Parászka Boróka: Alulnézet

 

Három hónapja inkognitóban szerkesztem az egyik legnagyobb erdélyi magyar napilap „társadalom” rovatát (naná, hogy két lap van, egy bal, meg egy jobb – hát persze). Azzal a feltétellel vettek fel, hogy nevem az impresszumban nem szerepelhet, és le sem írható a lap hasábjain, csak akkor, ha az megkerülhetetlen. Szórakoztató helyzet (nem keresgélek most ennél pontosabb szót), de tegyük hozzá, ez az egyetlen lap, ahol egyáltalán szóba álltak velem. Kerestek nekem egy olyan feladatot, ahol nincsenek napi politikai utasítások, egy rovatot, aminek nincs kampánytétje, ahol ritkán kell penzumnyilatkozatokat, protokolltudósításokat lehozni. Politikailag megbízhatatlan számára viszonylag biztonságos terep. Így kaptam meg a társadalomrovatot az emberekről mint jól kezelhető, mellékes rezervátumot. Jó lesz az nekem, gondolták, és jól gondolták. Én meg elvállaltam, mert kell legyen az emberben annyi szakmai alázat, hogy ne érdekelje a saját neve sorsa. A téma és a szöveg a fontos, a többi csak sallang.

És hálás lehetek a névtelenségnek, a rovatnak, amit én találhatok ki, és a perspektívának, amit a lassan, de biztosan szerveződő témák, nyilatkozók, a leírt és megszólaltatott „társadalom” láttatni enged. Ez alatt az időszak alatt kialakult bennem az a különös érzet, hogy az események gyors és látványos sodrásán, túl a történetszilánkokon, az így vagy úgy hígított epizódokon túl van valami egészen más.

Visszaköszönt egy gondolatsor erejéig a kilencvenes évek eleje, a „posztmodern láz”, Vajda Mihály debreceni tanszéke, ahol annyiszor, de annyiszor meghallgattuk, hogy a nagy elbeszélések fenntarthatatlanok, a kis, mindig igazolható és cáfolható történetek végtelenített halmazában élünk.

Az elmúlt hetekben csupa apró történettel és egészen kis emberrel találkoztam. Napokig nyomoztam például a Szatmárnémetiben működő „kisegítő” iskola ügyei után. Szatmárnémeti furcsa peremvárosa Erdélynek (mindig kikérik maguknak a helyiek, hogy ők már nem Erdély, hanem Partium), régi idők elkoszlott szürke tanúja. A „kisegítő iskola” a városközpontban működött, még egy a monarchia utolsó építési lázában felhúzott épületben. Tekintélyes sötét falak között furcsán osonó árnyak lakták mindig, nem volt soha téma, kit és miből kell „ki”-segíteni itt. Tőszomszédságában neves gimnáziumok vannak. Sokszor éreztem úgy – még „elit”-gimnazistaként –, hogy iskolánk fényét ennek az intézménynek az árnya adta. Ha nem teljesítettünk az elvárások szerint, ha kilógtunk a sorból, ha késtünk, ha siettünk, gyakran hallottuk furcsán lejtő hangsúllyal, „Mi vagy te, kisegítő iskolás?”.

Az idei ősz híre volt, hogy a „kisegítő” iskolát megszüntetik. Az önkormányzat úgy döntött, a siketséggel élő gyerekeket egyszerűen hazaküldi, nem biztosít a továbbiakban szakszerű képzést a számukra – mert nincs rá pénz, és mert „nincsenek elegen” ahhoz, hogy intézményes formában gondoskodjanak róluk. A nevelőszülőknél élő gyermekeket pedig összegyűjtik. Nem fizetnek a továbbiakban a nevelőszülőknek, csak akkor, ha legalább két-három állami gondozásban lévő gyereket elvállalnak, mert így gazdaságos. Ha valaki nem tud több gyereket vállalni, akkor vagy megtartja „ingyen”, akit eddig elvállalt – szólt az önkormányzati határozat –, vagy továbbadja valakinek, akinél még van egy-két plusz fekvőhely. Próbáltam rekonstruálni, hogy mi is történik. Az apró történet persze nagy, országos történet. Ma Romániában a „decentralizálás” jegyében egyre több feladatkört kapnak az önkormányzatok, egyre több pénzt kell helyi zsebből előteremteni. Így aztán azon takarékoskodnak, amin lehet. A „kisegítő iskola” kitűnő terepet biztosít a megtakarításokhoz, az itt gondozott siketek és némák heves tiltakozásától biztosan nem kell tartani. Az önkormányzat az üggyel kapcsolatban csak oszt és szoroz, számukra a szereplők csak számok. És ebben a képletben a nagyon kicsi számok a jó számok. A sorra felkeresett civil szervezetek szinte semmit sem tudtak a sötét iskola lakóiról: le van osztva a szociális gondoskodás, mindenki a saját rászorultjaival foglalkozik, azokért pályáz, és azokból él. Nem zavarják egymás köreit. Karitatív maffia. Tovább: aki pályázatból (és önkormányzati pénzből) él, az nagyon jól tudja, hogy a legokosabb dolog hallgatni. Egy megszüntetett intézmény, néhány tucat hazazavart siket gyerek lehet, hogy két másik intézményt ment meg. Kié itt az igazság? A közel egy hétig tartó telefonálgatás közben alakult ez a kis történet is, enyhültek a nyilatkozatok. Talán nem vesznek el minden támogatást a nevelőszülőktől. Talán nem mindegyik siket gyerek marad gondozás nélkül. Talán. Kiderült például, hogy Romániában egyetlen intézményben foglalkoznak magyar nemzetiségű siket gyerekekkel, Kolozsváron. Szatmárról oda vezettek a nyomok, és kitárult egy újabb, eddig alig sejtett világ. A szatmári erdélyi magyar – kisebbségi – önkormányzati képviselők számára a magyar siketek túl kisebbségiek. Azért nem vállalnak értük felelősséget, mert kevesen vannak. Hány siket „éri meg a pénzét”? Viszonkérdés: hány „egészséges” erdélyi magyarnak jár a kisebbségvédelem? Hogyan számszerűsíthető a jogvédelem? Mi a kisebbségiség perspektívája? A kisebbség kisebbségével szembeni kisebbségi intolerancia hogyan tolerálható?

Kolozsváron a befogadó intézetben barátságos és nyitott a hangulat. Nincs a szatmári civil szervezetek részéről tapasztalt bizalmatlanság és félelem. Akinek speciális ellátásra van szüksége, az csak ide fordulhat, innen már nincs tovább, nincs pótintézmény, alternatív megoldás, felelősségmegosztás és -hárítás. Muszáj helyben megoldani mindent, és megérteni a legsajátosabb helyzeteket, szembenézni a ténnyel, hogy lehetetlen az általánosítás, a mérlegelés. Mindenkinek helyet kell találni a fedélzeten. A siketek kolozsvári intézete körül kezdődő munkánk (amely reményeim szerint egy nagyriportban fog beérni) közben érkezik a hír egy besztercei és egy nagyenyedi iskolaavatásról. Mindkettő „szórvány” vidék, kedvelt célpontja a mindenkori magyar kisebbségpolitikának. Ezeken a helyeken szeretnek építkezni, befektetni, „megmenteni valamit az egykor voltból”. Különösen társul ilyenkor a sérelmi politika, a bürokratikus nacionalizmus és a karitatív segíteni akarás. Bajban vagyok azonban, amikor a híreket szerkesztem. Alig két sor jut tudósításban az érintett gyerekeknek, a pedagógusoknak. Nem tudni, hányuknak, mire is van igazán szüksége, mi változik, ha változik ezekkel a jó reklámpolitikával beharangozott akciókkal. De hosszú bekezdésekben nyilatkozik a református püspök, a ma fontos politikai szerepet betöltő „öregdiák” a beruházáshoz szükséges erőfeszítésekről (saját, nagyvonalú erőfeszítéseikről), Erdély évszázados múltjáról, ami kötelez, a nemzet lelkéről és szelleméről… Próbálok a politikai rizsából kimenteni valami információt, halvány képet az emberekről, akikről nem szól a hír. Vajon van annyi magyar gyerek Besztercén, mint ahány siket Szatmárnémetiben?

Kolozsvár jó hely, szeretnék kikalapálni még onnan valami derűset, ígéreteset. Legyen, mondjuk, az alternatív oktatás. Ma a reform a kérdés Romániában. Mindent átalakítunk. Lebontjuk a központosított közigazgatást. Racionalizáljuk az egészségügyet. Átvilágítjuk a közalkalmazottak bérezését. Korszerűsítjük az oktatási rendszert. (Ismerős hívószavak?) Jó, akkor legyen, lássuk a radikálisokat. Milyen a kisebbségi alternatív oktatás Romániában? A pedagógusok, akik új utakat keresnek? A kísérletezők? A merészek? Akik ki mernek lépni a diktatúra által hátrahagyott, monarchikus reflexekre épített antidemokratikus iskolarendszer keretei közül. Kolozsvár a fellegvára az erdélyi magyar alternatív oktatásnak. Megkeressük hát a helyi Montessori Iskolát, ahol nem győzik hangsúlyozni, hogy ez egy „normális” iskola, „normális” gyerekeknek – mert sajnos sok pszichológus irányít ide olyan gyereket, aki nem ide való – mondják. Nincs kimondva, de értem a pedagógus szavait. Biztosra szeretnének menni. Nem szívesen látott gyerek itt az autista, az aspergeres, a túlmozgásos, a diszlexiás, a diszgráfiás, az így vagy úgy sorból kilógó. Nem akar alulmaradni a Montessori sem az iskolák közötti ádáz harcban, hogy a kevés magyar gyerek közül megszerezze a lehető legtöbbet és legjobbat. És hogy mi lesz a még kevesekkel, hogy miféle kisebbség az erdélyi magyar autista? Erdélyi magyar, toleráns, korszerű, merész (tanügyi) reform ilyen kérdéseket nem tesz fel.

Írom egymás alá a kérdéseket, a válaszokat, a kis helyi történeteket. Összeáll a helyi sérülések kórtörténete. A félelem és kiszolgáltatottság rendszere. A rendszerváltás nagy illúziója az így is, úgy is értelmezhető, szabadon elbeszélhető történetekről, az imitt-amott fellelhető magánigazságokról szertefoszlik. Egyetlen nagy, súlyos történet van. A nagy közös igazságtalanság története. És semmi kétség afelől, hogy az hogyan elbeszélhető. És hogy kellenek-e a nagy elbeszélések.

Szeptember persze nem erről szólt. Tovább folytatódott a szlovák–magyar üzenetháború, nem hivatalosan már dúl a román elnökválasztási kampány, Magyarországon egymást érik a korrupciós botrányok. Látványos, pörgő eseményei a magát pörgető politikának. Így is, úgy is értelmezhetők. Így is, úgy is elbeszélhetők. A rendszerváltás végtelenül, de mindig ugyanúgy ismétlődő történetei. Ha mögéjük néz az ember, akkor nem lát mást, mint a néhány tucat szatmári siketet, a nevelőszülőknél kialkudott állami gondozottat, a saját zsebében kétségbeesetten vájkáló önkormányzatokat, a civil szerepüket félreértő, gyáva és meghunyászkodó civileket, a tolerancia és a modernitás nevében intoleráns reformert. A nagy történetet, amelyet nem törölt el és nem értett meg a rendszerváltás. A nyomorult, szegény és eszmélésre képtelen Kelet-Európa történetét.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...