←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Váradi Júlia

Szubjektív történelem objektív felhangokkal

Beszélgetés Hardi Róberttal
 

Az alábbi amolyan igazi múlt századi történet. Régen volt, tán igaz se volt. Vagy mégis? Elbeszélője kilencvenes éveit tapossa. Most arra vállalkozott, hogy szubjektív emlékeit s az azokhoz fűződő sajátos gondolatait felidézve fél évszázad távlatából megpróbálja egy egészen különleges nézőpontból láttatni azt, amit különböző megközelítésekből ugyan, de mindannyian úgy neveztünk: a magyar szocializmus. Ha pedig az említett rendszer idején létezett igazi megtestesítője annak a fogalomnak, hogy „szürke eminenciás", akkor Hardi Róbert méltán viselhette ezt a megjelölést. A Kádár-rendszer minden szakaszában a legbefolyásosabb háttéremberek közé tartozott, akiknek javaslatai, ötletei, olykor döntései - visszaemlékezése szerint - alapvetően meghatározták a magyar gazdaságpolitika, elsősorban pedig a kereskedelem legfontosabb kérdéseit.

 

- Politikai karrierem (ha ezt annak lehet nevezni) úgy kezdődött, hogy 1944-ben néhány jó barátommal, Tariska doktorral, Szilágyi Józseffel, Radó Istvánnal, Radó Györggyel és Viatorisszal elfoglaltuk az addig kisgazda irányítás alatt szerkesztett Debreceni Néplapot.
- Milyen minőségében?
- Ehhez kicsit vissza kell mennem a saját történetemben. Ebben az időben apám import-export cégét vezettem, amely az egyik legnagyobb bevétellel rendelkező vállalat volt. Talán nem tartozik a történethez, de azért elmondom, hogy huszonkilenc évesen az akkori Magyarország tizedik legnagyobb adózójának számítottam, amire igen büszke voltam. Természetesen kiváltságos helyzetemet elsősorban annak köszönhettem, hogy nagyon jómódú családban születtem, a híres Halpern dinasztia leszármazottjaként juthattam egy ilyen jelentős céghez. Ez a háttér adott lehetőséget arra is, hogy a harmincas évek végén Angliában végeztem két évet posztgraduális hallgatóként a London School of Economicson. Évfolyamtársam volt például Wilson, a későbbi angol miniszterelnök, sőt gyakran még Winston Churchill-lel is találkozhattam, aki bejárt az egyetemre, hogy barátját, Wilsont meglátogassa. Szóval nem akármilyen társasággal hozott össze a sors Angliában. Amikor hazajöttem, mindenki hülyének nézett, hogy miért nem maradtam, hiszen addigra Magyarország már elég rémes helyzetben volt. De a fiatal feleségem miatt mindenképpen vissza akartam jönni. Aztán persze azonnal elvittek katonának, ahol szerencsére az angoltudásomnak köszönhetően nem volt más dolgom, mint az angol híreket a századparancsnokomnak frissiben magyarra fordítani. A leszerelésem után nem sokkal a zsidótörvénynek megfelelően behívtak munkaszolgálatra. Mindaddig nemigen foglalkoztam vele, hogy ki zsidó, ki nem - én félzsidónak számítottam, mert anyám családja sváb volt, s csak apámé zsidó -, de a törvény rám is vonatkozott, s így kénytelen voltam bevonulni a Szent Domokos-templomba, ahová begyűjtöttek bennünket. Onnan Nagykátára vittek, s megint szerencsém volt, ahogy oly sokszor az életem során - „sors bona, nihil aliud", vagyis a jó szerencse segített, semmi más -, mert a századirodán dolgozhattam. Onnan délben rendszerint hazaengedtek a szállásomra, s én ilyenkor titokban még a feleségemmel is találkozhattam néha. Csakhogy ez hamar kiderült, ezért büntetőszázadba küldtek, de ez éppen arra a pillanatra esett, amikor megegyezés született az egyházzal, hogy a keresztény zsidókat nem küldik Ukrajnába, így engem is Técsőre vittek, a Felvidékre. Meg kell hogy mondjam, ott sem volt rossz dolgom, annyira, hogy nemegyszer meglátogatott a feleségem.
- Azért ahhoz bizonyára több kellett, mint a puszta szerencse, hogy valaki a munkaszolgálatban kifejezetten jól érezze magát.
- Talán a korábbról már meglévő jó kapcsolataim, meg hogy felismertem a szerencse lehetőségét. Aki nem tudja megfogni a szerencséjét, annak ki is csúszik a kezéből. Velem például nagyon jól bánt az egyik ott lévő textilnagykereskedő, aki századparancsnokként volt a táborban, és akit korábbról jól ismertem, mert ő volt a budakalászi textilüzem igazgatója. Elküldött Sepsiszentgyörgyre, ahonnan a feleségemmel együtt beültünk a gyárigazgató kocsijába, levettem a sárga csillagot, és nekivágtunk Erdélynek, ahol gyönyörű kirándulást tettünk. Később azután már nem volt ilyen könynyű a munkaszolgálatos életem. De én akkor sem hagytam magam. Máramarosszigetről egy óvatlan pillanatban vonatra szálltam, lefizettem a kalauzt, aki bezárt egy hálófülkébe, ott átöltöztem, és hamarosan le is szálltam. Így sikerült átmenetileg meglépnem a munkaszolgálatból. Erre van egy jiddis kifejezés, „télach", ami azt jelenti, hogy valaki „önszabadságolja" magát. Ehhez persze pénz kellett, és jó sok kapcsolat. Budapesten a barátaim rá akartak beszélni, hogy ne menjek vissza, de én hajthatatlan voltam, mert tudtam, hogy ott már közel vannak az oroszok, nagyobb az esélyem a menekülésre. A hadapród őrmesteri egyenruhám, hat zsidó társam és egy hamis menetlevél segítségével azután valóban sikerült átjutnom a fronton és átélnem a szabadság igazi élményét egy Ungvár melletti erdő közepén. Néhány nap múlva pedig egy ügyes trükkel az oroszok elől is megszöktem Beregszászon, aztán Nyíregyházán keresztül Debrecenbe utaztam.
- Gondolom, most jutottunk el ahhoz a pillanathoz, ahonnan elindultunk, a Néplap elfoglalásához. Az pontosan hogy történt?
- A velem menekülő társak közt volt Vázsonyi Pista, az igazságügy-miniszter unokaöccse, aki jól ismerte Debrecen főpolgármesterét. Neki köszönhettük, hogy szállást, ellátást kaptunk. Meg hogy felvehettünk kapcsolatokat. Akkoriban az ember hamar kötött barátságokat. Így kerültem egy csapatba azokkal, akikkel közösen elmentünk Pálffy Józsefhez, aki később a Magyar Nemzet főszerkesztője lett, és elmagyaráztuk neki, hogy most igazi baloldali újságra van szükség, adja át nekünk a szerkesztést. Nem nagyon tehetett mást, még ha nem is volt boldog. (Sohasem tudta megbocsátani nekem.) Hát így történt. Hamarosan megjelentek a színen a moszkoviták, élükön Gerő Ernővel, aki épp Moszkvából érkezett. Neki rendszeresen referálnom kellett a Néplap helyzetéről, ezért igen gyakran találkoztunk. Meg kell mondanom, elég jóban lettem vele. Tudtuk ugyan, hogy a spanyol polgárháborúban nagyon csúnya szerepet játszott, a gyilkosok közt emlegették, hiszen a KOMINTERN megbízottjaként sokakat visszaküldött Spanyolországból mint „nem elég jó elvtársakat", ami azt jelentette, hogy akit visszaküldött, az nem nagyon maradt életben. Ugyanakkor a hidakat, a vasutakat, az utakat az ő vezényletével építették a felszabadulás után, és akik vele dolgoztak, nagyon nagyra tartották. Úgy nevezték, hogy „Gerő, a hídverő".
- Furcsa hallani, amit mond, hiszen Gerő Ernő a Rákosi-rendszer egyik legsötétebb figurájaként vonult be a köztudatba, és erre sok tekintetben rá is szolgált.
- Gerő sok minden miatt elítélendő, mégis meg kell mondanom, hogy azok, akikért kiállt, a vasutasok, a hídépítő mérnökök és még sokan, köztük nem egy hajdani horthysta, azok nagyon sokra tartották. Én magam az életemet köszönhettem neki. Gerő jól tudta, hogy az apám nagykereskedő volt, és hogy ezért előbb-utóbb ki kell hogy telepítsék. Valahogy mégis megóvta a családot a kitelepítéstől. De később is nagyon sokszor állt mellém.
- A Debreceni Néplap megalapítása nagyjából egybeesett az ideiglenes nemzetgyűléssel, amit ott tartottak Debrecenben. Mire emlékszik ezzel kapcsolatban?
- Ott én képviseltem az újságot. Akkor a kommunisták még szépen tartották magukat a jaltai egyezményhez, amely a széles körű demokráciát biztosította. Ekkor történt az az emlékezetes eset, ami miatt be kellett rekeszteni a nemzetgyűlést. Ez pedig úgy történt, hogy a kommunista vezetők egy debreceni horthysta történelemtanárból akartak elnököt csinálni. Volt egy Végh bácsi nevű bőrgyári munkás, egy kicsit részeg kommunista, aki fölállt, és azt mondta: „Mi, debreceni kommunisták Juhász Nagy Sándort akarjuk elnöknek!" (Juhász Nagy Sándor a Károlyi-kormány igazságügy-minisztere volt, nagyszerű ember.) Révai erre újra fölállt és azt mondta: „Mi a kommunista párt nevében az előbb említett történelemtanárt javasoljuk." Végh bácsi ismét ellentmondott. Ez így ment egy ideig, aztán berekesztették az ülést. Végül Illés Béla Miskolcon találta meg a „megfelelő" országgyűlési elnököt, és mellé kinevezték Juhász Nagy Sándort elnökhelyettesnek. Minderről a Néplapban részletesen beszámoltunk. De hamarosan úgy éreztem, hogy az újságírás nem nekem való dolog, az én kenyerem a kereskedelem. Be is mentem Gerőhöz, akinek elmondtam, hogy bár nem érzem magam rossz újságírónak, ez mégsem az én kenyerem. „Hát mi a maga kenyere?" - kérdezte. Akkor elmondtam neki, hogy a nagykereskedő papámtól megtanultam a kereskedelem minden csínját-bínját. Ehhez értek. Keressen nekem olyan állást, ahol ezt a tudásomat kamatoztathatom. Azonnal intézkedett, hogy tegyenek meg engem a Kereskedelmi Minisztérium osztályvezetőjének. Gábor József volt a kereskedelmi miniszter, aki korábban Moszkvában egyszerű kiskereskedő volt, itthon így lett belőle miniszter. Nem volt nagy észlény, de ezt azzal kompenzálta, hogy hajnaltól késő estig szorgalmasan ott ült a minisztériumban. A feleségem azt szokta volt mondani rá: „Wer es nicht im Kopf hat, hat es im Popo", vagyis ami hiányzik a fejéből, az ülepével pótolja. Na nem is sokáig maradt miniszter, három hónap múlva kirúgták, és Gerő kapta meg helyette a kereskedelmi és közlekedési tárcát. Megmondom őszintén, ilyen jó főnököm nem volt soha. Megkérdezte, hogy van-e olyan feladat, amit nem értek, vagy nem tudok megoldani. Mondtam, hogy nincsen. „Jól van - mondta -, akkor csináljon mindent úgy, ahogy gondolja."
- Ez azt jelenti, hogy ezekben a háború utáni években Hardi Róbert hozta meg a legfontosabb kül- és belkereskedelmi döntéseket?
- Igen. Ez az igazság. A minisztériumban nem történhetett semmi anélkül, hogy velem meg ne beszélték volna. Minden döntés előtt megkérdeztek.
- Miféle döntések voltak ezek? Létezett pontosan meghatározott stratégia arra, hogy hogyan kell a magyar kereskedelmet megszervezni közvetlenül a háború után?
- Igen. A háborút követő első időszakban mindenekelőtt kukoricát, olajat, lisztet és a legfontosabb élelmiszereket kellett beszerezni. Ezért az első utam Romániába vezetett. Azért éppen oda, mert abban az időben Románia a béke szigetének számított. Brassó akkoriban Párizshoz hasonlított. A békebeli, forgalmas, nyüzsgő világvároshoz. Minden kapható volt, méghozzá viszonylag olcsón. A legfontosabb az volt, hogy autókat vegyünk tőlük. Vorosilovtól kaptunk engedélyt és biankó papírokat, hogy arra az autóra töltsük ki, ami a legkönynyebben megszerezhető. Megvettük az autókat, de a határon még a Vorosilov által kiállított propuszkkal sem igen akartak átengedni bennünket. Szerencsére én korábbról jól ismertem a Román Kommunista Párt titkárát, akinek odatelefonáltam, ő pedig letelefonált a határra, és azonnal átengedtek.
- Mindig tudta, hová kell telefonálni, kitől kell feketén vásárolni, kit kell lefizetni vagy egy kicsit becsapni? Egyszóval ügyeskedni?
- Persze, hiszen másképpen nem tudtam volna elérni a célomat. Az országnak ennivaló kellett. Aztán hamarosan jött Gerő ukáza, hogy Hardi menjen le Jugoszláviába. Volt egy közös alumíniumgyárunk a jugoszlávokkal, amelyhez Norvégiából kellett anyagot beszerezni. Így aztán - az egyszerűség kedvéért - engem bíztak meg azzal is, hogy a norvégoknak küldendő dollárt én vigyem le a jugoszlávokhoz. Két bőröndöt megpakoltak dollárral, és azzal utaztam. Viccből még fel is merült bennem, hogy ezzel a két bőrönddel nem a belgrádi, hanem inkább a New York-i repülőre kéne szállnom. A következő utam aztán Angliába vezetett. Ez volt az első angol-magyar kereskedelmi tárgyalás. Jó pénzért magyar élelmiszereket kellett eladnom, csirkét, pulykát stb. Amikor beültem a minisztériumi tárgyalóterembe, nem hittem a szememnek, ott ült a tárgyalópartnereim mellett az én régi egyetemi társam, Harold Wilson, aki közben miniszter lett. A megbeszélés után meghívott egy pubba, és mint régi jó barátjának, bevallotta nekem, hogy kevesli, amit Magyarország küldött. Sokkal nagyobb mennyiségű baromfit tudnának venni tőlünk. De hisz nekünk sincsen elég, mondtam. Ezért felajánlotta, hogy három évre előre kifizeti az összeget, hogy az oroszok ne vigyék el előlük a jó árut, de gyorsan álljunk neki a nagyobb mennyiség előállításának. Adnak hozzá gépeket, eszközöket, istállókat, és ez nagyon sokat hozhat a magyar konyhára. Csuda büszkén jöttem haza, hogy majd nagy dicséretben részesülök. Csakhogy itthon a kommunisták úgy vélték, csak azért voltak ilyen jók hozzám odakint, hogy ezért cserében én majd az angoloknak fogok kémkedni. Úgyhogy mire beértem a minisztériumba, már nem én voltam a főosztályvezető. Azonnal bementem Szilágyi Józsefhez, a Kereskedelmi Ellenőrző Bizottság elnökéhez, aki nekem ugyancsak jó barátom volt. Kértem, hogy indítson ellenem fegyelmit, hogy minden feketén-fehéren kiderüljön. Ez meg is történt, a végén föl is mentettek, de, ugye, addigra már nem volt helyem a minisztériumban. Megint behívatott Gerő Ernő.
- Gerő mint a KOMINTERN megbízottja továbbra is szellemi irányítóként maradt Rákosi mellett?
- Tulajdonképpen mindent ő csinált. Rákosi nagyon félt is tőle. Most még ott tartunk, hogy Gerő azt kérdezte, vissza akarok-e menni a minisztériumba, vagy hajlandó vagyok inkább arra, hogy létrehozzuk együtt a KGST-t. „Maga a főnök, Gerő elvtárs!" - mondtam, és ezzel elvállaltam, hogy kimegyek hosszabb időre a Szovjetunióba. Már minden el volt intézve, megkaptam a diplomata-útlevelet, a feleségemnek elegáns ruhákat vásároltunk, készülődtünk, hogy indulunk, amikor Péter Gáborék elküldték a fegyelmi vizsgálatom anyagát a szovjeteknek. Azzal, hogy miért épp olyan embert akarnak fölvenni erre a bizalmi állásra, akivel kapcsolatban felmerült, hogy angol kém. Két hónapi csatázás következett, s végül az akkori szovjet nagykövet győzött. Nem mehettünk... Gerő nem tudott győzni ebben az ügyben.
- Gondolom, volt még ötlete a maga számára. Mit ajánlott fel a KGST helyett?
- Behívatott, és azt mondta: „Nézze, maga nagyon jól meg tudta szervezni a külkereskedelmet. Biztosan ugyanilyen jól megszervezi a belkereskedelmet is." Így aztán áthelyezett a Belkereskedelmi Minisztériumba főosztályvezetőnek. A fizetésem ugyanaz maradt, autóm volt, sofőröm, minden maradt a régiben. Bogdán József volt a belkereskedelmi miniszter, akivel igazán jó viszonyban voltam. Csak az volt a baj, hogy ott dolgozott egy szociáldemokrata államtitkár, Vajda Imre, aki Bécsből jött, ahol az apja - mint az enyém - nagykereskedő volt, méghozzá ismerős konkurencia. Vajda mindent elkövetett, hogy kidobjanak. Úgy fúrt meg, hogy a pártközpontban közölte, nem hajlandó velem dolgozni. Így aztán egy szép napon váratlanul kaptam egy levelet, amelyben ez állt: „Ezúton kinevezzük önt a Vegyipari- és Piperecikk Nagykereskedelmi Vállalat vezérigazgatójának."
- Mit szólt, amikor elolvasta a levelet?
- Elmentem vezérigazgatónak.
- Nem is tiltakozott? Vagy legalább csodálkozott?
- Nem. Sőt később sokan azt mondták, milyen jó, hogy nem mentem se a KGST-be, se máshová, mert mindaz, ami ezután következett, annak volt köszönhető, hogy ennél a cégnél vezérigazgató lehettem. Nem mentem volna Kínába, aztán az arab országokba és még rengeteg helyre, ha nem jutok ennek a vállalatnak az élére. Valójában már megint jól jártam ezzel a tőlem függetlenül meghozott döntéssel.
- Ha jól tudom, máig nyelvtörténeti nevezetességként tartják számon a vállalat nevének rövidítését.
- Igen, úgy hívták: VEPINA. Nos, a VEPINA-nál aztán nagyon érdekes dolgok történtek. Az első külföldi utam a vállalatnál az volt, amikor Vass Zoltánnal, az akkori kereskedelmi miniszterrel elmentünk Csehszlovákiába tapasztalatcserére. A csehek borzasztóan panaszkodtak a tervgazdaságra, amit, ugye, mi is jól ismertünk. Maga erre nem emlékezhet, ennek az volt a lényege, hogy a tervhivatalok megállapítják, mennyi a vásárlóerő, és ami csak van, azt odacsapják abba a szektorba, ahol a vásárlókat sejtik. A cseheknek rengeteg bútoruk, hangszerük, kisgépük volt, de nem tudtak vele mit csinálni. Mi ugyanígy voltunk a készétellel. Magyarországon egyszer egy moszkovita miniszter kiadta a parancsot, hogy készételt kell gyártani, és nem bírtak leállni vele. Én meg elvittem magammal a cseheknek egy kis kóstolót a magyar készételekből, s annyira ízlett nekik, hogy kicseréltük hangszerre, bútorra meg ami nálunk nem volt, és amiben a csehek nagyon jók voltak. Óriási üzletet csináltunk, mert végre mindenki azt kapta, amit kívánt. A miniszter nem támogatta ugyan az ötletünket, de amikor kiderült, hogy milliókat kerestünk vele, akkor ő sem bánta. A csehek csak egy év múlva vették észre, hogy mennyire ráfizettek, akkor már késő volt. A sok pénzzel, ami ebből összejött, a magyar exportot ragyogóan meg lehetett támogatni. Talán ezzel magyarázható, hogy engem Bogdán József, a miniszter mindig oda helyezett, ahol épp csinálni kellett valamit, mert tönkremenetel fenyegette a céget. Így kerültem ezután a Bizományi Áruházak Vállalatának élére, a Kultúrcikk Igazgatóságra. Afféle jolly jokerként használtak. Rám is ragadt az a megnevezés, amit egy tárgyalás alkalmával Moszkvában Mikojan, az akkori külkereskedelmi miniszter mondott rólam. Azt mondta: maladgyec Gardi. Azt jelenti: „fasza gyerek".
- Minek volt köszönhető, hogy Mikojan, egy ilyen magas rangú szovjet állami vezető ilyen jónak tartotta?
- Talán oda vezethető vissza, hogy az államtitkárával, Szoboljevvel nagyon összebarátkoztam. Annyira, hogy családilag össze is jártunk, bár ez tilos volt. Amikor aztán egy tárgyalásra engem küldött a miniszter Moszkvába, egyik este a szállodába értem jött egy gyönyörű nagy autóval Szoboljev, velünk jött Sarusinszky István, az én akkori tanácsadóm, és együtt elindultunk Mikojanhoz. A tárgyalást este tízkor kezdtük, és éjfélig tartott. Mikojan rögtön a kegyeibe fogadott, mert előzőleg megtudakoltam, hogy milyen magyar bort szeret, és olyat vittem neki. A tárgyalás persze nem fejeződött be, úgyhogy most mi, a magyar fél következett a meghívással, így Mikojan volt hivatalos velünk egy ebédre. Addigra már olyan jóban voltunk, hogy mindenben megállapodtam vele, és ezáltal a magyar tárgyaló fél a lehető legjobb pozícióba került. De még mindig nem voltam elégedett az eredménnyel, mert a szovjetek egy csomó előjogot követeltek a többi tárgyalóféllel szemben. Ezért aztán a kávézás, pezsgőzés közben mondom Mikojannak: „Mikojan elvtárs, ezt meg lehet csinálni, de gondolja meg, ha most megállapodunk, és én hazamegyek Budapestre, az amerikai tanácsos három nap múlva ott lesz nálam, hiszen nekünk a legnagyobb kedvezmény elve szerint Amerikával is van megállapodásunk ezekre az előjogokra. Akkor majd ők is élnek ezzel a követeléssel. Jó lenne ez maguknak?" Erre azt ígérte, másnap válaszol. Hazamegyünk a szállodába, csöng a telefon. Az ismert rikácsoló hangon Rákosi üvölt a kagylóba: „Mágá ne vitátkozzék a szovjetekkel, csinálja azt, amit ők kérnek." Bizonyára a tárgyalásokra beépített téglája azonnal tájékoztatta. Én persze meg se tudtam szólalni, mert mire válaszoltam volna, lecsapta a kagylót. Másnapra megüzente Mikojan, hogy elfogadja a javaslatunkat. Rákosi többé nemigen állt szóba velem, de nem kellett félnem, mert tudta, hogy én Gerő embere vagyok. Mikojan egyébként később államelnök lett, de nem feküdt valami jól a szovjet pártközpontban, mert Hruscsovon kívül ő volt az egyetlen, akit nem a Kremlbe temettek.
- Mennyire észlelte mindeközben, hogy mi történik a magyar politikában? Hiszen ekkor már folytak az államosítások, és talán épp ez idő tájt zajlott a Rajk-per.
- Persze hogy észrevettem, nagyon bántott is sok dolog, aminek nem kellett volna megtörténnie. Például amikor a kiskereskedéseket államosították, megpróbáltam bevetni minden rendelkezésre álló eszközt, hogy megakadályozzam, mert nagyon nagy marhaságnak tartottam. De hát nekem nem volt semmilyen politikai hatalmam. A Rajk-per miatt pedig nagyon föl voltam háborodva, még ha nem is éreztem úgy, hogy Rajk László teljesen ártatlan lett volna. De személy szerint is mélyen érintett az ügy, mert nagyon jóban voltam a Rajk családdal, különösen Rajk Júliával. A Rajk-temetésen később én is díszőrséget álltam, de hát azzal nem sokra mentek.
- Ha ennyire jó viszonyban volt azzal a politikai garnitúrával, amely a legvadabb döntéseket hozta a Rákosi-időkben, megmondta-e a véleményét? Vagy odáig azért nem merészkedett?
- Nem féltem. Különösen Gerőtől nem. Neki megmondtam, hogy mit gondolok. De olyankor mélyen hallgatott. Jelezve talán, hogy rám csak a gazdasági és kereskedelmi kérdések tartoznak. A többi nem az én dolgom. Arra vigyáztam is, hogy ne nagyon politizáljak. A feleségemet azonban egyszer csak valamilyen álnok följelentés miatt kirúgták az állásából, nem dolgozhatott többet a Statisztikai Hivatalban. Szerencsére nekem elég magas pozícióm volt, így aztán jól el tudtam tartani a családomat. Az ötvenes években a Belkereskedelmi Minisztérium külföldi érdekeltségeiért voltam felelős. Aztán jött 1956. Én a forradalom kitörésekor éppen Bulgáriában voltam, de amikor visszajöttem nagy nehezen, egyszer csak megállt a házunk előtt a nagy fekete autó, és bevittek a Fő utcába. Hogy miért, azt máig sem tudom, csak azt, hogy hogyan engedtek ki. Az történt ugyanis, hogy a belkereskedelmi miniszterhelyettes, Sebes Sándor, aki az én egyik főnököm volt, október előtt többünk füle hallatára megesküdött, hogy ő a forradalmárokkal ért egyet, hogy olyat többé nem szabad csinálni, amit korábban a magyar vezetés megengedett magának, és így tovább. Aztán amikor néhány hét múlva engem mégis bevittek, a feleségem bement hozzá, mert az új kormányban is funkcióban volt. Mindennek lehordta, hazugnak nevezte, és követelte, hogy engem azonnal engedjenek szabadon. Sebes kénytelen volt a barátainál, többek között Tömpe Istvánnál és Szirmai Istvánnál, Kádár akkori legközelebbi embereinél interveniálni, hogy kijuthassak. Mivel ők az én barátaim is voltak, kiálltak értem, s ki is engedtek volna, csak kijárási tilalom volt. Így aztán még egy napot várnom kellett. A vád egyébként az volt ellenem, hogy ki akartam végeztetni a vállalatomnál a kommunistákat. Bizonyítani nem tudták ugyan, de vádolni igen. Végül is aztán ezzel a két héttel megúsztam 56-ot.
- 56 előtt párttag volt?
- Akkor párttag voltam, de 56 után már nem léptem többé vissza a pártba. Jól emlékszem, hogy ezt a kérdést éppen Szirmaival beszéltem meg, aki nagyon jó barátom volt. Ő győzött meg, hogy nehogy visszalépjek, mert abból csak baj lesz. Pedig attól tartottam, hogy párttagság nélkül nehezebb helyzetben leszek, és nem fogok tudni úgy elhelyezkedni a szakterületemen, a kereskedelemben, ahogy szeretnék. Szirmai azonban megígérte, hogy nem kell semmitől sem félnem, ő majd elintéz mindent. Nagyjából így is lett. Az egyetlen, amit nem tudott beszerezni számomra, az az úgynevezett feddhetetlenségi papír volt, amit a magasabb pozícióba kerülőktől megköveteltek.
- A feddhetetlenségi bizonyítvány azt igazolta, hogy az illető nem vett részt semmiféle 56-os eseményben?
- Pontosan erre a célra készült, és én ilyet nem kaphattam a két hét börtön miatt. Csakhogy újra velem volt a jó szerencse, mert Szirmai elintézte, hogy egyike lehettem annak a tíz magyar vállalatigazgatónak, akit feddhetetlenségi papír nélkül neveztek ki. Ő ugyanis utasította az akkori minisztert, hogy nevezzen ki. A Kultúrcikk Vállalat igazgatója voltam. Az akkori miniszter, Bíró József nagyon utált engem, mert én Nyers Rezső emberének számítottam, aki, ugye, a reformjavaslatairól volt híres. Akkor ő a SZÖVOSZ elnöke volt. Aztán hamarosan pénzügyminiszter lett. Próbáltam tőle segítséget kérni, hogy szerezzen nekem feddhetetlenségi igazolást. Nem tudott segíteni, mert, ahogy mondta, nem volt elég nagy funkcióban ehhez. De hamarosan kinevezték a párt gazdasági titkárának. Ekkor már nem térhetett ki, de azt mondta, az egyetlen lehetőség, ha előbb fegyelmit kérek magam ellen. Így is történt. Alapos fegyelmi tárgyalás kezdődött. Ott aztán minden elhangzott. Hogy én állítólag szabotáltam a munkát, hogy Vásárhelyi Miklós jó barátja vagyok, hogy szoros viszonyt tartok fenn az angol politikusokkal, szóval mindent rám zúdítottak. Amikor végre az enyém volt a szó, én nem válaszoltam, hanem visszakérdeztem: Miért bűn az, ha az ember Horthyt szabotálja? Miért bűn az, ha valaki Vásárhelyi Miklóssal barátkozik? Miért bűn, hogyha kiküldtek Angliába, akkor ki is mentem stb. Végül meggyőzhettem őket, mert egyszer csak Nyers Rezső a kezembe nyomta a feddhetetlenségi papíromat.
- Amikor megtudta, hogy Nagy Imrééket kivégezték, erre hogyan reagált?
- Képzelheti, mennyire megrázott, hiszen Vásárhelyiéken keresztül nagyon közel voltam mindannyiukhoz. Magam is a Nagy Imre-körhöz tartoztam. Megbocsáthatatlan bűnnek éreztem, ami történt.
- Hogy lehet, hogy nem származott nagyobb baja abból a barátságból, mint az a két hét a Fő utcában?
- Mindig voltak olyan befolyásos barátaim, akik kiálltak mellettem. Ahogy az első időszakban Gerő, úgy később Szirmai, aztán Nyers Rezső.
- Gerő Ernővel hogyan alakult a kapcsolata 56 után?
- Gerővel többé nem találkoztam, de a többiekkel jó viszonyban maradtam egészen addig, amíg a hatvanas évek vége felé ki nem neveztek kereskedelmi tanácsosnak, később pedig a Nemzeti Bank közel-keleti képviselőjének Bejrútba. Akkor megszakadt a kapcsolat szinte minden itthoni barátommal. De még mielőtt oda kineveztek volna, sok országban jártam, és sok sikeres üzletet kötöttem Magyarország számára. Például az egyik legizgalmasabb és talán a leghasznosabb utazást Kínába tettem 1962-ben. Az orosz sikereken felbuzdulva a kínai belkereskedelem is szívesen folytatott volna velünk árucserét. Egy szép napon a kínai belkereskedelmi miniszter, Cseng úr megjelent Budapesten azzal, hogy egymillió dollár értékben szeretne velünk árucserét bonyolítani. Mi ezt nagy örömmel fogadtuk, mert ő mindent hajlandó volt megvásárolni tőlünk, amit csak ajánlottunk, teodolittól kezdve alumíniumon keresztül mindent. Nálunk egy kicsit beijedtek ettől az akkor nagyon nagynak számító összegtől, de én úgy gondoltam, hogy annak a hatalmas országnak nem éri meg kevesebbért vásárolnia. Az pedig, hogy ne bukjunk bele az üzletbe, az én tárgyalóképességemen fog múlni. Úgyhogy elfogadtam az ajánlatát. Augusztus végén aztán egy nagyobb delegációval elmentem Kínába. A tárgyalások úgy zajlottak, hogy a fogadó fél végigvitt bennünket Kínán, meg akarták ugyanis mutatni, hogy mi mindenből választhatunk. Vigyáznunk kellett, hogy ne is dicsérjük, de ne is kritizáljuk túlságosan az árujukat. Bennünket alapvetően a rizs, az étolaj és a sör érdekelt. A rizsből nem nagyon akartak adni, mert arra nekik is nagy szükségük volt, de a megállapodásunkban az volt, hogy mindenféle fogyasztási cikket szabadon választhatunk. A rizsről nem mondhatták, hogy nem fogyasztási cikk. Így aztán beleegyeztek. Az volt a taktikám, hogy minden helyen egy kicsit vásároljunk, de csak akkor, ha rizst is kapunk. Akkoriban Kína az acéltermelés országának számított, égtek a kohók egész Kínában, ezek voltak a hírhedt „népi kohók". Csak az volt a baj, hogy nem értettek az acélgyártáshoz, csak a mennyiségre hajtottak. Bennünket is elvittek egy ilyen kohóhoz, de a delegációm egyik tagja, aki jól értett ehhez a szakmához, kivett egy darab vasat a kupacból, és puszta kézzel eltörte. Nagyon haragudtak rá a kínaiak, és én is dühös voltam, mert ezzel majdnem meghiúsította a tárgyalásainkat, de végül is jól jártunk, mert legalább a kínai tárgyalópartnereink látták, hogy bennünket nem lehet mindennel megetetni. (Egyébként a népikohó-mozgalmat egy év múlva le is állították.) A tárgyalásaink öszszességében elég sikeresek voltak, s amikor mindenben megállapodtunk, előkelő vacsorát adtak a tiszteletünkre. Csakhogy olyasmivel kínáltak, amire nem számítottunk, a pekingi kacsasült mellé odatálalták a kacsa szemét is, az egyiket a fő tárgyalópartnerem, a kínai vendéglátó kapta, a másikat én. Hát egy kicsit nehezemre esett megenni, de azt gondoltam, egymillió dolláros üzletnél nem hagyhatom ott a kacsaszemet. Így aztán vettem egy nagy levegőt, ittam egy nagy pohár whiskyt, és bekaptam. Azokban az időkben tették kötelezővé, hogy mindennap minden kínai állampolgárnak legalább két agyoncsapott legyet be kellett szolgáltatnia, mert nagyon elterjedtek a legyek. Aki nem tett eleget a parancsnak, azt börtönbe csukták. Így történt, hogy Pekingben a repülőnk nem tudott felszállni addig, amíg a stewardess meg nem fogta az utastérben repkedő legyet. Nem egy ilyen nevetséges dolog történt velünk. Ha most visszagondolok, a bejrúti éveken kívül, amikor is nagyon-nagyon jól éreztem magam, talán ez a kínai utazás volt az életem legizgalmasabb élménye.
- A bejrúti időszakban mennyire volt a maga ura? Mennyiben határozták meg otthonról, hogy milyen irányvonalat kell képviselnie?
- Nem voltak parancsok, még csak igazán körvonalazott irányvonal sem volt. Mindent magam döntöttem el, ahogy jónak láttam. Persze olykor meghallgattam, amit Pesten mondtak, de valójában fütyültem rájuk. Nagyon nagy befolyású pozíciót töltöttem be az araboknál, annál is inkább, mert a magyar nagykövetség Damaszkuszban volt, így hát ha az elnökkel kellett tárgyalni, vagy más magas rangú vezetővel, aki éppen Bejrútban volt, akkor az én tisztem volt, hogy Magyarországot képviseljem. A ruhatáramat is ennek megfelelően kellett felszerelnem, hiszen elvárták, hogy az ilyen tárgyalásokra cilinderben és zsakettben menjen az ember. Azok nagyon szép idők voltak. Amíg ki nem nevezték Havasi Bélát ügyvivőnek. Ő nagyon utált engem, féltékeny volt rám. Ugyanis lépten-nyomon mindenki csak azt mondta neki: „Majd a Hardi úrral elintézzük." Többször följelentett, vizsgálatok is folytak ellenem, de soha sem sikerült elérnie, hogy elmarasztaljanak. Ezzel szemben igen nagy, milliárdos üzleteket kötöttem, amelyek a magyar fél számára óriási előnyökkel jártak.
- Jól tudom, hogy Ön találta ki a híres diplomatabolt-rendszert?
- Igen. Ez úgy történt, hogy Sulyok Imrével, az akkori pénzügyminiszterrel egyszer leültem, és elmondtam neki, milyen nagy hülyeségnek tartom, hogy az itt élő külföldi diplomaták nem nálunk költik el a devizájukat, hanem kimennek Bécsbe vagy más közelebbi nyugati városokba, ha be akarnak vásárolni. Elég hosszú ideig tartott, mire meg tudtam győzni, hogy létesítsünk a fővárosban olyan üzleteket, ahol útlevél felmutatásával devizáért lehet vásárolni. Végül beleegyezett, és ezzel rengeteg értékes pénzt sikerült az ország számára megszereznünk. Óriási üzleti siker volt.
- Kapott érte valami jutalmat?
- Mondjam, vagy mutassam? A jutalmam az a siker volt, hogy ezt az ötletet annak dacára keresztül tudtam nyomni, hogy közben minden ilyenfajta akcióban „fellazításra" gyanakodtak. Ami a Nyugattal való kapcsolatunkat egy kicsit is könnyítette, azt az ortodox kommunisták paranoiás módon bizalmatlanul fogadták. Persze mindig az volt mögötte, hogy féltek a Szovjetuniótól.
- Visszatekintve erre a sok tíz éves periódusra, mit gondol, az a sokat emlegetett „magyar csoda", amelynek következtében minden akadály ellenére valahogy mégis fenn tudott maradni a magyar gazdaság, minek volt köszönhető?
- Többek között annak, hogy a Kádár-éra második szakaszában már nagyon sok mindent szabadjára engedett a hatalom. Volt néhány gondolkodó ember, akiknek hallgattak a tanácsaira. Megmondom őszintén, még ha nagyképűnek fog is tartani, én is ezek között voltam. Például a Világbankhoz való csatlakozásunkat én készítettem elő. Máig itt van a fiókomban annak a tanulmánynak a másolata, amit akkor írtam, amikor Nyers Rezsővel együtt kitaláltuk, hogy milyen módon kellene eljárnunk. „A kommunista országok és a Világbank." Ez volt a címe. Fekete János is, Medgyessy is nagyon egyetértett velünk. Abban is megegyeztünk, hogy titokban tartjuk az elképzeléseinket, mert tudtuk, ha Koszigin - az akkori szovjet államelnök - tudomására jut, akkor nekünk befellegzett. Ezért aztán mélyen hallgatott mindenki, miközben lázasan készítettük elő a tervet.
- Hogy tudták meggyőzni a szemellenzős magyar politikusokat arról, hogy a Nyugat által elfogadott nemzetközi pénzügyi központnak mi is a tagjai legyünk? Akkor, amikor, ahogy mondja, a legapróbb külföldi ötletre is rásütötték, hogy „fellazítás"?
- Nagyon egyszerűen. Ugyanis kiderítettük, hogy Vietnam is tagja az IMF-nek. Ez döntő érv volt, hisz akkor Vietnamot a szocialista tábor nagyon szerette. Nyers Rezső és Fekete János nagyon jól elmagyarázták Kádárnak, hogy ebből mekkora anyagi előnye származik majd az országnak. Így aztán Kádár is mellénk állt.
- Kik voltak az ellenzői az ötletnek?
- Elsősorban Biszku Béla, aki el is ment Moszkvába, hogy megfúrja Kádár Jánost. Csakhogy Marjai Sándor ezt megtudta, rögtön elmondta Kádárnak, aki pedig azonnali hatállyal kirúgta Biszku Bélát. Kádár egyébként is elég erősen állt a talpán akkoriban, ezért többet megengedhetett magának, mint korábban.
- Bejrútból a hetvenes évek közepén jött vissza. Akkor nyugdíjazták, de, ugye, jól tudom, hogy nem a bejrúti konzulátus volt az utolsó munkahelye?
- Azért jöttem vissza, mert nyugdíjaztak. De nem sokáig ültem nyugodtan a fenekemen, megszerveztem a második külföldi magánbankot Magyarországon, a Franza Bankot, amely mögött egy arab érdekeltségű társaság állt. Ez nagy dolognak számított akkor. Hiszen még nagyon gyerekcipőben járt a magánbank-rendszer. Később még tanácsadóként dolgoztam egy-két cégnél, közben egyszer ki is rúgtak, mert a fiam disszidált, pedig nagyon ügyelt rá, hogy csak akkor tegye, amikor már nyugdíjban vagyok. Azért még így is megkaptam érte a büntetést. Aztán jött a rendszerváltás, és már nyugodtan leállhattam az aktivitással, mert úgy éreztem, hogy amit lehetett, megtettem a magyar gazdaságért, akármilyen idők jártak is.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk