi népirtás leendő áldozatai halálukig nem hitték el, hogy ez a királynő akarata. A rendelet kihirdetéséig tovább mérgesedett a helyzet. A basáskodó határőrtisztek nyíltan hencegtek a távollevő Buccow támogatásával (ha ez addig még nem lett volna egyértelmű), egyre fokozódott a Moldvába irányuló kivándorlás, az eldurvult megfélemlítés miatt sokan az erdőkbe menekültek, ám amikor hazatértek, fogság várt rájuk. Mindazonáltal még így is törvény szabta kereteken belül fejezték ki elkeseredettségüket. A dúlt kedélyeknek adott hivatalos formát a július 18–19-e között Csíkszépvízen, Bornemisza királybíró elnökletével végbement általános székgyűlés (generalis congregatio). A panaszok elősorolása mellett fontos követelések fogalmazódtak meg, ezek ugyanis – székely nemzetgyűlés, uralkodó által összehívandó erdélyi országgyűlés – mind az alkotmányos élet helyreállítását célozták. Erre csattanós válaszként érkezett a kötelező határőr-katonaságot előíró királynői rendelet. Mária Terézia bölcsesség látszatát keltő döntése október 8-án a sorozást az önkéntességi tervezetben javasolt kedvezményekkel egyesítette. Csík és Háromszék két gyalog-, továbbá egy lovasezredet kellett kiállítson; ezzel 6000 gyalogos, illetve 1500 lovas székely fegyverbe állítását irányozta elő. Kezdetben idegen tisztekre bízta a vezényletet, hogy majd később saját nevelésű utódok lépjenek helyükbe. A szabad székelyek maradék kiváltságait módszeresen megnyirbáló rendeleten egyetlen szépségtapasz díszelgett csupán, a békeidőre fizetendő zsold.

A kihirdetésre s vele együtt a katonakötelesek összeírására november és december folyamán került sor Csík és Gyergyó falvaiban. A bizottság fogadtatása változatlanul békés, ugyanakkor rendületlenül elutasító volt: az adófizetés katonai szolgálattal együtt nem vállalható, erőszaktétel lenne a jogok és kötelességek egyensúlyára épült rendszeren. Egyre erősödő, szervezett ellenállás közepette történt meg december 18-án Gyergyószentmiklóson a zászlószentelés, vagyis a határőrség életbeléptetése. A csíki elégedetlenek Madéfalván gyülekeztek, vagy a környéki erdőkbe vonultak. Válaszrendeletek születtek ugyan, amelyek megtiltották a bujdosók befogadását, jószágvesztést helyeztek kilátásba, december 29-én pedig a madéfalvi asszonyokat a férfiak után űzték, hogy így fordítsák vissza férjeiket, apáikat, fiaikat – mindez hasztalannak bizonyult. Mint ahogy hiábavaló volt 1764 első napjaiban az erősen megkopott tekintélyű Bornemisza Pál királybíró kétségbeesett kísérlete az elszántak hazatérítésére. Amikor végre levonultak a havasokból, nem a hatalom intésére tették, hanem az együttes fellépés érdekében. Arról fentebb szó esett, hogy a határőrállítási kötelezettség Csíkot és Háromszéket érintette, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a sorozás északról (Gyergyó, Felcsík) halad délnek; nos, a háromszékiek nem várták meg, amíg odáig jut a “toborzás”, ezért csíki véreikhez mentek tanácskozni. Január 4-én mintegy 500 ember érkezett tőlük a Menaságba. A szépvízi rengetegben rejtőzködők is előjöttek, így január 5-én a tömeg Madéfalvára vonult. A bizottság szeme előtt fegyveres ellenállás rémképe sejlett fel, amiért január 6-án a sokadalom feloszlatását, továbbá a királyi rendelet haladéktalan meghallgatását követelte. A székelyek csupán tárgyalásokat akartak, s az ünnepre való tekintettel egynapi haladékot kértek. Siskovich erre fegyveres megfélemlítést határozott el. Bethlen Miklós elutasította a vérontást, de Lázár János szégyenteljes döntésével Siskovich József javaslata mellé állt.

1764. vízkereszt estéjén madéfalviak és vendégeik azzal a hittel tértek nyugovóra, hogy másnap folytatódik a tárgyalás. Ehelyett 7-én hajnalban ágyútűz zúdult a falura, amit Caratto alezredes négy oldalról indított támadása követett. Az áldozatok számát 185 és 500 fő közé teszik, de az itt szerzett sebekbe még sokan haltak bele. A 240 esztendeje halomra gyilkoltakról a nagy székely író, Nyirő József megrázó szavakkal emlékezik: “Vannak, kik a hóba fúrták a fejüket, hogy ne halljanak, ne lássanak többet semmit ebből a nyomorult világból. Mások holtukban is csodálkoznak; hogyan történhetett meg velük ez a gazság, hiszen ők nem voltak rossz szándékkal, a légynek se ártottak, és csak az igazukat keresték békességgel.” Madéfalva szomorú tanulságai közül egyet feltétlenül érdemes itt kiemelni. A halomra gyilkolt, halálra fagyott emberek nem öncélúan követelték új jogaikat (ahogy azt manapság megannyi közösség teszi), hanem a kiváltság és a kötelezettség egyensúlyán alapuló törvényes rendet igyekeztek megőrizni – éppen azokkal szemben, akiknek a törvényes rend feletti őrködés lett volna a feladatuk. Így váltak a hagyományt tisztelő, békés emberek részint saját jóhiszeműségük áldozatává. A nép veszteségeit tovább súlyosbították a vérengzés hallatára Moldvába menekültek százai is. A székely határőrség szervezése ezután felgyorsult, a véres példa hamar beterelte a zászló alá a kívánt 7500 főt. Az idegen hatalom megtorló gépezete nem állt meg Csíkmadéfalva határainál. Január 25-én bűnfenyítő bizottság felállítására adott parancsot az uralkodó, ám ez a testület az áldozatok, a megfélemlítettek között kereste a “felbujtókat”, s nem a vérengzés értelmi szerzőit vonta felelősségre! Rugonfalvi Kiss István elgondolkodtató meglátása szerint azért sem hívott össze több erdélyi országgyűlést a királynő, mert így akarta kivenni bizalmasait a felelősségre vonás alól. A katonai elnökletű bűnfenyítő bizottság nagy igyekezettel látott munkához, ennek “jóvoltából” térhetett haza – kihallgatásra – Lázár Imre főjegyző Bécsből, 1764 nyarán. Roth tábornok éber figyelmét nem kerülték el a nép egyházi rendbe tartozó szellemi vezetői sem: a legendás Zöld Péter csíkszentléleki papot fegyverletételre izgatással vádolták, Beke István csíkdelnei plébánosban pedig az erdőbe menekülés értelmi szerzőjét látták, s tartották fogva hosszabb-rövidebb ideig.

Enyhülést az 1764. esztendő közepe, a megkésett politikai tavasz hozott. Buccow váratlan májusi halálát követően június 17-én gróf Hadik András tábornok lett a gubernium elnöke, egyszersmind Erdély katonai főparancsnoka. Augusztus 7-ei székfoglalóján újra magyarul szólt a testülethez. A gyászos madéfalvi események kivizsgálását is ő fogta össze; az emberséges kormányzó keze nyomán felmentő ítéletek születtek, 1765-ben pedig végre feloszlott a rossz emlékű bűnfenyítő bizottság. December 14-ére megérkezett az általános királynői kegyelem is, amely visszatérési lehetőséget nyitott a kivándoroltak előtt. Hadik András lelkesen pártfogolta hazaköltözésüket, de akik nem akartak újra a Kárpátok között lakni, azok egy részét Moldvából Bukovinába telepíttette át. Az immár bukovinai székelyek hálával gondoltak jótevőjükre: az öt új magyar falu közül kettő, Hadikfalva és Andrásfalva az ő nevét őrzi. Hadik András szívén viselte a székely határőrség sorsát is, s a katonák hősi helytállással feleltek törődésére. A tűzkeresztséget az 1778–79-es bajor örökösödési háborúban vették fel, hadtörténetünk dicsőséges fejezetét írva; az viszont a Habsburg-kormányzat “őszinteségét” minősíti, hogy a székely határőrök ekkor Magyarországtól messze nyugatra védték Magyarország keleti végeit…

Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762–64-ben. Budapest, 1908.

Emlékeztető nyelv, termékenységi szokások

Hamvas Béla, legjelesebb magyar tradicionalista filozófusunk szerint: “A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének […] a tudásnak […] az őre. Az emberi és az isteni világ között lévő kapcsolat állandóságát tartja fenn.”¹

A magyar nyelvben aki gyermeket vár, áldott (Felvidék, Erdély) vagy boldog² (Bakony) állapotban van, várandós (Háromszék), viselős (Moldva), állapotos (Mezőség), másállapotban, “úgy” van, “a pici bántja a nagyot” (Marosszék). “Hordozósz, teribevaló” vagy “vasztag asszon”, ahogy az sz-elő csángók mondják Moldvában, a magyar nyelvterület keleti szélén. Napjainkban: kismama vagy terhes. A terhesség megnevezést – s ezzel a negatív töltetet – a múlt század közepén kapta e csodálatos és természetes állapot. Ismerjük a szavak mély értelmének hatását a tudatra. Talán többek közt ez a negatív megnevezés s a megváltozott szemlélet az egyik oka a nemzetfogyatkozásnak, a reprodukciós erő csökkenésének, a nemzet elöregedésének. Ma, amikor a várandós asszony megérkezik egy orvosi rendelőbe, azt kérdezik tőle, hogy megtartja-e vagy elveteti. Az orvos szent kötelessége az élet védelme, erre kötelezi esküje is, s mindenképpen arra kellene biztatnia a leendő anyákat, hogy hozzák világra gyermeküket. Mert már a fogamzás is egy csoda!

És mit meg nem tettek régen az emberek, hogy megtörténjék ez a csoda! Várták az új életet. Már lakodalomkor termékenységi rítusokkal próbálták biztosítani a gyermekáldást. A moldvai csángóknál, Klézsén figyeltem meg 2001 nyarán, hogy hangos “ijjegtetések” (hujjogtatások), ráéneklések közepette vízzel és borral locsolják az új aszszony előtt az utat, búzát hintenek eléje, ahogy jövendő otthonába megérkezik. Sorolhatnánk a számtalan termékenységi szokásunkat a Kárpát-medencében, melyek az emberi élet minden területén felbukkannak, és a leggyakoribbak tavasszal, amikor a természet is ébred. Májusfákat állítanak a Kis-Küküllő vidékén, ahol születtem, amely a világfa, életfa szimbólumával telítődik. A gyímesi csángóknál az életfa szerelmi szimbólum, lakodalomkor a kapuzábét (kapufélfát) kétfelől egy-egy magas, egyenes fenyőfával díszítik. A húsvéti locsolkodás is termékenységi rítus, s a víz tisztító, megtermékenyítő, új élet adó eszköz. Harmadnap a fiúkat is megöntözik vízzel, lelocsolják őket, hogy ők is termékenyek legyenek. Piros tojást adnak a fiatalok egymásnak, ami szintén termékenységszimbólum. Honfoglalás kori sírokban a férfiak nemi szervei tájékán is tojást találtak (Déry Múzeum, Debrecen). A népköltészet rítusénekei, szerencsekívánó mondókái, például a Kis-Küküllő vidéken a kántálás (regölés), Kibéden a farsangi bohóságok, Felvidéken a villőzés,³ a Szent Iván-napi tűzugrás, mely párosító szokás is, Csíkban még a határjárás is a termékenységet, a bőséget szolgálja elővetíteni.⁴

(Udvarhelyszék, Oroszhegy 1) “A leányok jártak a fonóba, ez volt a negyvenes években, s azelőtt. Olyan volt a régi szokás. S az volt a szokás osztán akkor az orsót elejtette a lány, a fiú felkapta az orsót, s ki kellett váltsa a lány. Meg kellett csókolja a fiút, mert ha nem, az orsót nem kapta vissza. A fonónak a vége játék lett. Később voltak ilyen társas játékok, pározás, kútba esés, fedőzés meg minden. Ott a fiúk s a lányok összeismerkedtek, ki kit szeretett, annak udvarolni kezdett. De nem úgy volt, mint most, hogy egy udvarlód van. Jó, hogy kiválasztottuk, hogy kit akarunk, de több fiúval is szórakoztunk. Volt egy udvarlónk, de több fiúval szórakoztunk. Nem csak az az egy. Minden fiúval szórakoztunk. Osztán mégiscsak azt az egyet tartottuk magunknak, s abból lett a házasság. Nem udvaroltak sokáig, egy évig udvaroltak a fiúk, s akkor jött az eljegyzés. Kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap voltak a vizitaesték.”

(Kárpátalja, Bereg) “Kalákába’ szőtték a pokrócokat, és akkor jártak a fiatalok. A leányok szőttek, s akkor a fiatalemberek is odamentek, barátkoztak, együtt jártak táncolni… Megismerkedtek. Amelyik megtetszett egymásnak, megkérdezték a szülőktől, hogy belegyeznek-e, hogy eljegyezze. A legény az apjával ment a lány apjához megkérdezni, hogy hozzá adják-e a kedvesét. Egyezzenek meg, hogy jegyezze el a lányt, vagy nem… Vót, hogy a szegénység miatt nem adták oda.”

(Udvarhelyszék, Oroszhegy 1, 2, 3, 4) “Nem udvaroltak sokáig, egy évig udvaroltak a fiúk, volt egy eljegyzés. A vallásos időben se eljegyzést, se lakodalmat nem csinálunk most sem. Január 7-én kezdődik a farsang. Akkor vannak az eljegyzések, esküvők. Farsang után jön a böjt, akkor nincsen házasság. Karácsony másodnapján hirdetik ki az új párokat. Amikor jegybe lépnek, akkor jön a jegyesség ideje, azalatt pap erősíti a fiatalokat, készíti fel a házassági életre, olyan módszerrel, ha egymást nem szeretik, szakítsanak akkor, s ne azután, mikor már összeesküdtek. Amit az Isten összekötött, ember el nem választja. Kihirdeti háromszor. Három-négy vasárnap jártassa előkészítőre.”

Az esküvő, lakodalom fénypont egy közösség életében. Fontos helye van a népköltészetben, sokféle játék, bohóság, erotikus csujjogtatás fűződik hozzá. Tulajdonképpen egy népi dramatikus játék, amelyben leosztott szerepek vannak (vőfély, nyoszolyólányok). A kérők mennek a leány után, s öregasszonyt hoznak ki helyette; vagy: a vőlegénynek tapogatással kell megállapítania, hogy a kihozott ál- és valós menyasszonyok közül melyik az övé. Az édesanyák elsiratják a leányukat, akit most elveszítenek. A lány énekkel búcsúzik. És amikor viszik a menyasszonyt, elkötik az utat. Hogy továbbmehessenek, meg kell váltani borral, itallal. Vistán (Kalotaszeg) a stafírungot vivő szekereken öregasszonyok álltak, csujjogattak, nemegyszer erotikus, pikáns szövegeket.

A lakodalmi ujjogtatás, ráéneklés tulajdonképpen termékenységvarázslás. A csángóföldi Somoskán a násznép így varázsolja termékennyé a menyasszonyt, s vetíti elő az elsőszülött gyermek megérkezését:

Klézsén az új háznál a fentebb említett termékenységi rítussal várják az új aszszonyt. S a csángóföldi Nagypatakon két feketére mázolt “cigány” bolondkodva “talicskázza” egymást (a közösülés jelképe). A lakodalom alatt ellopják a menyaszszony cipőjét (Makfalva, Erdély; Muzsna, Vajdaság), azt is ki kell váltani. Még az ételfelszolgálásnak is megvannak a játékai, monológjai. Például bekötött kézzel jelenik meg a szakácsné, segítséget kér a gyógyuláshoz. S külön ceremónia az ajándékozás. Széken a lakodalomba menők sorban, énekelve viszik az ajándékokat az ünneplő ház felé. A fiatalok nászágyába tréfából elfűrészelt deszkát tesznek be. És szinte a végtelenségig lehetne folytatni a mókák, játékok, megjátszások sorát.

(Makfalva, Maros-Torda vármegye) “A szerelem, házasság első gyümölcse a gyermek.” (Horvátország, Kórógy) “A megszokott az volt, hogyha egy évre az új párnak gyermeke születik.”

(Felvidék, Zsére 1) “Ha egy asszony gyermeket vár, áldott állapotnak mondták. A férjük örült. Mindenki örült. Az én anyámnak öt volt, örült mind az ötnek. Mi is örültünk mindeniknek, Isten áldásának tartottuk, de most már az istenáldást megfojtják, nem engedik a világra, az nagy baj a mai világba.” (Felvidék, Kalonda) “A gyermeket elfogadtuk, ahányat a Jóisten adott. Mert a Jóisten adta őket. Édesapám nagyon gyermekszerető volt, örült nekik.” (Moldva, Pusztina) “Vót öt es, hat es, kilenc es… (Nagyszeben vidéke, Szentágota) “A gyermek kettős öröm. Egyszer öröm, amikor megszületik a saját gyereked. Másodszor hatalmas öröm, amikor megjelennek az unokák. Az ember saját magát keresi a gyerekeiben és unokáiban. Hogy nem találjuk meg magunkat? Azért, mert nem akarjuk megismerni. A viselkedésük sokszor ugyanaz, mint amikor mi gyermekek voltunk, s mégis helytelenítjük, ne azt tedd vagy ne ezt tedd. Mindenképpen a gyerek a fő!” (Kárpátalja, Bereg) “A gyermeket Isten adja, s az öröm. Nem tetették el. Örvendtek. Nagyon sok is volt. Régen öttől kezdve, 11–15-ig is voltak. Melyik családnak hogy sikerült.” (Mezőség, Magyarpalatka) “Kétévenként jöttek a gyermekeim, három hat év alatt. A gyermekáldás áldás. Mindig örvendtünk neki. Akkor még jobban örvendtek, mint most.” (Magyarország, Nőtincs, tizenhat gyermekes anya) “Nekünk biztos, hogy áldás és öröm a gyermek… Áront, a legkisebbiket 44 évesen szültem. Amikor a gyerekeim már úgy kezdtek nagyobbak lenni, akkor már ők is azt mondták, hogy most már, anya, elég lesz, most már vagyunk elegen. S mindig, mikor megszületett egy kisbaba, először ágáltak ellene, hogy miért megint, és mikor megszületett egy új élet, akkor olyan nagy örömmel fogadták, senki nem mondta azt, amikor már megszületett, hogy most miért. Hanem valóban segítettek, ha gond volt, vagy probléma volt egy gyerekkel, egészségügyi problémánk, vagy én voltam beteg. A tizenötödik gyermekünk túlzottan lemaradott, késői érettsége okát végül is nem tudta az orvostudomány megállapítani. Ötéves szinten van, és hétéves. Speciális iskolába kell járnia, ővele volt egyedül gond, és sok betegség, sok éjszakázás és sok-sok nehézség. Amióta ő megszületett, azóta úgy érezzük, hogy nagyon-nagyon sok energiát és szeretetet tud belőlünk kiváltani, sokkal többet, mint egy egészséges gyerek. És ezért mondjuk, hogyha egy ilyen beteg gyerek születik egy családban, és úgy állnak hozzá, akkor az apa, anya és a család is biztos, hogy felnő ehhez a teherhez, és olyan pozitív értékeket hoz ki a családban, mit egy egészséges gyereknél nem tudtunk. Ő abszolút nem olyan, mint a többi, észrevettük, hogy mennyivel több energiát és ráfigyelést igényel, és ekkor gondoltuk azt, hogy valóban egy beteg gyerek azért áldás – ha ezt is lehet mondani –, mert belőlünk hoz ki olyan sok olyan türelmet, szeretetet és megfelelni akarást, hogy ezt csak úgy lehet elviselni, hogy az ember nő általa. Gazdagodik. Mi így éljük meg, hogy ez az Istennek az akarata, hogy nekem pont ennyit kellett szülni, s úgy kellett az életemnek alakulnia. Néha rám jön, be aranyosok a kisunokák. Már van két unokánk is. Néha úgy fel-fellobban bennem, hogy be jó nekik, szoptatni, etetgetni, fürdetni… Nem szeretnék igazán, de hogyha jönne, akkor elfogadnám.”

(Anyaország, Debrecen 2) “Legnagyobb boldogság ikres anyának lenni. Nekem két gyerekkel semmivel több gondom nem volt. Szépen neveltem őket, mindenre volt időm. Nekem a három év, a GYES az volt a legszebb az életemben. Sokan mondták, hogy gyes-undorom van, mindig csak be vagyok zárva. Én mindent rendbe raktam, mire a férjem hazajött, mindennel kész lettem, főzéssel, mosással. Pedig kézzel mostam, nekem nem volt automata mosógépem. S eldobós pelenkám sem. S mennyi pelenkát mostam! Nekem öröm volt a két gyerek. Ha ikreim lennének megint, azt sem bánnám.” (Moldva, Újfalu) “Nálunk örvendtünk, mikor születtek. Imádkoztam: kértem a Jóisztent, hogy adjon egészéget, Iszten adjon kedje ménnyi gyermékét, csak egészégesz légyén! Erre kell imádkozzunk örökké, met erősz szok hándikápát (nyomorék) van, régebb nem vót. Ahány gyermeket adott a Jóiszten, örvendtünk neki. A lányimnak is négy gyermeke vót.

(Barcaság, Krizba) “Csángóföldön a terhesség szent volt. A terhességet megszakítani nem volt szabad, azt megelőzni sem. Nagyon katolikusok voltak, nagyon vallásosak voltak, nemcsak az asszonyok, a férfiak is. Ha véletlenül valakinek spontán megszakadt a terhessége, az is bűnnek számított. Függetlenül attól, hogy ki volt a hibás, megemelt, előfordult, nem hibáztatták, de az is bűn volt, amiatt szenvedtek, hogy az a gyermek elveszett. Az egy ember, az egy élet, annak élni kell.”

Volt olyan eset, helyzet is, hogy a várandós asszonyok, nem akartak gyermeket. Egykéző vidékeken (Ormányságban, Kalotaszegen), vagy máshol is a gazdagabb családokban, ahol nem akarták a vagyont szétaprózni, “maguknak orsót, gyökereket szúrtak fel”. (Marosszék, Makfalva) “Vagy valamit megemeltek, vagy forró vízbe ültek.” (Felvidék, Zsére) “Gelencsérre jártak az asszonyok, ördög vót az az asszony, aki elvette.” Leányanyák esetében: (Kárpátalja, Bereg) “A gyermek eltetetése nagyon titokban ment. Elvetették a pulyát (babát), hogy senki ne is tudja, hogy a leányka (leány) várandós lett.” (Udvarhelyszék, Oroszhegy 1) “Volt amikor a legény, akit teherbe ejtett, el kellett vegye. Abban az időben, mikor mi voltunk, nem tette el senki. Ezek a bábák működtek. Lehet, hogy volt olyan is, amelyik odafolyamodott. S volt olyan nő, aki kibírta, s volt, aki belehalt. Ez bűnnek számított. Bűnbe esett az is, aki elkövette vele ezt a gyermekgyilkosságot. Ez nem volt gyakori, hogy az orvosok által meg tudják csinálni.”

De amint szó volt róla, ezek ritkán fordultak elő. (Felvidék, Kalonda) “A rendes családoknál erre mindenki felfigyelt, a szülő anya nehogy dolgozzon, segítették a család, a rokonok, a szomszédok. Ez egy szent dolog volt. Nagy gonddal figyeltek rá.”

Mi volt a másállapot jele? (Moldva, Újfalu) “Nem vót menstruációja. Amikor megérzetted te, hogy megverődött.” (Kis-Küküllő vidéke, Makfalva) “Hányingere van, rosszul van, nem bírja a szagokat, a kicsi bántya a nagyot.”

Elmondták-e, kinek: (Horvátország, Kórógy) “Rögtön a férjemnek.” (Mezőség, Vajdakamarás) “Első időben sem titkolták, mikor látták, kérdezték: – Nahát, állapotos vagy? És akkor megmondtuk.”

(Moldva, Újfalu) “Nem titkoltuk, a családba, a szomszédba elmontuk. Nem jó tagadni, mer vaj muta (néma) vaj nehezen beszél a gyermek.” Az utolsó közlésben analógiás gondolkodásmódra valló magzatóvó tilalomról van szó.

A gyermekáldás körül a közösség rengeteg dolgot tud, főleg az asszonyok, közülük is az idősebbek, akik tapasztaltabbak, mivel több gyermeket szültek. Belőlük kerültek ki az első bábák. A gyermekáldással kapcsolatos hiedelmek, tilalmak, szokások mások a katolikus, mások a református vidéken. Rejtett tudásról is beszélhetünk, mivel bizonyos krízishelyzetben mobilizálták a tudás egy részét.

A népi bölcsesség a tudásanyagot hiedelmekbe, szokáscselekvésekbe öltöztette. Ha az új élet megfogant, a várandós anyát tilalmak védték a megszületendő egészséges gyermek érdekében. Szoros testi-lelki kapcsolat áll fenn az anya és a magzat között. Az anyának kötelessége volt a tilalmak szerint élni, mert ha a gyermek sérülésekkel jött a világra, úgy tartották, hogy ő az oka.

A magyar népi gyógyászat archaikus rétegéből, a pneumatanból származó tilalom, amely hasonlóságot mutat a keleti hagyományos egészségtannal, orvoslással: (Udvarhelyszék, Oroszhegy 2) “Állapotosnak nem szabad kutyába, macskába rúgni.” (Felvidék, Losonc) “Várandós békára ne lépjen.”

A béka, főleg a varangyos béka a rosszat, a rontást, a bujaságot jelenti a magyar néphagyományban.⁶ Közmondás is tükrözi e felfogást: “kígyót, békát kiáltani valakire”. Tulajdonképpen az említett állatok rontó leheletétől óvták egykor az anyja hasában lévő gyermeket. E dolgozat keretében nincs lehetőség bővebben ismertetni az egykori archaikus világképet, amely az ősvallás elvesztése óta darabokra hullott szét, és a népköltészetből, gyermekjátékokból, orvoslásból stb. tudjuk rekonstruálni. E világkép szerint éltek, gondolkodtak, cselekedtek a régiek, s e maradványok még mindig tovább élnek, főleg az elzárt közösségekben, szórványokban. Ezek a tilalmak a lélekhittel és a megrontottsággal függenek össze.⁷

A népi egészségtan, magzatvédelmi hiedelmek, tilalmak szerint az anya mind az öt érzékszervén át (látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás) jöhetnek káros ingerek, amelyek a magzat érzékszervei útján károsíthatják őt. Balázs Lajos⁸ idézi Andrek Andreát: “A magzati érzékszervek már az intrautaerin élet során kifejlődnek, és csaknem tökéletesen működnek. A magzatok mozognak, érzékelik a hőmérséklet-változást, a nyomást és a fájdalmat, továbbá ízlelnek, hallanak, valamint látnak.” A kis jövevény interaktív lény, az anya negatív lelkiállapotától, ijedtségétől is védték, mert a kicsi megérzi, megsínyli az anyja bárminemű testi-lelki rossz közérzetét. Vidékemen máig megőrzött szokás, hogy az áldott állapotban lévőnek nem mondják meg a rossz híreket, védik a hirtelen felindulástól.

Analógiás gondolkodásra példa: (Felvidék, Zsére 3) “Nem szabadott nézni olyan beteg gyerekre, csúf kutyára, hogy rá ne csudáljon, hogy ne csúnyorjon.” (Felvidék, Kalonda) “Ne nézzen öregasszonyra, mert csúf, hogy a gyereke ne legyen olyan.” (Kárpátalja, Bereg) “Nem szabadott a várandós asszonykának egy nyomorékra, vagy egy csúnya gyerekre nézni, mert azt mondták, olyan gyereket szül majd.” (Kis-Küküllő mente, Makfalva) “Állapotosnak nem szabad a halottat megnézni.” Az egykori bölcsesség, filozófia tükre mellett bizonyára az idős adatközlőktől származó szövegek idővel nyelvtörténeti, nyelvjárási érdekességek lesznek.

Külsérelmi tiltások: (Felvidék, Kalonda) “Ha megütik vagy megdobják, anyajegyes lesz a gyermek. Meg ne üsse magát, ne dobjanak hozzá gyümölcsöt, mert anyajegyes lesz.” (Udvarhelyszék, Oroszhegy 2) “A kötényibe nem szabadott ételfélét tenni. Virágot vagy gyomot nem szabadott vigyen. A gyermeknek foltos lesz az arca.” (Kárpátalja, Bereg) “Volt egy olyan szokás, ha valami jegyek vannak a pulyának, az újszülöttnek a testén, azt jelentette, hogy még várandós volt az asszonyka, addig ellopott valakitől valamit, s azon a helyen eldugta, ahol van az a jegy.” Még az erkölcsi szabályok sem hiányoznak.

(Mezőség, Magyarpalatka) “Nem szabad leülni a földre, zöldségfélére. Például egyvalaki leült, kukoricát ritkított, már nagy (előrehaladott állapotban) volt. Úgy öllel sokat ledobott, és ráült. És a lába szárán a gyermeknek kiütött olyan leveles kukorica. A legnagyobb fiamnak van a hajában egy fehér folt a fején, olyan mint a szalonnabőr, és csak az lehet, hogy mikor ültünk le reggelizni a mezőn, a pászmában, mikor kapáltunk, nem tudtam megenni a szalonnabőrt, hogy végezzek, reggeliztünk, és én ide tettem, a kötényem zsebébe. Úgy, kapálva, megettem, mert szerettem. Időtöltésből. Ez kiütött, mert állapotos voltam.”

A viselős asszony minden ételre vonatkozó kívánságát teljesítették: (Felvidék, Zsére 2) “Az ételt, mindent amit megkívánt, meg kellett enni, ha nem, elment a kicsi, rosszul volt, elvetélt, elvérzett. Vót ilyen eset.”

Az anyát védték az erőlködéstől, hasi prés kifejtésétől: (Felvidék, Zsére 3) “Nem szabadott a csizmákat lehúzni az öregnek a lábáról.” Úgy tartották, hogy (Makfalva) “az anya dolgozhat, a nehéz fizikai munkákat kivéve, emeléstől, megfázástól védték, neki is őrizkednie kellett. Úgy tartották, hogyha az asszony dolgozik, könnyebben szül.” A mozgás jótékony hatását figyelembe véve, nem is áll távol az igazságtól. (Kárpátalja, Bereg) “Ha valami nehezet felemelt, vagy ilyesmi, és szerencsétlen gyermeke lett, a férj az asszonykát hibáztatta.” (Anyaország, Debrecen) “A magas sarkú cipő is tilos, mert a szülés után fájós lábak lesznek.” A falusi asszonyok táplálkozásában nem állt be változás, ám valamiféle étrendnek kellett léteznie, főleg az arisztokrácia és a nemesség körében, ugyanis a híres kibédi Mátyus orvosdoktor a középkorban írt Diaetetica című könyvében külön fejezetekben ír A megviselősödésről és a viselős asszonyok diaetájáról, A szüléshez készülő és gyermekágyat fekvő asszonyok diaetájáról, valamint A szoptató asszonyok és dajkák diaetetikájáról: “Mindazokat, melyek a szülésnek óráját igen siettetnék, vagy nagyon késleltetnék, vagy azután a szülést nehézzé tehetnék, most ugyan szorosan eltávoztassa. […] A szüléshez készülő asszonyok könnyű, emészthető, jól megfőtt ételekkel éljenek, keveset egyenek, csendes elmével, jókedvvel legyenek.”⁹ Továbbá életvezetési tanácsok is következnek: “A szülésnek terhéről és kétséges kimeneteléről ne gondolkozzanak. Erre nézve egyedül ne mulassanak, hanem idejüket jó beszédes, nyájas emberek közt töltsék. Többet aludjanak, mint vigyázzanak. Hasukat csak egy nap is szorulva maradni ne engedjék.”

A régi időben falun általában itt lépett be az anyák életébe a bába (Erdély), csángóföldi megnevezéssel “bábaasszon, mosze”, Kárpátalján bábaboszorkányra is találtam példát, ahol “boszorkának” nevezik. Itt féltek is tőle, hogy megrontja az újszülöttet és az anyát.¹⁰ (Erre a Szülés fejezetben még visszatérünk.)

A bábához kötődik számos közmondásunk is: “sok bába közt elvész a gyermek”; “utoljára a bába mosdatta”, hogyha valaki piszkos; “felvágta a bába a nyelvét”, aki sokat beszél stb. Gyógynövények nevében is előfordul: bábakalács (Equisetum arvense), amit a nőgyógyászatban használunk.

A bábaság egyidős az emberiséggel. A szülés körül régen mindig a család idősebb nőtagjai segédkeztek. Maga a bába szó is öregasszonyt jelent.¹¹ A bába az anyáktól, nagyanyáktól örökölt tudás átörökítője. A népi tudás – amely szerteágazik az élet minden területére, az élővilág, az emberi cselekvés és alkotás minden szintjére – kiterjed az életadásra, az új élet fogadására. Mindenre, ami kapcsolatban áll az áldott állapotban lévő asszonnyal, az újszülöttel, csecsemővel, azok védelmével, gondozásával, és megbetegedésük esetén gyógyításukkal.

A szülésnél segédkező asszonyokból kerültek ki az első parasztbábák. A falusi bába gondoskodott a következő bábagenerációról is. Általában a saját lányát oktatta ki a szülések levezetésére: (Mezőség, Magyarpalatka) “a bábánk édesanyja is falusi bába volt”. Van rá példa, hogy ismerőst tanított be, például Moldvában: (Külsőrekecsin) “A bábasszony megtanított. Attól tanultam mindent. Nekem is csánta. (nekem is levezette a szülésemet) Most én es tudom.”

A bábaasszonyok gyógyító specialisták is egy-egy faluközösségen belül. Egyes ismeretekre, cselekedetekre szakosítottak, beavatottak, ezért ők a társadalom egy külön rétegét alkották. Beletartoztak a közösségbe, családjuk volt, élték a maguk életét, dolgoztak, a mezőre jártak. Mikor szükség volt rájuk, hívták őket, és azonnal mentek, tudván, hogy ők a vajúdó asszony testi-lelki támaszai. Ismerték a szüléseknél fellépő szövődményeket, sürgősségeket, ilyenkor orvosi segítség után küldtek, vagy a kórházba küldték a szülő nőt. Sajnos volt eset, amikor ezt elmulasztották, s az újszülött, néha az anya halálával járt.

Ezt a népi tudást a tudományosság, az orvostudomány, a gyógyszerészet fejlődésével a tanult ismeretek váltották fel, a kettő között feszültségek is alakultak ki, de anélkül, hogy tagadnók a tudomány és a tanult tudás fontosságát, a népi tudás sok ezer éves átörökített tapasztalatanyagát kikapcsolni nem lehet. A tudósok és a kutatók is visszatérnek a népi megfigyelés, kísérletezés, tapasztalat felfedezte gyógynövény-, gyógyélelmiszer-kivonatokhoz, vízkúrákhoz és egyéb gyógymódokhoz.

A bábaság az első államilag oktatott, felügyelt és fizetett női foglakozás volt. A népi emlékezet mellett a levéltári források tudósítanak róla. 1950 körül, a bábaképzés általánosításával, a szülőotthonok, szülészetek létesítésével változtak meg a mesterséggel kapcsolatos körülmények. Addig pontos képet alkothatunk róla, mert 1950-ig töretlenül élt a hagyomány, a hiedelem- és szokásvilág. Erdélyben az 1900-as évek elejéig inkább a parasztbábák működtek. Mária Terézia bábatörvénye (1770) után Erdélyben 1775-ben, Kolozsváron kezdődött a magyar nyelvű bábaképzés, ezek voltak az úgynevezett cédulás bábák, akik az 1800-as évek elejétől a megyei főorvosok jelentéseiben is szerepelnek. Erdélyben a monarchia idején, amikor kezdtek megjelenni a képzett szülésznők, gondoskodtak arról, hogy a falvakba küldöttek tudjanak a lakosok anyanyelvén. A parasztbábákról boszorkányperekben is olvashatunk.¹²

A tulajdonomban levő, 1939-ben nyomtatott Magyar Bábakönyv a bábaságot hivatásként említi. Első kiadása 1902-ben jelent meg. Anatómiára, másállapotra, szülésre, gyermekágyra vonatkozó ismereteket tartalmaz.

A múlt század közepéig a legtöbb településen mégis a család nőtagjai és a parasztbábák látták el az asszonyokat. A múlt század közepétől, a közegészségügy megszervezésétől létezik Erdélyben kismamagondozás. A körzeti rendelők szervezése után követték a várandós asszony vagy az embrió, a magzat egészségi állapotát. Addig (Felvidék, Kalonda) “a család, ha olyan volt, vagy saját maga, ha volt lehetősége, kímélte meg magát a szülés előtt.” A kezdeti időkről így beszél a gyímesközéploki szülésznő: (Barcaság) “Tera néni, a cédulás parasztbába, aki szerződtetve volt, miután nyugdíjba ment, hozta az adatokat, hogy Antalok patakán van egy terhes, úgy hívják, hogy… Jávárdi patakán… Patakok voltak itt Középlokon. Jött az adatokkal, Ismered-e Boriskát. Ismerem. Hát ezt? Nem ismerem. Na, holnap behozom, s nyilvántartásba veszed. »Amikor reggel jön a nyolcas vonat, jön, hogy induljak a rendelőbe«– mondta, s nem indult aztán a rendelőbe, indult a faluba, megtudta, hogy ki az állapotos. Akkor jött, s beszámolt nekünk. Így vettük nyilvántartásba a terheseket.”

Az egykori asszonyok, bábák ismerték a női menstruációs ciklus holdálláshoz való viszonyát. (Kárpátalja, Bereg) “Mesélte az édesanyám. Egyszer mondta, hogy újholdtól kezdve számolták, de meddig, nem emlékszem. A napokat kiszámították úgy. Tudták, hogy menstruációs ciklus a holdtól függ, a fogamzás is, s hogy ugyanabban a holdciklusban fog a pulya megszületni. Tudták a boszorkák (bábák), segítettek az aszszonyoknak kiszámolni.” Túlhordás esetén Csíkszentdomokoson a falusi bábák be tudták indítani a szülést.¹³

Többféle módszerrel már a szülés előtt megpróbálták megállapítani az újszülött nemét: Nyárádmenti (karácsonfalvi) szülésznő kolleganőm mondta, mikor én is vártam a fiamat: “hogyha nehezen viseled, a derekadnál vastagszik, kerek a hasad, fiad lesz. Hogyha hátulról nézve csinos maradsz, és hegyes, kicsi hasad lesz, kislányod születik.” Nálam az előbbit állapította meg. Igaza lett. (Kárpátalja, Bereg) “Ki mit evett, figyelték. A sanyúságot vagy ilyesmit ha ették, akkor az mondták, fiú lesz. Ha édességeket, akkor az kislány lesz… Foltosodásból is tudtak következtetni. Azt mondták, ikrek lesznek, ha túl nagy a hasa.” (Makfalva) “Hogyha ég a gyomra, akkor nagy hajú gyermeke születik.”

A parasztbábának nem volt műszere. A kést, amivel elvágta a köldökzsinórt, fertőtlenítés céljából gyertyaláng fölé tartotta (erről később), vagy hagymás vízbe áztatta. A hagymában lévő allicin természetes antibiotikum, baktérium-, vírus- és gombaölő természetadta szer.¹⁴ Később jelentek meg a bábatáskák. (Felvidék, Kalonda) “A bába felszerelése kis táska, ami neki kellett. Kevés volt neki. Hallgatta a hallgatóval a gyermek szívhangját.” (Felvidék, Rapp) “Fertőtlenítő szert is használt.” Tulajdonomba kerültek a Nagykunságból egy rég elhunyt bába műszerei. A műszerek korát nem tudom megállapítani, de az ajándékozó személy elmondta, hogy a bába fia az idén lett volna száz éves.

Hogy mennyire fontos volt, hogy a bába a hivatását lelkiismeretesen, becsülettel végezze, a régi időben a falu elöljárói feleskették.

“Az Atya, Fiú, Szent Lélek egy bizony Isten, Boldogságos Szűz Mária, Istennek Szent Anyja és Istennek minden szentjei, úgy engedjék nekem lelkem üdvösségét és úgy esedezzenek érettem a mennyei szentek, valamely igazán én N. N . a reám bízott hivatalban eljárok: tudni illik a bábaságnak hivataljában. Szegénynek, boldognak, jóakarónak, ellenségemnek igazán, híven, amennyiben én tőlem kitelik, szolgálok, a születendő és született kisdedre vigyázok, hogy gondviseletlenségem miatt meg ne haljon, félszegen ne szülessék, Szent keresztség nélkül ne maradjon, Isten engem úgy segélyen és úgy adja lelkem üdvösségét.” (A csikszentdomokosi – Síndominic – róm. kath. egyház anyakönyvéből 1763. évben. Megjelent a Székelység VIII. (1938). 1. szám, 7. oldal.)

Adatközlőim jellemzésében kirajzolódik egy bábakép: (Mezőség, Magyarpalatka) “Az anyósomnak még öregebb bábája volt, nem tanult bába. Rendesen levezette a szülést, nem volt semmi baj. Nem volt minden faluba bábaasszony, Keszübe nem vót. Mócsba mentek, Kamaráson volt.”

(Barcaság, Krizba) Gyímesközéplokon előttem Tera néni, Tankó Teréz volt a bába. Egy roppant jólelkű, nagyon értelmes, veleszületett művelt asszony volt. Nagyon jó parasztbába volt, de valamit tanult a háború idején. Kolozsváron alkalmilag bekerült cselédnek egy orvoshoz. S úgy történt, éppen nőgyógyász volt, s az megtanította, hogyan kell levezetni egy szülést. De helyesen írni nem tudott. Dolgozott, aktivált is egy ideig, mint szerződött.”

(Mezőség, Magyarpalatka) “A bábaasszony jött, mindig jött, hűséges asszony volt.” (Felvidék, Rapp) “A bábaasszony segített az asszonyokon. Ő mindenben kisegített.” (Fogarasföld, Kóbor) “A bábaasszon tudott gyógyítani.” (Mezőség, Vajdakamarás) “Ha az újszülött vagy csecsemő beteg volt, volt ilyen bábaasszony, aki értett hozzá. Ha valaki beteg lett, mentek a bábaasszonyhoz, mert az ezt is érti, azt is érti. Elhíttuk, mert a testvérem vagy a fiam beteg volt.”

(Kárpátalja, Bereg) “Segített az öreg embereken, beteg embereken. Nem mindenkit gyógyított, de akinek tudott, segített. Ráolvasással, gyertyával, gyógynövényekkel. Teákot főzött a füvekből. Kent, masszírozott. Kenőcsöket is főzött. Nélkülök nem tudtak létezni se. Az embereknek szükségük volt rá.”

A szülés intézményesítésével a bába hagyományos tevékenysége – a Csángóföld kivételével – eltűnt. Eltűnt az a pozitív állapot, hogy a bába a közösség tagja, az asszonyok ismerték őt, ő is ismerte mindenki gondja-baját, és bármikor hozzá folyamodhattak.

3 Lásd Bernád Ilona: Az emlékező nyelv. In Körösi Csoma Sándor és a magyar nyelv. Szerk. Garda József. Kovászna, 2003, 177–178.

7 Lásd bővebben dr. Oláh Andor: Újhold, új király! A magyar népiorvoslás életrajza. Bp., 1986, 52–
88. és Bernád Ilona: Egészségünkért; Magyar népi gyógyászat; Hagyományos orvoslások; Természetgyógyászat. Tanulmányok. Sepsiszentgyörgy, 2002, 163–211.

10 Az adatközlő édesanyja magyar, édesapja ukrán. Magyarul nehézkesen fejezi ki magát: “Volt, aki kifizette a boszorkát, s tudott csinálni rosszat, valami varázslatot. Ha valaki haragudott, összevesztek, harag volt egymással, úgy is volt, hogy a gyerek problémával jött a világra. Nem volt egészséges. És akkor valamit sugdolózik (ráolvas), de én nem tudom a szavakat. Mikor vezette le a szülést, akkor valamit csinált a pulya (baba) körül meg az asszony körül, felette valamit sugdolózott, a gyertyával valamit csinált. Rosszindulatúan. Senki nem volt bent a szobában a családból, csak ez a boszorka, s a szülőaszszonyka. A férje is kiment a házból” (Kárpátalja, Bereg).

Ötven évvel ezelőtt halt meg Nyirő József. Nem tudom, lesz-e még valaki, aki emlékezéssel kívánja felhívni a figyelmet műveire, előhíva őket a feledés csendjéből? Más nemzetek kevésbé jelentős fiaikat nagyobb hírveréssel ünneplik, mint mi ezt a határozott tehetségű, igen jelentős műveket hátrahagyó írót, akinek könyvei az antikváriumok polcainak legkeresettebb kötetei közé tartoznak, s egy-egy teljes sorozat ma már nemcsak létével, de borsos árával is megdobogtatja a vásárló szívét. Nyirő könyvei ma már nem hozzáférhetetlenek, újabb kiadásai szépen sorjáznak, de úgy gondolom, hogy a nemzeti irodalomtörténeten a baloldali diktatúra évtizedei által ütött seb még nagyon sokára fog begyógyulni. Erre a kártevésre ma már nem érdemes szót vesztegetnünk, de mégsem állom meg, hogy ne idézzem az Új Magyar Lexikon által írottakat, amelynek szellemiségében generációk nőttek fel és eszméltek: ,,(1889–1955) romániai magyar regényíró. Műveinek tárgyát részben a székely népéletből merítette (Isten igájában, A sibói bölény, Uz Bence stb.). A második világháború alatt a magyarországi fasizmus kiszolgálója volt, 1945-ben a nyilasokkal együtt elmenekült az országból.” Ennyi. Se több, se kevesebb, a szócikk szerzője még a halála pontos időpontjának megállapításához sem vette a fáradságot.

Erdély szellemi életét az első világháború, Erdélynek Romániához való kényszerű csatolása után az erdélyi népi mozgalom, a népi radikalizmus, az “erdélyi gondolat”, a transzszilvanizmus eszméje izgatta új életre. A radikális politikusok, gondolkodók, művészek egy jól meghatározható csoportja (Kós Károly, Szentimrei Jenő, Paál Árpád, Zágoni István) politikája eszmei alapját a parasztságban fedezte fel, Székelyföld, Kalotaszeg, a Szamos-mellék és a Körös-vidék magyar földműveseiben, mely mozgalom és irányzat első nagy hatású manifesztuma a Kiáltó szó volt, melyben a magyar–román együttélés programját adták, azt a demokratikus keretet vázolták fel, amelyben a nemzetiségi közélet fejlődése az első lépéseit megtehette. E gondolat hívei az Erdélyben élő három nemzet összefonódását sürgették, Erdély sajátos önálló földrajzi, kulturális, történelmi autonómiáját hangsúlyozva. Az erdélyi népi mozgalom pedig ezen eszméket magába olvasztva indul útjára ekkor, képviselői elsőként a kolozsvári Előre című folyóirat köré tömörülve, egyértelmű népi elkötelezettséget hirdetve, határozottan föllépve a népiség és a demokratizmus gondolata mellett. Nyirő József írói-emberi munkássága, a keresztényi-papi világképen túl, e gondolatok termékenyítő hatására bontott szárnyakat.

1889-ben született Székelyzsomboron (Homoród-Zsombornak hívták akkor), szülei ősi lófő székely család sarjai. A család még Nyirő gyermekkorában elveszíti birtokát, anyagi támasz nélkül marad, majd iskolaigazgató apja halála után a családot a végső romlás veszélye fenyegeti. Megkezdett tanulmányait az egyház támogatásával tudja csak folytatni, így kerül a gyulafehérvári papnevelő intézetbe, majd a bécsi Pazmaneumban folytat teológiai és filozófiai tanulmányokat. Nem az elhivatottság vezérli ide, hanem a szükség: “Csak egyedül én tolakodtam be a szent falak közé […] hogy édesanyámat el tudjam tartani, három testvéremet felnevelni.” Kitűnő eredménnyel végez, 1912-ben pappá szentelik. Ekkora úgy tűnik, megtalálni véli hivatását is, hiszen Adorján Ferenc negyedéves teológus szájába adott szavak minden bizonnyal Nyirő József teológushallgató kétségbeesett tépelődéseinek végső gondolatát visszhangozzák: “Ott fekete messziben van Székelyföld… ahol villámok tüzesítik a levegőt, s az én testvéreim nyoma tündöklik a porban. Isten! Isten! nekem haza kell mennem, mert ha nem, meghal ott az élet!… […] Élni akarok Uram! Tizenkét esztendeje várják odahaza, hogy felkenjék ujjaimat. Sohasem játszottam. Szegény fiú vagyok. Rongyokban értem ennyire s könyörületből vagyok, aki vagyok. A fejem fekete a gondoktól, állandó rettegéstől, nekem élnem kell, drága Jézusom, mert engem otthon várnak, Uram!” Nyirő egyháza reménysége, nagy jövőt jósolnak neki; teológián tanít, káplán, majd plébános Nagyszebenben, Besztercén és Kidén, tábori lelkészként pedig a háborút is megjárja. Egy leány szerelme azonban mindent felborít, félbetöri egyházi karrierjét és szolgálatát, a szükségből viselt reverendát többé nem öltheti hittel magára: 1919 októberében kilép a rendből. Megnősül, s szeretett falujában, Kidén telepszik le molnármesternek.

Nyirő, mikor első novelláival jelentkezik, már betöltötte harmincadik életévét. Ezek azonban már nem az első zsengék, tanulóévei nyomát, forgácsait nem ismerjük. Az irodalmi életbe való betörésekor, az 1920–1921-es esztendőkben már teljes fegyverzetében áll ellőttünk. Előbb a Zord Idők című lap pályadíját nyeri el, majd – s ez hozza meg számára az igazi sikert, ahogy a Nyugat pályázata Németh Lászlónak –, a Napkelet 400 pengős pályázatát egy novellával. Ahogy a pályatárs Szentimrei Jenő is megállapítja, Nyirő nem kísérletezni jött, rakott iszákja színültig tele volt mondanivalóval. S ha igazat is kell adnunk e megállapításnak, Nyirő, bár már ekkor is rendelkezik teljes írói eszköztárával, még sincs “kész”, ahogyan azt sokan állítják, művészete nagy fejlődés előtt áll. “Megérkezett a magyar próza Ady Endréje”, írják akkoriban, s a lírával – Áprily, Tompa László, Reményik Sándor – szinte egy időben valóban színre lép az új életkörülményekhez igazodó novella is, “az új levegő, az új mondanivaló és az új nyelv kincseivel gyarapodva”. “Nyirő, Sipos Domokos, Pap József és Nagy Dániel rövid idő alatt felzaklatták Erdélyt az újjászülető novellával” (Tamási Áron).

Nyirő József már papként is inkább a föld népének képviselője és gondviselője, semmint csak lelki atyjuk, már ekkor is a szegények segítésén fáradozik, már ekkor is hangot ad szentbeszédeiben szociális elégedetlenségének, s szembefordul a “politikai egyházzal”. Papként és íróként is a szegények hivatott képviselője, a paraszti tömegek érdekeinek érvényesítője. Idealizált parasztszemléletét a legmélyebb demokratizmus hatja át, művei vissza-visszatérő témája a falu népe anyagi-politikai kiszolgáltatottságának gondolata; kevesebb vérlázító elbeszélést ismerhetünk, mint Csinód Mihály háza árverezésének történetét. Novellái telve vannak a parasztoknak a földdel, a természettel, az életben maradásért vívott mindennapos küzdelmének keserűségével. Írásainak hangját azonban nemcsak ez a politikai állásfoglalássá sűrűsödő, a szegények iránti szociális elkötelezettség fűti át, hanem még inkább a szűkebb szülőföld s annak népe iránt érzett hála és elkötelezettség: Székelyföld és a székelység mindennapjainak megörökítése. “Benne és általa érkezett el az erdélyi irodalom legsajátosabb, legközpontibb problémájához: a székely pszyche kifejezéséhez” – írta Jancsó Béla a Pásztortűzben. Az erdélyi magyar irodalom egyik legérdekesebb és a legmélyebb gyökerekhez nyúló ágává vált az a törekvés, amely a székelység néprajzi, folklorisztikai jellegének és sajátos lelkiségének a felkutatására vállalkozott, a székely lélek feltérképezésére törekedett. Nyirő székelysége azonban nem külcsín, nem a felszínesség és cifraság virága, hanem – ahogy Szentimrei Jenő is megállapította – olyan, mint a talajba mélyen fúródó gyökér. “Az író kifejezőjévé vált fajtájának – írta –, de hogy azzá válhasson valaki, annak egy mértéke van: a tehetség. A tehetséget pedig nem lehet külön székely elméletekkel mérni. Annak is csak egy mértéke van: az önnön magáé és ez a mérték a világon mindenütt egyforma.” A Jézusfaragó ember (1924) novelláiban az erdélyi néphagyomány legjava tör napvilágra, keres írásaiban megfogalmazást. Olyan világot vállalt és vallott magáénak, amely a húszas évek elején, a mindenképpen európaiasságot erőltető irodalmi köztudatunkban értéktelennek hitt és lenézett volt. Első novelláinak megdöbbentő realizmusa, a nyomor, a bánat, a halál megrázó ereje és a természetfelettiség misztikuma, a havasi emberek és a természet mindennapos együttélésének és egymásrautaltságának olyan teljes képét festette, melyre csak olyan ember képes, aki maga is részese ennek az időn kívüli világnak, ennek a nap nap utáni haláltáncnak. Papi hivatását ekképpen vallja meg: “Csak előbb el kell mondanom első misémet mindennek, ami körülöttem, fölöttem és alattam van… Csak előbb meg kell áldoznom magam értük, hiszen én csak értük lettem pap, […] nem a püspök egyházáért, a fényes dómokért, Róma világhatalmáért, hanem azért a kicsi fecskefészekért, mit egy jóformán nevesincs, kis, testvértelen nép ideragasztott Kelet kapujára. Azért a dalért, mit az a hegyoldalban dolgozó leány énekel, a mindenfelől rábámuló életekért, a rongyokért, melyeket ezek a szegények viselnek, azért a füstért, ami ott az erdőben a sovány vacsora hírét megviszi az Öregistennek” (Isten igájában, 1930). Az erdők és mezők virágjának, vadjainak legalább olyan elkötelezett híve és írója, mint a falu parasztságának, írásaiban a természet világa legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az ember. Reményik Sándor írja közös bolyongásaikra emlékezve: Nyirő számtalanszor tervezgette megírni a székelyek Dzsungel-könyvét, s erre talán ő volt a leghivatottabb. A könyv idővel, 1937-ben megszületett, s lett a Havasok könyve.

Nemzete iránt érzett elkötelezettsége talán egyoldalúvá sekélyesítette volna írásait, ha nem hat rá oly erőteljesen a transzszilvánizmus eszméje. Írásainak legjavában nyomát sem találjuk a nemzeti elfogultságnak, parasztszemlélete is inkább romantikus, semmint agresszív vagy éppen rasszista. Erdély számára a három nemzet együttélésének és egymásrautaltságának színterét jelenti. A Kopjafák (1színterét jelenti. A Kopjafák (1zól, aki úgy temeti el a földjén talált halottat, hogy nem nézi, magyar-e vagy román. “Akármiféle, de ember. Szegényember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben…” – mondja, s ravatalt ül családjával, s a maga költségén temetteti el. A harmincas évek éledő antiszemitizmusa között pedig Uz Bence és Róth Sámi történetével tüntet, a havasi pásztor és a zsidó utazó, e két embernek a halott ravatala fölött összemelegedő emberi sorsának az elbeszélésével.

Nyirő erdélyi öröksége a ballada, maga is annak nevezte elbeszéléseit, s Németh László is ekképpen helyeselte megállapítását: “ha a ballada nem költészettani meghatározás, hanem írásműbe zárt hangulat, akkor elbeszéléseinek hangulata csakugyan balladai”. Köteteit olvasva ezért juthat újra és újra eszünkbe a székely népballadák világa, nyelvezete a székelység érdes mindennapos beszédét adja viszsza, mely külön lélekforma létét hirdeti. Első novellái még különcködő hangúak, túlzottan székelyeskedőek, de érettebb munkái letisztulnak, nyelvezete tömörségével erősödik, ízesebbé, darabosságában “nemesen magyarrá” válik. Nyirő írói tragédiája, hogy a nálánál később induló Tamási Áron – európai tehetségével, százados zsenialitásával – másodsorba szorítja őt; mintha sorsukat ismételné Erdélyi József és Illyés Gyula kettőse. Uz Bencét Ábelhez mérték, s ebben az összehasonlításban – a sokak által kedvelt és értékes történet – alulmaradt.

Mondanivalójának felhígulását a siker okozza. A népszerűség újabb és újabb csúcsok meghódítására kényszeríti, egyre könnyebb és könnyebb fajsúlyú művek kerülnek ki keze alól. Ebben az időben a színpaddal is próbálkozik, a Jézusfaragó ember feldolgozásával, a Júlia szépleány (1939), az Új haza (1940) ebben az időszakban születik. S ha a darabok nem is oly mértéktelenül csapnivalóak, ahogyan azt Schöpflin Aladár írta, mégsem érik el írói teljesítményének csúcsait, az elbeszélések színvonalát.

Nyirő József amennyire kiesett mai köztudatunkból, olyannyira fontos szerepet játszott Erdély szellemi életében. A húszas évek elején a Keleti Újságnál dolgozik, majd 1924-ben Paál Árpáddal, Zágoni Istvánnal, Kacsó Sándorral kiválnak a laptól, s átveszik az Újságot. Alapító tagja az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amelynek céljait így határozzák meg az alapítók: “Minden művészetek között az emberi és nemzeti társadalmak legfontosabb és semmi más által nem pótolható, kulturális nevelő, kultúrát fenntartó és fejlesztő művészete éppen az irodalom. Kisebbségi sorsunkban pedig ennél is súlyosabb dolog: nemzeti nyelvünknek, nemzeti kultúránknak, tehát nemzeti öntudatunknak és iskolán kívüli és azon túl szinte egyetlen védelmi eszköze, nemzeti életlehetőségünk fő pillére. Az impériumváltozás irodalmi életfolyamatunkat egy csapásra megállította. Ezt alapjából lehetett csupán felépítenünk.” Rendszeres vendége sőt elnöke a Helikon-találkozóknak. E népszerűsége és fontos szerepe a kisebbségi létben magyarázza, hogy 1941-ben behívott erdélyi képviselőként az országgyűlés tagja lesz, s Budapestre költözik. A baloldali irodalomtörténet innentől számítja politikai jobbrafordulását, és ezzel párhuzamosan írói munkásságának hanyatlását. Ebben az évben már így írt róla a Nyugat: “Minden ami szép, nagy, ősi, nála olcsón, tetszetően, kicsi adagokban kapható. […] Ez az anyag elég vegyes, elég állott, legnagyobbrészt bizony régi áru. Nyirő igazi titka s talán ereje: olvasói eddig még nem vették észre, hogy a híres Nyirő-epizódok, góbéságok tulajdonképpen unalmasak, ismertek, erőtlenek.” S ha e kemény és igazságtalan ítéletet el nem is fogadhatjuk – hiszen Az én népem (1935), a Székelyek (1936), a Madéfalvi veszedelem (1940), a Halhatatlan élet (1939), ha nem is érik el a Kopjafák és a Jézusfaragó ember nagyszerűségét, mégis az előző művek s az erdélyi történelmi regények vonulatába tartoznak –, annyit meg kell állapítanunk, hogy szülőföldjétől elszakadt író, aki elhagyta a székely hegyek világát, kevesebb hitelességgel képes olvasóit vezetni e környezetben játszódó történeteiben, mint vezette akkor, amikor “minden sora valósággal az élet melegét lehelte” (Paku Imre).

Nyirő Imrédy köréhez csatlakozik, s ezért 1944 októberében el kell hagynia Budapestet, majd 1945 márciusában Sopronnál Magyarországot is. “A Corvin-koszorús népszerű íróból, országgyűlési képviselőből, a Magyar Tudományos Akadémia levelező és a Kisfaludy Társaság rendes tagjából hontalan menekült lesz” (Rónai Zoltán). Kelet-Bajorországba kerül, Valdkirchenbe. A Magyarországon töltött utolsó heteknek, a menekülésnek és az emigráció első idejének élményeit írja meg az Íme az emberek! (1951) című önéletrajzi dokumentumregényében. A menekültsorsról, a hontalanok társadalmáról fest hiteles képet – az emigráció első irodalmi számvetése e regény. Komor világát semmi sem képes megbontani, néha egy-egy otthoni hír felkavarja ugyan, a távoli szerettekért érzett aggodalom átfűti a történeteket, de feloldani nem tudja. Emigráns életének ez az elsődleges lélektani feldolgozása, bár egy évvel korábban, 1950-ben megjelenik egy regénye, A zöld csillag, melyben ugyanezt a világot dolgozza fel, igaz, itt oldottabb formában: a menekülttábor lakóinak nyomorúságos életébe már új színt hoz a szerelem s a jövőt látó Tele. “A hontalanság első idejében a menekültek minden elképzelhető eszközt megragadtak, hogy távoli hozzátartozóikról megtudjanak valamit. Spiritiszta szeánszokat is tartottak. Nyirő nem nagyon hitt az ilyenekben s nem vett tevékenyen részt, de egyik-másikon jelen volt” – adja meg Tele figurájának lélektani magyarázatát Rónai Zoltán. Nyirő ekkor ismét próbát tesz a színpaddal, drámaírással kísérletezik, melynek A megfeszített (Krisztusról szóló) és A próféta (Keresztelő Szent Jánosról szóló) bibliai témájú darabjai az eredménye. E műveit nem mérhetjük irodalmi munkásságának legjavához, a harmincas években született művekhez, talán nem is volnánk igazságosak, ha ezt tennénk, hiszen láthattuk, menynyire fontos volt számára az a közeg, melyben dolgozott, milyen fontos ihlető hatással volt rá a szülőföld.

A hatvanadik életévét betöltő Nyirő, aki egész addigi életét a Székelyföldnek szentelte, a mindennapi megélhetés gondjával küzd, s művészetében már nem képes megújulni, új színt írásai már nem hoznak. Erdély sorsát azonban továbbra is szívén viseli, külön kis művet szentel e kérdésnek: Mi az igazság Erdély esetében; s a párizsi Ahogy Lehet című folyóiratban is kiáll az erdélyi magyar kisebbség jogai mellett.

Közéleti szereplése folytatódik az emigrációban. Mindazok, akik az 1939-es parlament, az általuk utolsó demokratikus és alkotmányos parlamentnek tartott országgyűlés jogfolytonosságát hirdették, 1947-ben összehívják az altöttingi gyülekezetet, amely mint országgyűlés felelős magyar kormányt választ Farkas Ferenc vezetése alatt. E kormányban Nyirő József nemzetnevelési miniszteri posztot kap, amely kormány bukását azonban ő és két társa – Liptay Lajos és Incze Antal – kiválása okozza. 1948-ban elnöke lesz a Magyar Újságírók Külföldi Egyesületének, s a Baranyai Lőrinc festőművész műtermében megalakuló Magyar Kulturális Szövetség elnökének is őt választják, 1949-ben az ő vezetése mellett tartják meg a freislassingi értekezletet. Egy évvel később Madridba költözik, hogy a Spanyol Nemzeti Rádió magyar osztályának munkatársaként dolgozhasson. E munka azonban Nyirőt nem elégíti ki, hiszen mindössze heti két rádiókommentárt várnak tőle, és ő ennél sokkal nagyobb és jelentősebb szerepre számít. Munkája nem köti a városhoz, s feleségével az 50 km-re a hegyek lábánál fekvő El Escorialba költözik, ahol a természet közelsége, a hegyek látványa némi vigaszt és emléket nyújt számára (Rónai Zoltán). Nyirő a spanyol kulturális élet vezetőivel nem érintkezik, nem szerepel a nyilvánosság előtt, pedig két könyve, az Uz Bence és a Havasok könyve is megjelenik spanyol nyelven.

Nyirő ekkor már végzetesen beteg. Életének ezt az utolsó szakaszát, a halállal vívott küzdelmét maga írja le. 1953. október 16-án, a madridi rákkórházban, egy utolsó fohásszal örökre lehunyja szemét: “Kérlek téged népem, hogy ne feledkezzél el szegény, öreg, árva, elhagyott Dona Helenáról, ki infinitivusban beszéli a spanyol nyelvet és utánam is küldjetek egy kurta, futó Miatyánkot!” (Rónai Zoltán jegyezte le szavait, aki utolsó óráiban is mellette volt.)

Nyirő József elfeledve, hazájától távol halt meg. Novellái, egy-két regénye azonban tagadhatatlanul a magyar irodalom legértékesebb darabjai közé tartoznak, melyben a székelyek megannyi könnye, öröme és bánata öltött testet és nyert örökkévalóságot. Ne feledjük hát a sírkövére vésett sorokat: “Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro”…