A Mozgó Világ internetes változata

Tizennyolcadik éve vagyok versszerkesztő, de mi tagadás, még sohasem olvastam el külön és egyvégtében egy lap versrovatának az egyévi termését. A Holminál (ahol vagyok) nehezebb is volna, mert a versek tipográfiailag és lapszerkezetileg nincsenek úgy kiugratva, mint a Mozgó Világnál, a maguk erejéből kell kivívniuk az olvasó figyelmét. A közös karámba terelt versek viszont nyíltabban versengenek egymással. Hát lássuk.

39 költőt számoltam össze, közülük 9-en kétszer, 5-en háromszor is publikáltak itt verset 2006-ban. Az irodalmi kánon felől nézve, akármi legyen is az, akad közöttük, aki előkelő helyen áll a rangsorban, Kossuth- és egyéb díjasok, idősek és már több kötettel bizonyított középgenerációsok. Több kitűnő versük is babért érdemelne, de a Mozgó Világ versrovata azért elsősorban mégiscsak a fiatalság terepe, nem illik hozzá, hogy a már meglevő koszorúhoz illesszen egy újabb levelet.

Költőnek azonban lehet az is fiatal, aki korra már nem az. Az 1937-ben született Fischer Mária például nincs egy évtizede se, hogy megtalálta a saját hangját, ezt a játékosan komoly, frivolan melankolikus, csöppet sem öreges hangot, amelyet olyan megejtően hintáztat a sorok daktilikus lejtése a többnyire 14 soros, mondhatni, rímtelen szonettformában, amelyet kialakított magának. Vagy ott van Aradi Varga Imre, aki 63 évesen állt elő minden előzmény nélkül egy erős versciklussal, Odüsszeusz emlékeivel, amelyben az olcsó hatások kézenfekvő csapdáit messze elkerülve tudja annyi előzmény után is hitelesen működtetni az utókor fanyar iróniáját a homéroszi világban és megteremteni megemelt önmagát Odüsszeusz képében. És van, aki kétszer kezdi a pályát, vagy éppen háromszor. Tass Marianne 1947-ben publikált először, másodszor 1982-ben, és csak 2004 óta újra és már rendszeresen.

De van itt egy egészen fiatal költő is, azt hiszem, az egész mezőnyben a legfiatalabb: 19 éves. Könnyű megjósolni, hogy sokra fogja vinni, hiszen máris nagyon sokat tud, és nemcsak költőként. Ez a kényszerűen szerzett vagy inkább rászakadt tudás lehetne akkora súly is, hogy a vers összetörik alatta, de ez a nagyon fiatal költő győzi erővel, nő a teher alatt, ahogy a pálmáról mondják, teremteni tud a rombolásból. „Nincs semmi, csak a sivatag, csak / ez a lakatlan, puszta térség. / Nem hall egy szót, hangot sehonnan, / csak önnön hangos szívverését. / Fent csillagok kormolva égnek. / Az ég alulról elsötétül. / Megnyílik, hogy magába nyelje / a zuhanót a vaksötét űr." Nem látomásai vannak, hanem éles látása. Hogy még tovább élesedjen, arról a történelem is gondoskodik. Az idézett vers így ér véget: „Már csak a győzelmes enyészet / szabadít ki e rom-világból. / S a vizek felett majd talán új / teremtő értelem világol." Három év múlva - és még mindig csak 22 éves - már ezt látja: „Kisebb-nagyobb csalók, szélhámosok, / szóval, elvvel, hittel kereskedők. / Ez a vásáros népség ugyanaz, / mint húsz vagy kétszáz évvel ezelőtt." Mielőtt eltévednénk az időben, elárulom a vers keletkezésének idejét: 1949. De a korábbi vers dátuma mellett egy másik évszám is látható: 2006. Mert ez a 19 éves költő egyszersmind 79 éves. Neki Baumgarten járt volna, és ezt már aligha pótolhatnánk a Mozgó Világ nívódíjával. Átírt verseknek nevezi a márciusi számban közreadott verseit, de amiből másodjára idéztem, az alatt csak egy évszám van, és a vers már annyira a kész költőt mutatja - Lator Lászlót, ki mást? -, hogy aligha kellett sokat igazítania a korábbiakon is:

 

Bámészan néz a megdermedt idő

a csillagokra alvadt semmibe.

És hallgat, mert üres héj lett a szó,

és visszájára fordult az ige.

 

De ez az évfolyam nemcsak a kezdeti Latorból ad ízelítőt, azt is megmutatja, hogy a tömeges pusztulás kamaszkori élménye hogyan ér össze a test, az arc öregkori romlásának megtapasztalásával, hogy aztán végül, a harmadik, májusi közleményben kiengesztelődjön korai és késői élménykör a Lator-líra legnagyobb témájában, a testi szerelemben.

Mindez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy ki kapja az idei nívódíjat. De van válasz, hiszen erre szól a megbízatásom: Kiss Judit Ágnes kapja. Nem tagadom, mindannak alapján, amit eddig ismerek tőle, eleve hajlottam erre a döntésre. De azért törekedtem a tárgyilagosságra, tehát arra, hogy ne a máshol olvasott versek alapján ítéljek, csakis azt nézzem, ami itt jelent meg és ebben az évben. Így aztán el is bizonytalanodtam egy időre. Áprilisban jó volt, de nem kiemelkedő, júliusban tetszett, ahogy szarkazmusból, szenvedélyből, hisztériából szőtt laza női csevejt tud a szapphói strófákban valahogyan mégiscsak belekapcsolni az antik hagyományba, de már a Ballada a tűnt szeretőkről merészségét túlságosan is tüntetőnek, mutatványosnak érzem. Ami végül mégiscsak meggyőzött, az a Szétszaggatott szonettkoszorú a decemberi számban. Nem mintha nem viseltetnék némi gyanakvással a szonettkoszorú iránt. Miért ír valaki szonettkoszorút? És ha már nekilát, akkor meg miért nem viszi végig? Ha a mesterség próbája a tét, akkor hol marad a mesterszonett? Ráadásul Dantéval indít, ami egy másik versformát feltételez. De talán vehetjük olybá, hogy a hatalmas dantei ambíciónak és konstrukciónak a lírai költészet léptékében a szonettkoszorú felel meg; azt pedig, hogy magának a feladatnak viszont a költő nem tud megfelelni, már a cím elárulja. De ez nem a költői gyengeség jele, hanem a vers témája. A gyanúsan eminens szakmai becsvágy a beváltatlanságával igazolja magát.

A mesterszonett így csakugyan elmarad, de a vers csontvázát adó torzója kibontható a szövegből:

 

Az emberélet útjának felén

még nem tudom, hogy hová is jutottam.

Köröttem köd, és azt is csak nyomokban

látom, mit magzatkorom éjjelén,

hogy a létért nagy árat kell fizetni,

testet kell húzni, csontot és velőt,

mert úgy megszokod, nem marad erőd

az út végén egy sóhajjal levetni.

Állok a ködben, sehol semmi támasz.

Csak egy-két illat, ami ismerős.

Milyen húst képes növeszteni erre a csontvázra Kiss Judit Ágnes, az itt a kérdés. Remélem, senki nem érti félre, ha azt mondom, hogy az eredmény meggyőző. Nem lételméleti bölcsességet kapunk általánosságban, hanem egy vonzóan esendő személyiség néz szembe a dantei korába érve, hogy hová is jutott eddigre, eljutva végül - nem a csillagokhoz, hanem ehhez a zárlathoz, ami a vers szerkezetéből adódóan álzárlatnak hat, lebeg a befejezetlenségben, folytatás ígéretével kecsegtet:

Meghátrálni nem vagyok elég gyáva,

és győzni nem vagyok elég erős.

Idegen napok, évek között járva

csak egy-két illat, ami ismerős.

De igazából a versek, ha szíven ütnek, akkor egy-egy sorukkal szoktak, sokszor nem is könnyű megmondani, hogy miért. Engem itt ez a sor vett le a lábamról: „Csak összerezzenek, ha rám kiáltasz." A hatóerő persze nyilván nem egyetlen sorban rejlik - saját erejéhez hozzáadódik a helyzeti energiája. Föl van építve, meg van teremtve a helye. El kellett jutnia a versnek odáig, hogy ez az akár banálisnak is nevezhető helyzetkép önmagánál sokkal nagyobb visszhangot verjen. Kellettek hozzá az angyalok az elején: „De biztató, hogy menet közben lépten- / nyomon találkozom az angyalokkal." És aztán le is kellett bukni az angyalok közül. „Síkos hazugság, azt mondják, szerelmi / szándék, húz le közülük, mint az örvény." És egyáltalán, kellett győzni szusszal az álcsonkaságában is hosszú verset. Kiss Judit Ágnes, úgy látom, győzte.